Emlékszem, tétovázva, némi meglepetéssel fogadtuk a szervezők javaslatát az idei március 15-i megemlékezés műsorára: a szabványszerű ünnepi előadó és valamilyen kulturális műsor helyett ezúttal ”csak” huszárok jönnének... 

 

A hagyomány kényszere (a nemzeti ünnepekről mindig megemlékezünk) segített abban, hogy a tétovázás ellenére meghívjuk Lundba a huszárokat. Azután egyre többet hallottunk róluk: egyre színesedett a műsoruk, a vége felé már szinte hitetlenkedtem, hogy valóban bele lehet-e mindezt sűríteni egy előadásba? Vajon lesz-e megfelelő érdeklődés egy ilyen nagyszabású műsor iránt? Nem okozunk-e csalódást? Aggodalomteli kérdéseinkre hamarosan választ kaptunk.

 

 

Az előadás sikere a legderűlátóbb reményeinket is felülmúlta, és a hatvan férőhelyes helyiség túl szűknek bizonyult. Legalább hetvenen tolongtunk, szorongtunk, gyerekek, felnőttek egyaránt. Nem az üres székek okoztak gondot, hanem az, hogy nem tudtunk elegendő ülőhelyet biztosítani. Hihetetlenül erősnek bizonyult a huszárok vonzereje! Színes kavalkád volt a közönség. Viszontláthattunk olyanokat, akik évekig elkerülték egyesületünk házatáját (egy 15 évvel ezelőtti tagunk Dániából bukkant fel). Egy idősebb hindu hölgy, miután olvasta hirdetésünket a helyi újságban, rábeszélte magyar barátnőjét, hogy kísérje el az előadásra. Különös örömmel nyugtázhattuk a gyerekek jelenlétét is, hiszen ők sem gyakoribb résztvevői rendezvényeinknek, mint a hindu hölgy.

 

Maga a műsor, érzésem szerint, kielégített minden várakozást. Tartalmas és változatos volt, mi több, látványos! Ügyesen fonták egy csokorba az ismeretterjesztést, a szórakoztatást és a méltóságteljes  ünnepi megemlékezést. 

A huszárság története mozgalmas történelmünk legdicsőbb mozzanatai közé tartozik. A magyar huszárok hírnevet, elismerést vívtak ki világszerte, az ellenség soraiban pedig rettegést. Fényes győzelmeiknek se szeri, se száma, és amíg nem szorították ki őket a harctérről a gépek, Mátyás király seregétől a második világháborúig rengeteg csatában játszottak döntő szerepet. 

 

A huszárság, mint harcoló alakulat megszűnt ugyan, de lelkes hagyományőrzők igyekeznek életben tartani az érdeklődést e sajátosan magyar, dicső múltunkat idéző hivatás iránt. A huszár ugyanis nem közönséges katona volt. Aki huszárnak jelentkezett, az egy hivatást vállalt magára, melyhez a legválságosabb körülmények között is hű maradt.

 

A huszárság jelentőségének és a hagyományőrzők munkájának ismertetése mellett a műsorban helyet kaptak hazafias költemények, néptánc és népdal, valamint a leglátványosabb rész, az egyenruha- és fegyverzetbemutató is. Lenyűgöző volt közelről megfigyelni a huszáregyenruha pazar, aprólékos kidolgozását és a díszítmények mögött rejlő, a huszár testi épségét védő részleteket. 

 

A végjáték Aradot idézte. Huszártábornokunk császári ítélőbíróvá változva, hatásos jelenetben tört pálcát a szabadságharc mártírjai, az aradi tizenhármak felett, és ezzel vált teljessé az 1848-as szabadságharcra való emlékezésünk.

Vendégeink három korosztályt képviseltek, de összekapcsolta őket a közös érdeklődés, hagyományaink szeretete, ápolása, és történelmünk tisztelete. 

 

A műsor szereplői a "Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség" tagjai voltak (Vitéz Györffy-Villám András, a szövetség elnöke, szakíró, akinek "Az utolsó huszárok” című könyvét a helyszínen megvásárolhattuk, Ézsiás Vencel a Jászfényszarusi Huszárbandérium elnöke, Kasza Lili és Fundák Kristóf, a két fiatal népdalénekes, illetve néptáncos).

 

Így utólag érthetetlen számunkra, hogy ez a remek együttes kénytelen volt néhány napot "kihasználatlanul" a Dél-svédországi Magyar Otthonban tölteni. Azok az egyesületek, amelyek nem vállalták őket, nem tudhatják, hogy milyen élménnyel lettek szegényebbek. Viszont ennek a mérsékelt érdeklődésnek köszönhetően vendégeink számára lehetőség nyílt ellátogatni többek között a flyingei lovardába. Némi keserűséggel állapították meg, hogy a huszárság őshazájában még nem tartanak ott, hogy a lovas képzésnek ilyen remek intézménye lehessen. Meglepő látvány és élmény volt számukra a női patkolókovácsok egész sora (az iskola női növendékei), akik éppen a patkókészítést gyakorolták. Magyarországon ez még mindig kizárólag férfiak uralta szakma.

 

Vendégeink fellépése bizonyítja, hogy a huszárhagyományok ápolása avatott kezekben van. Úgy érzem, hogy mindnyájan köszönettel tartozunk a vendégeinknek, a szervezőknek, amiért az idei március 15-i megemlékezésünket szép és maradandó emlékké tették.

 

 

Boross Kálmán