Néhány esemény, gondolat abból és arról az időről.

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc okait itt nem feszegetem – ezek legtöbbünk számára ismertek. Csupán arra emlékeztetnék, hogy 1956 februárja és októbere között sok izgalmas esemény játszódott le országunkban, többek között a hruscsovi beszéd, a Petőfi-kör megalakulása, Rákosi menesztése, Gerő belépése, ÁVO-s letartóztatások, Ordas és Rajk rehabilitációja, no meg a 14, ill.16 pont megszületése. A követelések között volt az oroszok kivonulása, a szabad és titkos választások, az újságok, a rádió/TV kérdése, a Sztálin-szobor eltávolítása, új egyenruha, új címer/zászló, szolidaritás a lengyelekkel. Csak ennyit ezekről a sorsdöntő eseményekről.

Én abban az időben büntetésemet töltöttem Vácott. 1953 augusztus 18-án Jónás (a halál- és vérbíró, aki később öngyilkos lett) tanácsa a Markó utcai fegyházban 10 évi börtönbütetésre ítélt az ún. bajai ügyben. A vád: “fegyveres szervezkedés és a népi demokrácia megdöntésére irányuló összeesküvés”. Négy barátunkat kivégezték és sokat ítéltek hosszú börtönbüntetésre a különböző polgári vagy katonai bíróságokon.

"A Szózat eléneklése után egy géppisztoly tüze csattant a Diadalívvel egyvonalban lévő börtönkórház tetejéről, mire gyorsan szétoszlottunk"

Nézzük most az 1956-os októberi váci történéseket. Tudni kell, hogy Vácott működött a KÖMI 101. sz. Vállalat, gomb- és mérőszalagüzemmel, logarlécgyártással és mérnöki irodával. Itt dolgoztam én műszaki rajzolóként.

Október 23-án mindkét műszakban folyt a munka. 24-én a reggeli műszak ugyan beindult, de még délelőtt be is fejeződött. Egy őr elejtett egy-két szót arról, hogy „balhék” vannak sokfelé az országban, és Budapesten lövöldöznek. A sétát betiltották; az őrök teljesen megnémultak! Étkezéskor a zárkákba adták be az ételt, noha máskor egy folyosónak osztották az elemózsiát. Én társaimmal, a mérnökökkel a 94-es zárkában voltam; folyosónk a 90-97-es zárkákból állott. Nagyon furcsállottuk a dolgot meg azt, hogy senki nem szólt egy kukkot sem. Némán és gyorsan történt minden. Azt hiszem, hogy 24 és 25-én még a személyzet (ún. házimunkások) sem voltak jelen, akik máskor mindenről értesítettek bennünket. Török szakaszvezető és Toma Józsi bácsi, a 4. osztály egyik parancsnoka is mélyen hallgatott.

Október 25-én az őrök kijelentik: ”maguk hamarosan hazamennek”. Váltás lesz, törzsőrmester úr, mondtuk mi válaszként. A börtönparancsnok a gazdasági tiszttel körbe járta a zárkákat. Csaknem mosolyogtak ránk, mintha jóakaróink volnának; egy targoncáról ennivalót, cigarettát és gyufát adtak be, holott a zárkákon dohányozni tilos volt. Még meg is jegyezték:”Fiúk, vigyázzatok, nehogy tüzet fogjon a szalmazsák!” Mindenkit meglepett a megszólítás, mert eddig piszkos fasiszták vagy hazaárulók voltunk. Ami miatt rosszat sejtettünk azonban az volt, hogy éjjelre a zárkaajtók tolózárát, a “kutyákat” lakattal is lezárták.

Október 26-án a csillag eltűnt az őrök sapkájáról. Most már biztos, hogy maguk haza mennek - mondták ismét az őrök, amit már kezdtünk lassan el is hinni.

Október 27-én szürke volt a reggel. Ekkor mozgolódás támadt a magánzárka-osztályon: egy hang hírül adta, hogy forradalom van; szovjet páncélosok avatkoztak be és az ország fegyberben áll. A kirobbanó örömöt nem lehet kifejezni. Sírva énekeltük el a Himnuszt meg a Szózatot. A börtönudvarban lévő vörös csillagot a pékek rövid idő alatt szétverték. Vác népe a börtön előtt gyülekezett és követelte a foglyok szabadon bocsájtását. Azt hiszem, ez volt a jeladás a cselekvésre, a kitörésre!

Zárkánkban feszült volt a hangulat, de tettre kész a gárda! A harmadik osztályon a 61 és 87-es zárka kifeszítette az ajtót (a ”kutya”, vagyis a rigli nem volt rátolva) ; nyomban ezután megtörténik a zárkák kinyitása a 3-4-2-1 osztályon, tudomásom szerint ebben a sorrendben.

Ekkor a harmadik osztály ügyeletes őre – Mayer őrmester úr – az ijedtségtől elájul, de a rabok nem bántják, hanem az őrszobába viszik és lefektetik.

Míg a zárkánkról valaki el nem mozdítja a riglit, mi egy létrával döngetjük az ajtót egész jó eredménnyel, mert az ajtón lévő nyílás ajtaját kitörjük. (itt adták ki-be a csajkákat). A zárkaajtó kinyitása után én az emeleten a 2. osztályon, a lépcsőn lemenve aztán az 1. osztályon kötöttem ki. Egy csomó bajai – a bulitársak – már ott is voltak az élvonalban.

A folyosókon ekkor már több száz rab tolongott és hangoskodott, csaknem bábeli zűrzavar volt, de azért átéreztük a helyzet komolyságát, tudtuk, hogy itt az idő. Számunkra, ez volt a kitörés, a leszámolás ideje. Félelemre nem emlékszem!

A földszinten a beszélőrácsnál ott állt a börtönparancsnok, Gáspár úr, az üzemvezető, Weisz úr és néhány fegyőr. Egy golyószóró is fel volt állítva csővel az osztály felé, bár észrevettem, hogy az őrök övéből hiányzott a pisztoly. Neves embereket próbáltunk az esetleges tanácskozásra ösztökélni. Csak Vörös János bácsira, az altábornagyra emlékszem, aki ott volt a rácsos ajtónál. Mások is voltak ott vele, készen egy esetleges tárgyalásra.

Kezdődött a nyugtalanság! Emberek, mindjárt jön a Forradalmi Bizottság és magukat, mint politikai foglyokat, azonnal elengedik! - mondta a börtönparacsnok meg az üzemvezető, hogy nyugtassa a parázs hangulatot. Aztán jött a hír, hogy a pékség felé nyitva a kapu – egyszerre mind a pékség felé indultunk, ahol a szenesudvarra nyíló kis ajtó valóban nyitva volt. Az elsők között voltunk mi bajaiak, akik a nagykapu felé szaladtunk. Valaki odakiabált az őrnek, hogy adja ide a kulcsot, mire az, hogy ”nem adom!”, de ő maga kinyitotta az utcára nyíló kétszárnyú vaskaput!

 
Elbúcsúztam Pöttyöstől, az egyik volt őrünktől, kezet fogva vele, mert mindig rendesen viselkedett velünk szemben. Kint az utcán már várt minket Vác népe, akik boldogan ölelgetettek bennünket. A Szózat eléneklése után egy géppisztoly tüze csattant a Diadalívvel egyvonalban lévő börtönkórház tetejéről, mire gyorsan szétoszlottunk. Ugyanakkor a Diadalív előtt álló két teherautóról egyenruhások ugráltak le, máris viszonozva a tüzet. A forradalomhoz átállt katonák lehettek. Pillanatok alatt kiürült az utca.

Megtudtuk, hogy Budapesten harcok vannak, arra tehát ne menjünk, mondták nekünk. Futás közben ruhát cseréltünk. Hatan voltunk: Balogh József, Eichhardt Sándor, őry József, Pap Iván, Turáni Lajos – bajaiak – és a hozzánk csatlakozó Szoboszlai Miklós Kecskemétről. Egy-kettőre Toma Józsi bácsinál, volt őrünknél voltunk. Megborotválkoztunk; Turáni barátunk volt a ”nyúzó borbély”. Tománé pogácsával, borral kínált meg, és először koccinthattunk a szabadságunkra. Ezután rövidesen elhagytuk a várost Veresegyház irányában, két csoportban.

A váci börtön. 2000 októberében a kitörés évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztek el a börtön utcára néző falán

Mivel semmi igazolványunk nem volt, házakat ,embereket elkerülve gyalogoltunk a szemerkélő esőben. Veresegyház szélén bementünk egy szegényes házba szállást kérni. A gazda nagyon nehezen, de megengedte, hogy az istállóban megaludjunk, ahol egy sovány ló és Nikita, a kecske voltak hálótársaink. Mikor megtudták, hogy váci rabok voltunk, szegénységüket megosztva velünk lebbencslevessel kínáltak meg. Szótlanul és áhitattal kanalaztuk a forró ételt. Másnap a gödöllői állami gazdaságot érintettük, Isaszegről Gyömrő irányába baktattunk órákon keresztül, míg végre egy kis földkunyhóból fölszálló füstöt vettünk észre, ahol két ember zúgban pálinkát főzött. Persze, hogy ittunk a szabadságra, de ennyi börtönév után kissé sok lett a három deci rézeleje. Benn a tanyán egy jó vacsora után az éjszakát meleg istállóban töltöttük.

Másnap lovaskocsin, zsákok alá bújva vittek át bennüket egy zárlaton. Utunk Pécel–Maglód–Üllő határában haladt. Estére az ócsai vasútállomáson akartunk volna elcsípni egy vonatot - ez persze lehetetlen volt, mert vonatok nem közlekedtek! Viszont kaptunk egy karbantartó kocsit – járgányt – amiről azonban a pálya emelkedése miatt rövidesen lemondtunk, és a sínen hagytuk. Híreket egy falurádión keresztül hallottunk.

Október 30.-án már nagyon fáradt volt a gárda. Dabas után már az országúton folytattuk utunkat Lajosmizse felé. Balogh Jóskát – mivel a cipője szétment – egy motoros elvitte a lajosmizsei állomásra azzal, hogy ott majd találkozunk. Mikor az állomásfőnök irodájába léptünk elnémult a beszéd, vágni lehetett a csöndet. Az biztos, hogy cefetül nézhettünk ki. Megmondtuk, hogy Vácról jövő politikai elítéltek vagyunk útban haza, Bajára. Az állomásfőnök azonnal intézkedett: a mozdonyvezető-laktanyába dugtak el bennünket, mert állandóan félni kellett az ÁVH-s ellenőrzéstől! A gondnok néni igen mérges lett, hogy ilyen fajta emberek bekoszolják a laktanyát, de mikor megtudta, hogy kik vagyunk, ránk zárta az ajtót és egy félóra múlva a leányával két kosár enni- és innivalóval tért vissza.

Másnap, október 31-én hajnalban kicsempésztek bennüket Lajosmizséről, ahonnan Ágasegyházára gyalogoltunk, mivel őry Jóska öccse, Tibor, ott volt tanító. Kaptunk ruhát, pénzt, élelmet. Estefelé pedig egy Kalocsára tartó teherautó – kis extra fizetségért – elvitt bennünket haza Bajára. Este nyolc óra tájt mindannyiunk köszönthette, sok-sok év után megölelhette meglepett (és megijedt) szeretteit!

A Vácott maradtak pár nap múlva kapták a szabaduló levelet a Forradalmi Bizottságtól.

2000 októberében voltam ismét Vácott, mikoris a kitörés évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztünk el a börtön utcára néző falán, viszontlátva egykori ”otthonunkat”.

EPILÓGUS:
Csak hat hétig maradhattunk otthon. 1956 december 16-án Jugoszlávia felé indultunk világgá. Bajától a határ csak 20 kilométer, ezért választottuk ezt az utat. Egy-kettőre Gerovo-ban voltunk, egy volt katonai büntetőtáborban, őrtornyokkal és őrséggel. Célunk az volt, hogy Kanadába, Svájcba vagy Svédországba jussunk. Mivel a svéd delegáció volt az első itt Gerovo-ban, egyszerű volt döntés és nyomban jelentkeztünk a delegációnál. A kiválasztás után egy kicsit megpihentünk Crikvenicán, a Hotel Praha-ban, majd április 8-án útnak indultunk új hazánkba! Április 10-én 11.45-kor meg is érkeztünk Malmöbe.

Május elején kezdtünk ismerkedni a svéd nyelvvel. Akkor úgy volt, hogy aki tanulni szeretett volna, az elment tanulni, aki pedig dolgozni akart, annak azonnal szereztek munkát óhaja és képzettsége szerint.

Jómagam Göteborgba kerültem a Műszaki Főiskolára (Chalmers Tekniska Högskola). A gépészkaron végeztem, dolgozni is Göteborgban dolgoztam különböző vállatoknál egészen nyugdíjazásomig, 1996 októberéig.

Lidingö 09 08 30     Pap Iván