1967-ben a salgótarjáni Karancs Szálló bárjában zongoráztam. Már volt egy súlyos Erkel magnóm, amellyel külföldi rádióadókból vettem fel leendő slágernek ítélt táncdalokat, hogy azután meglephessem velük az ottani, zeneileg igazán érzékeny közönséget. Egy alkalommal így akadtam egy számomra új hangra: Tom Jones énekelte a What’s New Pussycat c. dalt. Karrierje ettől kezdve töretlenül és sokáig magasan ívelt. Hangját szerettem, felhívtam rá mások figyelmét is. Később rengeteg slágere volt, de nem azokból a fajtákból, amelyek édes-nyálas, bugyuta, pár hét alatt lefutó dallamokkal harsogtak a lakások ablakain át.

A kilencvenes évek végén a göteborgi Sheratonban zongoráztam. Mint sokszor máskor, ebben a hónapban is hetenként ötször, este 6-kor kezdtem, azután 8 és 9 között vacsoráztam, majd játszottam éjfélig. Egyik este, alighogy leütöttem az első hangokat, társaság közeledett a zongorához. Egy kivétellel elhaladtak a zongora mellett, és leültek a legközelebbi asztalhoz. A kivétel Tom Jones volt, aki a zongora körött elhelyezett nyolc bárszék egyikén, rögtön tőlem jobbra foglalt helyet. És ott ült két teljes órán keresztül. Természetesen eközben senki más nem merte használni a többi hét széket, így ott ültünk: ő és én.

Szeretek viccelődni a zenében. Összekeverek ismert dallamokat, váratlan harmóniákat használok ott, ahol ez nyilvánvalóan viccnek számít. Tom Jones társaságából azok, akik asztalhoz ültek, nekem életem egyik legkellemesebb estéjét szerezték. Az énekes zenészei voltak: a billentyűs, a dobos, a gitáros és a basszista. Ezek természetesen minden zenei viccemet azonnal felismerték és nagyokat nevettek. Kellemes élmény volt ez nekem.
Közben elég hamar felfedeztem, hogy a mellettem ülő Tom Jones valamire izgatottan vár. Pedig szívesen elmondtam volna neki, mennyire örülök, hogy mellém ült. Megtisztelt vele. Ezen kívül azonban nem szívesen tettem volna fel kérdéseket, amelyeket a média képviselői ezerszer feltettek már neki. Gondoltam, ha nem megy el a zongorától, akkor én sem megyek el nyolckor vacsorázni, hiszen ez egy óriási pimaszság lenne tőlem. Pedig ettől a határtól már nem sok választott el. Akkor éppen a When I Fall In Love c. dalt zongoráztam, amely annak idején Nat King Cole egyik híres száma volt, de Tom Jones is lemezre vette egy alkalommal. Ez a Tom Jones pedig most itt ült mellettem, és - miközben én zongoráztam -, halkan fütyülte a dallamot. Ez adta az ötletet, hogy mégis válthassak vele néhány szót.
- Uram. Megengedi, hogy kérdezzek valamit?
- Persze – válaszolt Tom Jones.
- Ön fütyülte a dalt, amit én zongoráztam. Nem bánja, ha azt mondom majd az embereknek, hogy én ma este együtt dolgoztam önnel?
Három másodpercig azt hittem, nem is reagál a kérdésemre. Akkor azonban Tom Jones egészen hangosan felkacagott. Érthető, hogy mindenki odanézett. Karnyújtásnyi volt köztünk a távolság. Kissé még közelebb hajolt, és nem hangosan ezt mondta:
- Tudja, tőlem annyi hülyeséget kérdeztek már. Ez a kérdés rendkívül kedves volt, és én ezt nagyon értékelem. Igen. Mondja el az embereknek, hogy együtt dolgoztunk. Ne mondja, hogy csak ma este.
Én mosolyogtam, és most is mosolyognom kell. Tom Jones izgatottan várt egy masszőrre. Nálam fiatalabb egy évvel. Aznap és másnap este koncertet adott a Scandinaviumban nagyzenekari kísérettel. Azt azonban soha, senki nem tudta meg, hogy ott, a göteborgi Sheraton zongorájánál, miért nevetett akkorát a híres énekes, akinek olyan messzire hallatszott a hangja…

Maróti László