Boross Katalin malmöi magyar tanár egyike azoknak a lelkes, fáradtságot nem ismerő embereknek, kik sokat tesznek azért, hogy felébresszék a külföldön született magyar származású gyermekek magyarságtudatát, illetve ébren tartsák azt. Őt kérdezem arról, honnan jött, és milyen tapasztalatokat szerzett a svédországi magyar oktatás terén.

 

 

 

 

A Felvidéken, Révkomáromban születtem, és ott is éltem majd 39 évig. Rokonaim, bátyám, öcsém most is ott élnek, hozzájuk megyek „haza”. A komáromi gimnáziumi évek után (életem legkellemesebb és legtanulságosabb évei) Nyitrán tanultam, az ottani tanárképzőben. Majd, mint magyar-német szakos tanár, egy csallóközi faluban tanítottam 16 éven keresztül. Az iskolával, kollegáimmal ma is tartom a kapcsolatot, visszavárnak. Nagyjából egy korosztályhoz tartoztunk, hasonló irodalmi érdeklődéssel, sok beszélgetéssel, összetartással. Most már más a hangulat a tantestületben – mondják a régi kollégák. 

Svédországba jöttem férjhez, jelenleg Hjärrupban, egy Lund melletti faluban lakunk. Két fiúnk 19 és 24 évesek. Önállóak, többé-kevésbé már a saját útjukat járják. A szülők örömére a két fiú egymással is magyarul beszél. Férjem, Boross Kálmán a Lundi Fórum vezetője, tagja a SMOSZ vezetőségének. 

- Ha a nyugati magyar emigrációról van szó, meglepő, hogy aránylag milyen kevesen hagyták el a Felvidéket. Ez szerintem a magyarság szempontjából nagyon pozitív tény. Hogy így történt, annak oka van. Mit gondolsz, mi az?

 

Valóban így volt. Kortársaim közül nagyon kevesen hagyták el az országot, jelenleg ez már nem így van, a fiatalabb korosztály (25-30 évesek) már külföldön, főleg Angliában keres munkát. Van, aki pár év múlva hazatér, van, aki nem. Gyakoribb a Magyarországra áttelepülés, például a néhány éve elhunyt Kaszás Attila ismert színművész.

Hogy miért maradtunk? (Mert lélekben én még mindig Felvidékhez tartozom). Talán Jókai szelídsége, Mikszáth humora, Márai emberi méltósága, vagy Klapka katonáinak kitartása elárul valamit a felvidéki ember jelleméről. Próbáltunk az adott, sokszor a nagyon is korlátozott körülmények között kultúránkba kapaszkodva megélni. Sokat jelentett-jelent nekünk Magyarország közelsége (nekem például csak a Dunán kellett átkelnem, és Magyarországon voltam, igaz, évekig csak egy alkalommal utazhattunk oda), az ottani kultúra elérhetősége – könyvek, színház, zene, rádió, televízió. Persze voltak idők, mikor attól kellett félnünk, hogy a határon elkobozzák a magyar könyveket. Szerencsére mára ez már csak mesélni, emlékezni való.

 

- Mint említetted, te nem politikai, avagy gazdasági menekültként, hanem férjhez jöttél Svédországba. Hogyan sikerült beilleszkedned a svéd társadalomba? Sikerült-e egyáltalán?

 

Jól érzem magam Svédországban. Az első évek természetesen nehezebbek voltak. A nyelvtanulás, munkába állás. De ki kellett tartani, alázattal, odafigyeléssel. Nekünk, akik idejövetelünk előtt is más nyelvűek között éltünk, természetes egy idegen nyelv elsajátítása, a magyartól eltérő, idegen kultúrába való beilleszkedés. „Ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak”- tanácsolja a mondás is. Én jól érzem magam a svéd emberek között is. Nem kellett sokat alkalmazkodnom, temperamentumban, jellemben valószínűleg közel állok hozzájuk. Tőlük tanultam meg, hogy a dolgokból ne csináljak ügyet, a problémákat meg kihívásnak, megoldani való feladatnak tekintsem. Embertársaimat korrekt módon segítsem, és ne csapjam be őket.

Több mint 20 éve csodálom az ország természeti kincseit, a korszerű, kényelmes épületeket, a jólét minden megnyilvánulását, legyen az idősek otthona, kórház, vagy játszótér.

 

- Tanári végzettséggel, sokévi pedagógiai gyakorlattal rendelkezve jöttél Svédországba. Szakmai vonalon hogyan alakult az életed?

 

Természetesen először a nyelvet kellett megtanulnom, és mivel én nem is tudtam elképzelni, hogy mással is foglalkozhatnék, mint iskolában tanítással, beiratkoztam a malmöi tanárképzőbe, ott tanultam két éven keresztül a nappali tagozaton, anyanyelvtanárnak (az akkori elnevezéssel hemspråklärare). Itt ismertem meg a különböző kultúrák közötti különbséget. Csoportunkban négy nyelv és kultúra találkozott: lengyel, spanyol, perzsa és magyar. Másképpen láttunk egy-egy pedagógiai helyzetet, iskolai problémát. És mégis meg kellett egyezzünk. Hogy a dolog ne legyen túl egyszerű, egyezségünkbe még beleszólt a svéd tanár is, a svéd iskolai helyzetet, törvényeket képviselve. A Tanárképzőt elvégeztem, de munkát nem kaptam. De én gyerekekben gondolkoztam, s mikor egy könyvből megismertem a Montessori-pedagógiát, (Montessori St. Nicholas Centre, London) akkor ezen a vonalon tanultam tovább, és Montessori-tanár lettem. Míg az „igazi” munkára vártam, egy kis csoport svéd embernek tartottam magyar nyelvtanfolyamot. Aztán eljött az igazi, nekem való feladat, anyanyelvi tanár lettem. Három helységben tanítottam: Eslöv, Kävlinge és Landskrona. Sajnos az évek során csökkent a gyerekek száma, más helyen voltam kénytelen munkát keresni. A lundi iskoláknál kétszer is jelentkeztem, végzettségem és immár nyolc éves svédországi gyakorlatom ellenére elutasítottak. Malmöben kaptam munkát, öt éve itt dolgozom. Jól érzem magam, az iskola vezetősége (egy igazgató és három helyettes) és a kollégák (190 tanár, akik mintegy 40 nyelvet képviselnek) közül, akikkel gyakrabban találkozom, becsülnek. Az iskola vezetése szakszerű, korrekt, nem győzöm dicsérni és méltányolni a tanítókkal szembeni emberi bánásmódjukat. Biztosítják a tanítás feltételeit, mi meg végezzük a dolgunkat, mely egyáltalán nem könnyű, hiszen a malmöi iskolákban a tanulók 80-95 %-a bevándorolt szülők gyereke.

 

- Milyennek látod a svéd iskolarendszert? Mi tetszik benne, és mi nem?

 

A svéd iskolarendszerrel először a főiskolai tanulmányaim során, elméletben ismerkedtem meg, most pedig magam is e szerint dolgozom. Az elveket, tanterveket nagyon jónak tartom. Mindent pontosan leír, meghatároz, figyelembe véve a gyerek általános fejlődését és a társadalom elvárásait. Aztán ezt a szépen megszabott tervet végre is kell hajtani, és itt már gondok vannak. 

 

Az iskola légkörét, munkamorálját elsősorban az igazgató és a tanári testület kell, hogy meghatározza. Hogy ez hogyan sikerül, azt már akkor érzem, mikor belépek egy iskolába. Már a folyosón, a tanári szobában, az osztályba lépve felmérhető egy-egy iskola értékrendje, munkaerkölcse. Tizenhárom malmöi iskolában tanítok, így tágabb rálátásom van mind a jó, mind a rossz dolgokra. Véleményem szerint az iskola munkahely. A gyerekek munkahelye. Egyes iskolákban dolgoznak is a gyerekek, csend, csöndes munkazaj, a falakon, polcokon a gyerekek munkái. Más iskolákban káosz van, nagy semmittevés, a folyosókon ténfergő gyerekek, kiabálás, szemetelés, órák alatt mobilozás, közbekiáltás. Egyes iskolák igyekeznek kezelni a gondokat, kis létszámú osztályokban egyszerű, világos feladatokkal látják el a problémás gyerekeket, barátságos, rugalmas tanítási módszerrel tanítanak. Más iskolák, (és tanítóik) képtelenek megteremteni a munkához szükséges nyugalmat, rendet. A társadalom, a család gondjai bekerülnek az iskolába. A tanítók egy része nagy tudással, türelemmel próbálja ezt ellensúlyozni: pár órára nyugalmat teremteni a gyereknek. De lehet ezt?

Sokszor úgy érzem, átestünk a ló túlsó oldalára: nem az a fontos, hogy „tanuljunk”, hanem az, hogy a gyerek „jól érezze magát”.

 

- Hogyan látod a svédországi magyar nyelvtanítás helyzetét? 

 

Csodálatos dolog, hogy egy gyerek iskolai körülmények között anyanyelvén is tanulhat. Ilyen módon sehol a világban nincs ez megoldva, talán Ausztriában van így, illetve némileg hasonló módon. A malmöi viszonyokat ismerem, ezt ismertetném. Az anyanyelvi óra heti 80, gimnáziumban heti 120 perc. Egy-egy iskolában legkevesebb öt gyerekből kialakított csoportban tanulnak. Mivel ritka az olyan iskola, ahol ez megvalósítható, ezért elég gyakran más iskolából is jönnek órára gyerekek. Egy csoportba általában különböző korú (6-15 évesig) és eltérő magyar nyelvtudással rendelkező gyerekek kerülnek. A foglalkozás alatt nyelv-, és nemzetismeretet tanítunk, a tartalmat és módszert az illető tanár dolgozza ki és valósítja meg. (Olvasás-írás, ismeretek a kultúráról, svéd-magyar nyelvű fordítás).

 

Malmöben a jelentkező gyerekek mintegy felét nem tudjuk beosztani csoportba, mert túlságosan szétszórtan laknak, különböző iskolákba járnak, iskolájukban egyedüli magyarok, túl fiatalok ahhoz, hogy délután 2-3 között eljöhetnének az esetleg távol fekvő iskolába. Sajnos, az ilyen gyerekek a második, harmadik évben már nem is jelentkeznek magyar oktatásra. És persze, sokan egyáltalán nem jelentkeznek, mert nem igénylik az anyanyelvi oktatást, pedig tudnak a lehetőségről, sokukkal találkozom az iskolák folyosóin.

 

Az órák látogatottságáról szólva, a gyerekek mintegy 30%-ka jön rendszeresen, és kedvvel járnak az oktatásra. Nyelvtudásuk fejlődik, ismereteik bővülnek, ők maguk is észreveszik, hogy már mennyi mindent tanultak. A gyerekek másik 30 % -ka elég rendszeresen vesz részt az oktatáson, nyelvtudásuk többé-kevésbé fejlődik.

A gyerekek fennmaradó százaléka alig jár órára, vagy különböző okok miatt kimarad. Legtöbb esetben azért, mert „tanulni kell”! És ez így van, mint a többi tantárgynak, az anyanyelvi óráknak is követelmény-rendszere van, évfolyamok szerint, az osztályozást a 6. osztálytól kezdve.

 

A szülők hozzáállása is hasonló. Szülői értekezletre eljön a szülők egyharmada. Mindig megemlítem nekik, hogy az én legnagyobb segítségem a család. Ha otthon, a családban magyarul beszélnek, ha megkérdezik a gyereket a magyar óra felől, ha dicsérik nyelvtudását, ha hazalátogatnak a rokonokhoz. Több szülő hálás a magyar-óráért. Köszönjük ezt Svédországnak – mondom ilyenkor. 

 

- Mi a véleményed a svédországi magyar gyerekek nyelvtudásáról, mi motiválja őket?

 

Tapasztalatom szerint az itteni magyar anyanyelvű gyerekek anyanyelvi tudása nagyon különböző. Anyanyelv? Amit az anyától vagy apától tanulnak meg, használnak, vagy elfelejtenek, esetleg ilyen-olyan okok miatt meg sem tanulnak rendesen? Mindenre van példa: van aki jól, sőt kitűnően beszél. Attila jól értelmezi a „bütyök” szót is, Elisabeth, aki 2. osztályos, pontosan és árnyaltan fogalmazva elmeséli nekünk a János vitézt, amit anyukájától hallott felolvasni, a harmadikos Linda belepillant a szövegbe, mikor mesét olvasok és kijavít, hogy az nem „lány”, ahogyan olvasom, mert oda az van írva:”lyány”.  Van, aki hallgat, mindent megért, de gondolatait, érzéseit, szándékát nem tudja, vagy alig tudja magyar szavakba öltöztetni. Van, aki svédül válaszol a magyar kérdésre, van, aki csak néz ránk értetlenül.

 

Igyekszem egyszerűen, egyértelműen, röviden fogalmazni, míg meg nem ismerem a csoport (és egyes gyerek) nyelvi szintjét. Aztán ennek megfelelően kell megtervezni az órákat – szókincs, téma, ismeretek, módszerek… határ a csillagos ég! A gyerekek érdeklődése, igénye irányt mutat. Én csak követem őket.

Kevés gyerek bír igazi motivációval. A család, a magyar rokonok, kortárs unokatestvérek, a magyar környezetben nyaralás élmény lehet, és akkor ez kihat a nyelvtudására is. Ottléte alatt fejlődik, vagy legalábbis megerősítést kap a nyelvtudása, és akkor a gyerek élvezi a nyelv ismeretét.