40 éve az emigrációban élő magyarok szolgálatában

Interjú Szöllősi Antallal, az Északi Magyar Archívum alapítójával

Szöllősi Antal 1944. február 27-én született Nagyszalontán, majd Mezőberényben élt és onnan indult el Nyugatra. A svédországi magyarok közül biztonyára sokan ismerik őt, de talán azt kevesen tudják, hogy már negyven éve szolgálja áldozatos munkájával az emigrációban élő magyarok szellemi kultúrájának megőrzését.

Szöllősi Antal

- Mikor érkeztél Svédországba?

1969. november 25-én érkeztem Svédországba.

- Mi vett rá, hogy elindulj nyugatra?

Ez az, amit nem tudok megmondani, kitalálhatnék bármit, de nem biztos, hogy akkor, 25 éves fejjel, azért indultam el, amit most hallanál tőlem.

Bővebben: 40 éve az emigrációban élő magyarok szolgálatában

Boross Katalin: „A magyar nyelv a harmadik kezünk”

Interjú Boross Katalin anyanyelvi oktatóval

 

Boross Katalin malmöi magyar tanár egyike azoknak a lelkes, fáradtságot nem ismerő embereknek, kik sokat tesznek azért, hogy felébresszék a külföldön született magyar származású gyermekek magyarságtudatát, illetve ébren tartsák azt. Őt kérdezem arról, honnan jött, és milyen tapasztalatokat szerzett a svédországi magyar oktatás terén.
 
 
 
 
A Felvidéken, Révkomáromban születtem, és ott is éltem majd 39 évig. Rokonaim, bátyám, öcsém most is ott élnek, hozzájuk megyek „haza”. A komáromi gimnáziumi évek után (életem legkellemesebb és legtanulságosabb évei) Nyitrán tanultam, az ottani tanárképzőben. Majd, mint magyar-német szakos tanár, egy csallóközi faluban tanítottam 16 éven keresztül. Az iskolával, kollegáimmal ma is tartom a kapcsolatot, visszavárnak. Nagyjából egy korosztályhoz tartoztunk, hasonló irodalmi érdeklődéssel, sok beszélgetéssel, összetartással. Most már más a hangulat a tantestületben – mondják a régi kollégák. 
Svédországba jöttem férjhez, jelenleg Hjärrupban, egy Lund melletti faluban lakunk. Két fiúnk 19 és 24 évesek. Önállóak, többé-kevésbé már a saját útjukat járják. A szülők örömére a két fiú egymással is magyarul beszél. Férjem, Boross Kálmán a Lundi Fórum vezetője, tagja a SMOSZ vezetőségének. 

Székely hősök a szabadságharcban

A „bátrak bátra” és fivérei: a három Földváry

 

Ha az 1849-es tavaszi hadjárat eseményeit filmszerűen idézzük fel magunkban, mindannyiunk előtt a fiatal hadifestő, Than Mór színpompás vízfestményei jelennek meg, amelyek valósághűen adják vissza a dicsőséges napok hangulatát. Than két képet festett a pürrhoszi győzelemnek is beillő tápióbicskei csatáról, kiragadván az összecsapás legválságosabb pillanatait, így a Tápió hídján végrehajtott szuronyrohamot is megörökítette, amellyel azon honvédtiszt hősiessége előtt hajtott fejet, akit gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok naplójában Magyarország első katonájának nevezett, de illették a „bátrak bátra” névvel is.
 
Földváry Károly ezredes
 
Leiningen gróf hősünkről kiváló személyleírást is adott naplójában: „Képzelj el egy kurta lábú, barna arcú kis embert, ki egy szemére vak, ki emellett mindig nagyon feltűnően öltözködik, ahogy csak szép férfiaknak volna szabad, és előtted áll Károly bácsim képe. – Első pillantásra rablónak tartanád, de ha ép szemébe nézel, annyi jóság és kedélyesség csillog benne, hogy elfelejted külsejét.” Ő pedig nem volt más, mint a gyergyószentmiklósi születésű Földváry Károly, aki ikertestvérével és öccsével együtt vitézkedett a magyar zászló alatt az 1848/1849-es magyar függetlenségi háborúban.