Történelem és politika ütközőpontján: az autonómia Erdélyben

Most, amikor folyamatosan napirenden van az erdélyi magyarság autonómiája a romániai közéleti vitákban (mind a román nyilvánosságban, mint a magyar közbeszédben), érdemes e kérdés történelmi gyökereire is egy pillantást vetnünk. Az autonómia kérdése ugyanis összefüggésben van az európai civilizáció kialakulásával.


 
Az európai államfejlődésben két elv keveredik folyamatosan: a centralizáló közhatalom és a helyi szokásszerűségeket megtartó, azokra alapozó igazgatás politikai elvei és formái. Ha ebből ideáltípusokat kívánunk kihámozni, akkor a politológus Szabó Máté (jelenleg az állampolgári jogok országgyűlési biztosa Magyarországon) két – metaforikusan megnevezett – modelljét kell körülírnunk, a „szőlő“ és az „alma” típusú államot.


 
A „szőlő“-szerkezet olyan államtípust jelenít meg, amely különböző régiók, tartományok laza konglomerátumaként működik, és nem törekszik területének politikai homogenizálására. Modellé leginkább a német nyelvterületen vált, modern kori jellemzői: az individuális arculatú közösségek elismerése és integrációja, a decentralizált egységek koordinációja, a minimális, jobbára delegált hatalommal rendelkező centrum. Előnyeit már a konzervatív-liberális Tocqueville (a demokrácia egyik első teoretikusa) is felismerte, mikor kifejtette, hogy az igazgatás egyneműsítése, a különféle, helyi sajátosságokat őrző autonómiákkal szembeni fellépés, még ha kimondottan az „egyenlőség” nevében történik is, valójában a tirannizmus kialakulásához vezet.


 
Az „alma” típusa történetileg a modern nemzetállam révén valósult meg, meghatározó vonása, hogy nincsenek benne önálló arculatú egységek, közigazgatása homogén és hierarchikus rendszerben működik. Tiszta változatát a francia forradalom valósította meg, és a napoleoni háborúk idején terjesztette el; előnye az egységesített közigazgatás hatékonysága.


 
Az európai államok legtöbbjének egyaránt van „alma”- valamint „szőlő“-gyökere, azaz a két szerkezettípus nem ideáltipikus formákban, hanem a történeti egymásrarétegzettség különböző változataiban, keveredéseiben jelenik meg. A román történeti fejlődés sajátossága az, hogy a modellek egymásratevődése, keveredése egy területi és nemzeti szembenállást is kifejez: Erdély – Románia nyugati fele és középeurópai karakterű területe – évszázadokon át „szőlő”-típusú állam volt, az 1918 előtti Románia viszont 1848-tól kezdődően a francia típusú, „alma”-jellegű politikai modernizáció útját választotta, annak balkanizálódása árán.


 
Az erdélyi „szőlő” még az Árpád-házi királyság keretén belül alapozódott meg, amikor a magyar királyok elismerték a letelepedő szászok és székelyek önkormányzatát és külön jogrendjét; ez – később – az önálló Erdélyen belül egy belső föderatív politikai szerkezetet eredményezett, amelyet (az 1437-es Unio Trium Nationummal kezdődően) joggal nevezhetünk erdélyi alkotmánynak. Az erdélyi „szőlő” legnagyobb problémája a modern kor hajnalán az volt, hogy nem tudta integrálni a románságot önálló politikai közösségként, ennek azonban nem „nemzeti” okai voltak, hanem az erdélyi román társadalomfejlődésnek ama sajátossága, hogy nem alakult ki külön nemesi rétege. E körülmény eredményezte azt, hogy az erdélyi románság polgári eredetű politikai vezetői 1918-20 között éltek a „történelmi szerencsével”, és a Nagy-Romániába való beolvadást, vele együtt pedig a francia „alma” balkánias (bukaresti) változatát választották.


 
Ezen történelmi előzmények nyomán fogalmazódtak meg az első erdélyi autonómiatervek a két világháború között, amelyek vagy Erdély történeti különállását próbálták újrafogalmazni – most már Nagy-Románia keretein belül –, vagy pedig a belső erdélyi föderalizmus egyes elemeit (a székely autonómiát) próbálták beilleszteni az új román nemzetállami keretbe.


 
A kommunizmus bukását követően az autonómia kérdése az erdélyi magyarság politikai napirendjén az RMDSZ konszolidációjának kezdeti szakaszában jelent meg. Az első konkrét autonómiaterv 1991-es megjelenését követően két korszak határolható el világosan.

 
Bakk Miklós
 Bakk Miklós az Önképzőkör táborában
Fotó: Somlyói F. István
 Az első időszakban az RMDSZ által integrált „autonomista csoport” készített el több autonómiatervezetet is, a második időszakban az RMDSZ-szel szemben 2003-tól megalakult ellenzéki csoportosulások (az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács, Magyar Polgári Párt) tűzték napirendre a kérdést.


 
Az 1991-95-ös első szakaszban készült autonómiatervek (összesen nyolc) ideológiai megalapozását a közösségi jogok európai kodifikációjának körvonalazódó lehetősége adta. Úgy tűnt (1991-93 között), hogy a kollektív jogok az emberi jogok rangjára tesznek szert az új európai nemzetközi rendben. Az első, Csapó-féle tervezetek esetében szembetűnő, hogy az autonómia feltétlen jogként jelenik meg bennük, amelyet előbb-utóbb el kell ismernie az európaivá váló román nemzetállamnak. Ez a szemlélet kihatott a tervezetek nyelvezetére és szerkesztésmódjára (az autonómiastatútumok számos paragrafusa a nemzetközi dokumentumok „soft law”-nyelvezetén fogalmazódott meg).

 

Ugyanakkor ideologikus funkciót kölcsönzött a tervezeteknek az is, hogy kritikai eszközként használták a belső irányzatok vitáiban, és hogy jövőkép-szerepet tulajdonítottak nekik az RMDSZ szervezetépítésének első szakaszában. Ekkor tehát az autonómia kérdése az RMDSZ identitáskeresésének részeként jelent meg a belső vitákban.

 
Ezt a korszakot zárja le az RMDSZ „nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről” szóló törvénytervezete, amelynek kidolgozása összekapcsolódott az 1993-as brassói kongresszuson elfogadott önkormányzati-szervezeti modell kialakításával. A folyamatot a kül- és belpolitikai kontextus sajátos összefüggése is segítette: az európai politikában az 1201/1993-as ET-ajánlással egy – a kisebbségjogi rendelkezéseket az autonómiák irányába bővítő – irányzat látszott előretörni, amely a külön intézményrendszerre alapozó identitáspolitikai irányzatot értékelte fel. Mindeközben a belpolitikában még nem szilárdult meg az az ellenzéki együttműködés, amely az RMDSZ politikai elismerését, koalícióképességét és Románia demokratizálódásába való bekapcsolódását egyértelműen bizonyos korlátok elfogadásához kötötte volna, azaz ahhoz, hogy a kormányzati hatalomból való részesedés ára az autonómiatervtől való elállás.
 


Az autonómiatervek második szakasza 2003-ban vette kezdetét, amikor Tőkés László vezetésével az RMDSZ-n kívül megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT). Ha a mélyebb okokra is figyelünk, akkor az ellenzéki csoportosulás megjelenése mellett két további körülményt is számba kell venni.


Egyrészt 1997-től kezdődően a regionalizáció kérdése is megjelent a román közigazgazgatási politikában, és a közbeszédben is mind erőteljesebb vitákat kezdett kiváltani. Itt elsősorban Sabin Gherman kezdeményezéseit és a román-magyar értelmiségi párbeszédfórumot megteremtő Provincia-csoport tevékenységét kell megemlíteni. Ennek egyik hozadékaként az RMDSZ-en belüli egyik belső ellenzéki csoport, a Reform Tömörülés 1999 májusában, az RMDSZ hatodik kongresszusán elfogadtatott egy új programfejezetet, amely az „erdélyi regionális érdeket” fogalmazza meg.


 
Másrészt a folyamatra nyilvánvalóan hatott az EU-integrációs perspektíva is, amellyel szemben az erdélyi magyarság véleményalkotó körei megosztottá váltak. Az RMDSZ és maga Markó Béla megítélésében siettetni kell Románia integrációját, mert az EU-n belül jobbak lesznek az erdélyi magyarok lehetőségei, az RMDSZ ellenzéke viszont úgy látta, jobban ki kell használni Románia igazodási kényszerét a csatlakozási folyamatban az autonómia érdekében, akár még annak árán is, hogy az integráció késleltetőjeként tűnnének fel az erdélyi magyarok politikai képviselői.


 
Ebben a szakaszban, 2008-ig három tervezet került a román parlament elé, amely mind a hármat elutasította. Az elutasított tervezetek közül az első kettő az RMDSZ-szel szemben álló szervezetek tervezetei voltak: Székelyföld autonómiájának statútuma (amelyet a Székely Nemzeti Tanács tervezeteként 2003 októberében nyújtott be néhány RMDSZ-es, de az ellenzékhez közelálló parlamenti képviselő) és a személyi elvű autonómia kerettörvénye (az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács tervezete, amelyet 2004. júniusában nyújtott be az RMDSZ-frakció két, az EMNT-ben is szerepet vállaló tagja). A harmadik törvénytervezetet már maga az RMDSZ készítette el és nyújtotta be, miután a 2004. őszi választások után tagja lett az új kormánykoalíciónak; ezt a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet (amelyet 2005-ben iktattak a parlamentben a koalíciós kormány tervezeteként) azonban a parlament folyamatosan elnapolta (gyakorlatilag elutasította).


 
Egy negyedik tervezet, az EMNT 2004-es törvénycsomagja (amely tartalmaz egy kerettörvényt a régiókról és további két törvénytervezetet a sajátos jogállású Székelyföld-régió létrehozásáról és statútumáról) nem került a törvényhozás asztalára; ez a csomag a spanyol és az olasz aszimmetrikus regionalizmus kialakulásának folyamatát próbálja Románia számára megmintázni.


 
Mit jelent ez? A tervezetet elkészítő szakértői csoport abból indult ki, hogy az „alma” és a „szőlő” keveredésének XX. századi – és az európai integráció körülményei között továbbra is érvényes – mintáját az adja, hogy az állam által felülről elindított regionalizáció találkozik és valamiképpen „kiegyezik”, kompromisszumot köt az alulról szerveződő regionális és autonomista mozgalmakkal. Vagyis: a felülről elindított regionalizáció egy kezdeti, tökéletlen, távolról sem kielégítő keretet ad az alulról szerveződő autonómia-mozgalmaknak, amelyeket azonban tovább lehet fejleszteni (Dél-Tirol és Katalónia mintája).


 
Ezt a tervezetcsomagot olyan közismert román szakértők és közéleti személyiségek is támogatják, mint Gabriel Andreescu vagy Smaranda Enache.
A 2007-es európai parlamenti választásokon a független jelöltként, de az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Székely Nemzeti Tanács és a bejegyzés előtt álló Magyar Polgári Párt (MPP) támogatásával induló Tőkés László bejutott az Európa Parlamentbe, és ez a politikai siker újabb kihívást jelentett az RMDSZ számára, amelyet a 2008 júniusában az önkormányzati választásokon elért – igaz: szerényebb – MPP-eredmények is aláhúztak. Ezzel tulajdonképpen a plurális politikai vita feltételei teremtődtek meg az erdélyi magyar közéletben, és ez már újabb, termékenyebb kontextust biztosít az autonómiavitáknak is.

 

Bakk Miklós

Autonómia Szkülla és Kharübdisz* között

 


A jogászokat képzésük folyamán igyekeznek arra megtanítani, hogy ha lehet, mindig fenntartásokkal teli, nyakatekert módon válaszolják meg a nekik szegezett kérdéseket; sőt, az optimális az, ha mindent e két szócskával kezdenek: ”attól függ”. Minden ebből fakadó kisebb-nagyobb bosszúság ellenére valójában ez jellemző a legtöbb jogi területre, így a nemzetközi jogra is: az aktuális eset mindig sok mindentől függ, legyen az nemzetközi okmány, országok közti szerződés, hasonló precedensek vagy jelen politika és nem utolsósorban a történelem, ami erősen befolyásolja a eset, lefolyását és jövőjét. Az autonómia területe ilyen szempontból tökéletesen összefogja a jog minden efféle komponensét: nincsenek nemzetközi szerződések vagy kötelező egyezségokmányok, melyek pontosan szabályoznák létrehozását és működését, precedensek vannak ugyan, de nem használhatóak arra, hogy az esetleges követelményeket arra alapozzák és sok, túlságosan sok függ a politikától és a kisebbség-többség közti történelmi (és jelenlegi) viszonytól.


 
Az autonómia fogalma valamint jogi háttere a nemzetközi jogon belül még viszonylag messze van az egyértelműségtől, az egyetemes egyetértéstől és a világos jogi defíníciótól. Jelen pillanatban helyzetét azzal a kifejezéssel lehetne legjobban kifejezni, hogy két szék közt a pad alá kerülhet. A két szék ebben az esetben az autonómia két legfőbb jogi forrása; egyrészt a kisebbségi jogok, másrészt a nemzetközileg elismert önrendelkezési jog. Ami a kisebbségi jogokat illeti, a legtöbbjüket nyilatkozat formában tette közzé az ENSz, ami azt jelenti, hogy nem kötelező erejűek (csak ha az egyes országok belső joguk részeivé teszik vagy államközti szerződésbe foglalják őket), az önrendelkezési jogot pedig már a hatvanas évek óta számos egyezségokmány mondta ki. Az autonómia jelensége legalább egy fokkal magasabban áll az alapvető kisebbségi jogoknál (mint például az anyanyelv használata, vallás gyakorlása), s egyben mindig egy fokkal a teljes önrendelkezési jog(tehát teljes elszakadás) alatt fog állni. Magyarul: megtévesztő az ’önrendelkezési jog’ fogalma, hiszen e megnevezés szerint már eleve olyan jogról lenne szó, amelyre alapozva a kisebbség korlátlanul támaszthat legitim követelményeket valakivel vagy valamivel szemben, feltehetően a többség hatalmával szemben. Ez a jog az ENSz-egyezségokmányok szerint minden népet megillet; ám a jog gyakorlati alkalmazását megnehezíti ( sõt,szinte ellehetetleníti…) az a körülmény, hogy a világ országai eddig még nem tudtak megegyezni egy a ’nép’ fogalmát körülíró definícióban. A legkisebb közös nevező, amelyben megegyezés született az, hogy ennek a fogalomnak két oldala van: egy objektív és egy szubjektív. Az objektív oldalt például a közös nyelv és a közös történelem jelenti, a szubjektív pedig az illető népcsoport kinyilvánított akarata, hogy összetartoznak és a következőkben is össze szeretnének tartozni. Ám, hogy jobban illusztráljam a helyzet bonyolultságát: ugyanezek a vonások egyaránt a ’kisebbség’ defíniciójának is szerves részei, márpedig csupán a ’népeket’ illeti meg az önrendelkezési jog, a kisebbségeket (még?) nem. Az ENSz 2007-es őshonos kisebbségeket védő nyilatkozata mondta ki világelsőként az autonómiához való jogot, de (mert ugye mindig beférkőzik egy ilyen is…) nyilatkozat lévén nincs kötelező ereje.


 
Milyen megoldások létezhetnek tehát, ha az út nem vezet egyenesen a nemzetközi jogon keresztül? Már a 1648-as vesztfáliai béke óta a mindent átszövő vezérelv a nemzeti szuverenitás, amelyet még kellő mértékben sem az Európai Unió, sem az ENSz sem tudott (s talán nem is akart…) kiegyensúlyozni. Márpedig szinte kizárólag csakis egy önkéntesen megcsorbított szuverenitáson keresztül tudna létrejönni egy autonómia. Ez azonban szinte utópiaszámba menne: az országok nem hajlandóak hatáskörükből a kelleténél többről önként lemondani, főleg nem területi integritásukból és főleg nem a (szemüket szúró) kisebbségnek. Elméletben a következő lépeseken keresztül jöhet létre egy autonómia (vagy nemzeten belüli szokásos törvényhozás által vagy alkotmányos úton): az első lépés, bármilyen banálisan hangzanék is, egy kisebbség létezése, a második pedig ennek törvényes elismerése. A kisebbség elismerése (és itt ne tanuljunk Franciaország esetéből, amely egyáltalán nem ismeri el a kisebbségek létezését!) legitim kisebbségi jogokhoz vezetne; melyeknek a tetőfoka a kollektív, azaz közösségi jogok élvezete lenne. Ám a közösségi jogok puszta említése is rettenetes félemet vált kis számos fiatal, nem túl hosszú jogállami hagyománnyal (de annál nagyobb kisebbséggel…) rendelkező országból (lásd Szlovákia, Románia). Hadd idézzem ide vágóan a román államelnököt, Traian Basescut, aki idén januárban Sógor Csaba RMDSz-es európa parlamenti képviselővel való brüsszeli beszélgetés kapcsán (a cikk az Új Kelet újság honlapján olvasható) kijelentette: a kollektív jogokról ’nevetséges’ beszélni, hiszen Románia alkotmánya védi a kisebbségeket. Arra a kérdésre, hogy hogyan vélekedik azokról az európai országokról, amelyek elismerték a közösségi jogokat (mint pl. Finnország, Olaszország és Nagy.Brittánia) azt felelte, hogy ’akkor fog gratulálni ezeknek az országoknak, mikor ők is elérik Románia szintjét a kisebbségvédelem terén’. Tehát a közösségi jogoknak legfelsőbb foka lenne az autonómia (konkrétan a területi autonómia), más szóval: a legmagasabb jogi státusz, amelyet egy kisebbség el tud érni, anélkül, hogy kiválna az illető államból.


 
Az Európában létező területi autonómiák egy része alkotmányos úton jött létre (például a katalánok és baszkok autonómiája – a spanyol különben az egyetlen olyan alkotmány a világon, amely kimondja az autonómia jogát), míg mások nemzetközi segítséggel, külső ráhatással keletkeztek és mára már alkotmányos kereteken belül működnek (mint például az Åland szigetek autonómiája vagy Dél-Tirol).

 


Az autonómia kérdése sokakat foglalkoztat részben örök aktualitása miatt, mint egy effektív konfliktusmegoldó módszer, részben mint egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény. Sokak szerint az ”autonómia korszakában” élünk; a hagyományos egy népen, egy területen, egy államon alapuló nemzetállam fogalmát komolyan kétségbe vonja az egyes államok területén élő jelentős számú kisebbség, s ennek a jogai. Sok államban már nem egybevágó a nemzet és az állam fogalma, és ebből számos hosszú, elkeseredett etnikai konfliktus fakadt és fakad. Nyugati demokráciáink gyakran bizonyultak elégtelennek a kisebbség-többség, őshonos lakosság és új szuverén hatalom közti gondok és feszültségek megoldására. Itt merül fel az autonómia kérdése, mint lehetséges megoldás, s ezt egyre több állam látja be. Bármennyire is meghatározatlan még az autonómia fogalma, e meghatározatlanságot tőkévé is lehet kovácsolni. Lehet belőle olyan rugalmas eszköz, melynek használatával a legjobb esetben mindkét fél számára (legalább) elfogadhatóvá válhat az eredmény. De addig, ameddig az államok önszántukból nem hajlandók asztalhoz ülni és bona fidében megtárgyalni az autonómia kérdését, az autonómia sajnos a két tengeri szörny, Szkülla és Kharübdisz között tovább fog úszni egy kis bárkában.

 

Sántha Hanga

 

• Szkülla és Kharübdisz a görög mitológiában szereplő tengeri szörnyek, akikkel Odüsszeusz is hadakozott. Valószínűleg a Szicília és Calabria közötti tengeri szoros veszélyes szikláinak felelnek meg.( a szerk.)

Dr. Göncz Kinga, a Magyar Köztársaság külügyminisztere válaszol a Híradó kérdéseire

 

Június harmadik hetében Dr.Göncz Kinga rövid hivatalos látogatást tett Stockholmban. Sántha Ferenc szerekesztõ ez alkalommal tette fel a Híradó kérdéseit a külügyminiszter asszonynak.

 

Göncz Kinga

 

1) Milyen alkalomból látogatott Stockholmba Külügyminiszter Asszony?

 

Carl Bildt külügyminiszter meghívására hivatalos látogatásra érkeztem Svédországba, hat év óta az első magyar külügyminiszterként. Utam sajnos csak egy félnapos, „reggel indulunk - este visszautazunk” jellegű gyors vizit volt. Ez gyakorlattá vált, különösen EU-s viszonylatokban, hiszen az EU külügyminiszteri találkozóin, valamint más, többoldalú nemzetközi találkozókon mindketten rendszeresen részt veszünk, látjuk egymást. Ezek keretében azonban csak a legfontosabb ügyek gyors megbeszélésére van lehetőség, míg a mostani kétoldalú találkozón nyugodtabb keretekben, hosszabb időtartamban tudtuk átbeszélni a két ország kapcsolataiban napirenden szereplő kérdéseket, valamint az uniós együttműködés és a nemzetközi kapcsolatok aktuális kérdéseit. Látogatásom érdekessége, hogy ugyanazon héten került sor az EU külügyminisztereinek találkozójára, valamint az állam- és kormányfőket összefogó Európai Tanács ülésére, így svéd partneremmel egy hét leforgása alatt háromszor is találkozhattam. 

 

 

2.) Hogyan foglalná össze a rendszerváltozás óta eltelt időszak magyar külpolitikájának a határon túli magyar közösségek megmaradása érdekében tett erőfeszítéseit? Milyen koncepció képezte ennek a gyakorlatnak az alapját, és melyek azok a konkrét eredmények, amelyek e közösségek megmaradását az ön megítélése szerint eredményesen segítették?

 

A nemzetpolitikai kérdések kezelését történelmi örökségünk hosszú időre az ország mindenkori vezetésének feladatává és kötelességévé tette, miközben a megoldások, válaszok természetszerűleg változnak, igazodnak a környező világ változásához.
 

Külpolitikánk rendszerváltozáskor megfogalmazott hármas prioritásának valamennyi elemét sikerült a határon túli magyar közösségek érdekének szolgálatába állítanunk. Az euroatlanti integráció megvalósulása jelentősen megkönnyítette az unióhoz velünk együtt csatlakozó Szlovákiában és Szlovéniában, valamint a tagságát tavaly elnyerő Romániában élő magyar közösségekkel a kapcsolattartást, szomszédságpolitikai törekvéseink eredményeképpen a kilencvenes években sikerült kisebbségi jogi garanciákat is tartalmazó alapszerződéseket kötnünk szomszédainkkal, a harmadik prioritást pedig mindvégig maga a határon túli magyarság támogatása és a kisebbségvédelem képezte.
 

A határainkon túl élő magyarságért viselt felelősség szerves és elválaszthatatlan része a magyar külpolitikának. A nemzetpolitika elveinek meghatározása és gyakorlatának irányítása elsősorban a Miniszterelnöki Hivatal feladata, a Külügyminisztérium a diplomácia, a jószomszédi kapcsolatok eszközeivel támogatja ezt a tevékenységet.

 

 

3.) Magyarország külkapcsolati stratégiája – amelyet ez év februárjában fogadott el a kormány – nem említi sem az V. Stratégiai Főirányok, sem a VI. Magyarország cselekvési területei fejezeteiben a nyugat-európai szórványmagyarságot, annak ellenére, hogy ezek a közösségek mindvégig vállalták – és vállalják ma is – nemzeti identitásukat, és áldozatos munkájukkal segítették a haladó gondolkodású, rendszerváltó erők győzelemre jutását Magyarországon is. Van-e esély arra, hogy ezek a közösségek is, eddigi erőfeszítéseikhez és eredményeikhez méltó helyet kapjanak a nemzetstratégiai elgondolásokban, a konkrét cselekvési programokban?

 

Való igaz, hogy a nemzetpolitika tárgyalásakor - különösen a Kárpát-medencei közösségekhez képest - kevesebbet beszélünk a nyugati magyarságról. Ezen a kormány változtatni szeretne, erőteljesebben kíván a világ különböző részein élő magyarságra támaszkodni. Szeretném megjegyezni, hogy éppen e törekvés jegyében Magyarország külkapcsolati stratégiája „Második főirány: sikeres magyarság a régióban” fejezetének „Támogatás a kisebbségeknek” című alfejezete a diaszpórában élők identitásőrzésével is foglalkozik.

 

 

4.) Hogyan viszonyul egymáshoz a fent említett Magyarország külkapcsolati stratégiája, illetve az Országgyűlés elnökének javaslatára készülő nemzetstratégiai törvény tervezete? Melyek a közös pontok, melyek az eltérések a két elképzelés között, milyen kérdésekben történtek előzetes egyeztetések?

 

A nemzetpolitika elveiről, az együttműködés szükségességéről, a határon túli magyarokkal és a szomszédos országok kormányaival, önkormányzataival közösen kigondolt fejlesztésekről, a nemzeti identitásnak – az oktatás és a kultúra segítségét igénybe vevő – megőrzéséről gyakorlatilag egyformán gondolkodnak a magyarországi és a határon túli magyar politikai erők.
 

A nemzetstratégiát alakító, a támogatáspolitika és fejlesztéspolitika elveit kidolgozó és megvalósító miniszterelnöki hivatali szakállamtitkárság nemzetpolitikai koncepcióját a kormány 2006-ban elfogadta. A koncepcióban megfogalmazott elveket érvényesítettük a külügyminisztérium vezetésével kidolgozott külkapcsolati stratégia megfelelő fejezeteiben. Ezeknek véleményem szerint szerepet kell kapniuk más fórumokon és megnyilatkozásokban is. Ezt a megközelítést – a legitim külhoni magyar szervezetekkel közösen kialakított fejlesztésközpontú nemzetpolitikát – tette magáévá az Országgyűlés, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma is, amelyet a parlament elnöke vezet.

 

 

5.) Milyen volt Magyarország külkapcsolati stratégiájának otthoni, illetve Kárpát-medencei fogadtatása? Érkeztek-e észrevételek a szomszédos államok részéről?

 

A külkapcsolati stratégia megalkotásakor törekedtünk nemzeti konszenzus elérésére, a társadalom minél szélesebb rétegeinek bevonására a kidolgozás folyamatába. Ennek jegyében a stratégia kormány által első olvasatban jóváhagyott tervezetéről konzultáltunk az országgyűlési pártokkal, az Országos Érdekegyeztető Tanács tagjaival, a tudományos élet jeles személyiségeivel, a határon túli magyarok pártjainak és szervezeteinek képviselőivel, a magyar gazdasági élet meghatározó vállalatainak és képviseleti szervezeteinek vezetőivel, az önkormányzati szövetségek képviselőivel, a külkapcsolatokban érintett civilszervezetekkel. A megkérdezettek a stratégiában foglalt elvekkel és célokkal általában egyetértettek, a megadott határidőn belül hozzánk eljuttatott észrevételeiket, javaslataikat igyekeztünk figyelembe venni, a stratégia végleges szövegébe beépíteni.
 

A hazai pártok közül – erőfeszítéseink ellenére – sajnos nem mindegyikkel sikerült teljes egyetértésre jutnunk a stratégiáról. Bár a magyar külpolitika prioritásait – így a határon túli magyarság támogatását – hasonlóan ítéli meg kormány és ellenzéke, a célok megvalósítását néha másként, más eszközökkel képzeljük el. Úgy vélem azonban, hogy ez a nézetkülönbség a gyakorlatban, a végrehajtás során áthidalható.
 

A stratégiáról az első olvasatbeli elfogadás után konzultációt szerveztünk a Budapestre akkreditált nagyköveteknek is. A szomszédos államok képviselői a stratégiával szemben ellenvetést nem fogalmaztak meg; ha kérdeztek, inkább a célok eléréséhez szükséges eszközök iránt érdeklődtek. Vagy fél tucat ország jelezte érdeklődését a stratégiaalkotás munkálatai iránt, kért ennek megismerésére konzultációs lehetőséget. Ezen egyeztetések nagyobb része már le is zajlott az elmúlt hónapokban.

Az érdeklődők kedvéért szeretném megjegyezni, hogy a dokumentum mind magyar, mind angol nyelven elérhető a külügyminisztérium honlapján, bátran elolvashatják.

 

 

6.) Hogyan készül a magyar külpolitika a 2011-ben esedékes EU-s (társ)elnöksége alatt érvényre juttatni a stratégiában foglaltakat? Milyen kézzelfogható eredményekre számíthatnak a kárpát-medencei, illetve a nyugat-európai magyar közösségek az elnökséget követő időszakban?

 

Mind a nemzetközi, európai, mind a magyar politika prioritásainak megfelel, hogy elnökségünk idején súlyt helyezünk majd az unió keleti szomszédságpolitikájának erősítésére, a nyugat-balkáni térség integrációjának elősegítésére. Célunk a stabilitás és fenntartható fejlődés övezetének kiterjesztése, a biztonság és jólét perspektívájának megteremtése térségünk valamennyi országa számára. Kiemelt feladatunk gondoskodni arról, hogy hazánk schengeni csatlakozása minél kevesebb nehézséggel járjon a közép- és kelet-európai térség unión kívüli országaival, a határon túli magyarokkal való kapcsolattartásban. Ennek jegyében tavaly kishatárforgalmi megállapodást kötöttünk Ukrajnával, s diplomáciánk nagy szerepet játszott abban, hogy a nyugat-balkáni országok vízumkönnyítési megállapodást köthettek az unióval. Elnökségünk idején sokat tehetünk a kelet- és délkelet-európai országaival folytatott vízumliberalizációs párbeszéd sikerre vitele, a vízummentesség biztosítása érdekében. De az unió belső fejlődése, a schengeni övezeten belül megvalósuló szabadság közelebb hozza egymáshoz a kárpát-medencei és nyugat-európai magyarokat is, könnyíti családi, turisztikai, vagy akár munkavállalási, letelepedési célú utazásukat, kapcsolattartásukat.

 

 

7) A SMOSZ évekkel ezelőtt eljuttatta elképzeléseit az egykori Integrációsügyi Hivatalhoz, amelyben vázolta egy esetleges itteni nemzetiségi önkormányzatnak a modelljét, (éppen a Magyarországon működők mintájára). Ehhez az elképzeléséhez magyarországi állami szervek támogatását is megszerezte, volt-e alkalma Külügyminiszter asszonynak ebben a kérdésben tájékozódnia, illetve szóba került-e a svéd partnerivel zajló tárgyalásai során itteni közösségünk?

 

Stockholmi tárgyalásaim során csupán röviden említettük meg az svédországi magyar közösséget, hiszen a társadalom-integrációs kérdések nem tartoznak sem az én, sem pedig svéd kollégám, Carl Bildt külügyminiszter portfóliójához. Tudok arról, hogy hogy Svédország 1999-ben csatlakozott az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményéhez, valamint a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájához. Ezek ratifikációja során viszont csak azokat a nemzeti és etnikai csoportokat ismerték el kisebbségként, akik már 1900 előtt is a mai Svédország területén éltek, továbbá, amelyek történelmi, nyelvi, kulturális, vagy vallási összetartozásukat és identitásukat kinyilvánították (ennek alapján 5 népcsoport, illetve nyelv kapott kisebbségi státuszt: a lapp, a svédországi finn, a tornedaliak, a romák és a zsidók). A kisebbségi státusz megadása nélkül úgy tűnik, nincs valódi esély arra, hogy a magyarországihoz hasonló nemzetiségi önkormányzati modell kerüljön alkalmazásra, s magyar nemzetiségi önkormányzat jöjjön létre. 

 

 

8) Végezetül: rövid stockholmi látogatása alkalmából mit üzen a Híradó olvasóinak, itteni közösségünknek?

 

A magyar kormány folytatni kívánja a nyugat-európai magyarsággal, így a svédországi magyar közösséggel eddig kialakult együttműködését és lehetőségeihez mérten támogatni kívánja a magyar kultúra és anyanyelv ápolását célzó erőfeszítéseket. E tekintetben büszkeségre ad okot, hogy a több hullámban Svédországba érkezett magyarok egyrészt sikeresen illeszkedtek be a svéd társadalomba, másrészt valódi közösségként rendkívül sokat tesznek kulturális önazonosságuk megőrzéséért, és az anyaországgal fenntartott kapcsolataik erősítéséért. Örömömre szolgál, hogy svédországi honfitársaink megkülönböztetett figyelmet fordítanak az anyanyelvi oktatás különböző formáira, valamint a magyar ifjúsággal való törődésre, az „utánpótlás-nevelésre”. Nagyra értékeljük azt, hogy az itteni közösség a saját tagjaival való törődésen túlmenően számos akciót szervezett mind az anyaországi, mind pedig a Kárpát-medence területén élő magyarság megsegítésére. Ezúton is kívánok további sok sikert a Híradó olvasói, valamint a svédországi magyarság számára az értéket teremtő közösségi erőfeszítésekhez.