1988 tavaszán, frissen szerzett svéd letelepedési engedélyem birtokában sokadmagammal egy kedves blekingei kisvárosba kerültem. Hamar elkezdtük a nyelvtanulást. A Városháza Bevándorló hivatalának élén egy segítőkész, barátságos ügyintéző segített találkozni különböző klubok, egyesületek tagságával, hogy minél előbb megismerkedhessünk a svéd életformával. A svéd embe­rekkel való találkozás, a beszélgetések meg napról napra gyarapodó nyelvtudásunkat segített megerősödni. Csak egy valamiről feledkeztek meg: elmondani, mit takarnak a bemutatkozáskor elrebegett rövidítések. Az SFI, FS, ABF, PRO, STF, RF. stb. Csak egy hangzott ismerősnek: az IOGT-NTO.

E klub létezéséről egy kellemes férfihang adott hírt azzal a kéréssel, hogy szeretné a magyar csoportnak is bemutatni egyesületét. Megbeszéltünk egy alkalmas időpontot, összetoboroztam az ismerősöket. A megbeszélt időpontban idősebb, kellemes, bizalomgerjesztő külsejű férfi csengetett be. Bemutatkozott, elmondta, hogy egyesülete, az IOGT-NTO képviseletében keresett fel bennünket, hogy átadhassa klubtársai üzenetét, mely szerint szeretettel meghívnak a legközelebbi egyesületi találkozójukra, szeretnék, ha kölcsönösen megismernénk egymást. Kissé szégyenlős mosollyal az ajkán elárulta, hogy meghívásukat azzal az egyáltalán nem titkolt szándékkal közvetíti, hogy amennyiben tetszésünket megnyeri a tevékenységük, mi is tagjává válunk az egyesületüknek.

Beszélgetni kezdtünk, megkérdeztük, mivel foglalkozik az egyesülete, mert – s itt nevetve folytattuk, szinte egymás szájából véve ki a szót – a név, legalábbis az első fele, az IOGT, nagyon ismerős: Kolozsváron ez volt a közszállítási vállalat nevének rövidítése. Ezen vendégünk csodálkozott el, kérésére nagy nehezen lefordítottuk, mit takar a román betűszó. A nagy magyarázkodásban a tulajdonképpeni kérdésünkről el is terelődött a szó, nem tudtunk meg semmit klubjuk céljairól.
Viszont kellemes időtöltést jelentettek a klublátogatások: jó, és érdekes előadásokat hallgattunk, rendeztek bingó estet, velük tartottunk erdei, és hajóskirándulásokon, madárlesen, orchideavadászaton, stb. De hiába találkoztunk immár havi rendszerességgel, beszélgettünk el a klubtagokkal, azt, hogy egyesületük megalakulásának mi volt a célja, nem tudtuk meg, de már nem is nagyon érdekelt. Társaságukban jól éreztük magunkat, volt kivel gyakorolni ingatag nyelvtudásunkat, többet nem is vártunk tőlük.

Az évi közgyűlésükre is hivatalosak voltunk, meghallgattuk a beszámolót, megbeszélték a következő év programtervét, és ennek kapcsán megkérdezték tőlünk, elvállalnánk-e valamelyik összejövetel műsorának szervezését? A témát ránk bízzák, csak arra kérnek, ha nem túlságosan megterhelő, főzzünk valami tipikus magyar ételt is, kóstolóba. Természetesen elvállaltuk.

Mivel előadásunk időpontja Virágvasárnapot megelőző hétfőre esett, úgy gondoltuk, a magyar húsvéti népszokásokról fogunk beszélni. Akkoriban eléggé nehézkesen ment bármilyen előadás anyagának összeállítása, mire végre hozzájutottunk egy kazettához, nagyon szoros lett a határidő. Ráadásul sajnálatunkra egyáltalán nem azt kaptuk, amire vártunk. Húsvétról csak éppen említés történt. Egy kalocsai ruhába öltözött leánycsapat, énekelve végigment az úton, egy kútnál néhány legény várta őket, s megvolt a nagy locsolkodás. A kazetta nagyobbik fele viszont az egri és a tokaji borvidék bemutatásáról szólt, nagy örömünkre angol nyelven. Bemutatta a szőlő művelését, a szüretet, a különböző borfajtákat, borkóstolót. Megörvendtünk, hogy nem kell sokat beszéljünk, elég lesz a film levetítése, azt mindenki érteni fogja, és immár erre a részre alapozva állítottuk össze további programunkat. Gulyáslevest főztünk, desszertnek jó kapros túrós palacsintát sütöttünk. Vásároltunk néhány üveg Egri Bikavért, gondoltuk, így illusztráljuk a kazettán bemutatottakat. Kitaláltuk, hogy egy jó pattogós magyar énekkel fejezzük be az előadást, az ének szövegét le is fordítottam, sokszorosítottuk, mindenki kapott egy példányt belőle.

Előre megterítettük az asztalokat, az ételt forrón vittük oda, rögtön asztalhoz ültettük a társaságot. Nagy sikere volt a gulyáslevesnek, palacsintának.
Előadásunk bevezetőjeként néhány mondatban elmeséltük, kik vagyunk mi magyarok, hol van a hazánk, majd vetíteni kezdtük a kazettát. Megcsodálták a színpompás kalocsai viseletet. A locsolkodás élénk derültséget váltott ki. De amint elkezdődött a borvidékek bemutatása, valami megváltozott, egyre fagyosabb lett a hangulat. Már senki sem mosolygott, egyre komorabban nézték a filmet. A határozottan elutasító magatartásuk minket egyre inkább zavarba hozott. Nem értettük, mi van, mi a baj. – Lehet, mégsem értenek angolul?!
Valahogy vége lett a filmnek, mi, programtervünkhöz híven, no meg, hogy egy kicsit felrázzuk a ki tudja miért letargiába esett közönséget, hogy oldjuk az érthetetlenül fagyos légkört, dalra fakadtunk:

Van nekem egy rettenetes szokásom, ha bort iszom, a pálinkát kívánom, erre még az öregapám jó nagyapja tanított, aki még a hordóval is koccintott.

És, hogy hiányzó magyar nyelvtudásuk miatt nehogy elmulasszák dalunk mondanivalójának mélységét, svédre fordított változatát is elénekeltük:

Jag har en förfärligt vana numera Vin jag dricker längtar efter något stark Det lärde mig för länge sedan mitt
far fars far goda far, Som skolade också med den stor tunnan.

A borozásra nem került sor. Az elnök udvariasan megvárta, míg arcunkra fagyott ideges vigyorral végigénekeljük vidám kis dalunkat, majd felment a pódiumra, és felénk meghajolva mondta:
– Nagyon szépen köszönjük, hogy ennyit fáradtatok, míg elkészítettétek a finom ebédet. Érdekes volt bemutatkozó beszédetek, a húsvéti népszokások látványosak. Jó volt a „bor-reklámotok” is, csakhogy, mint tudjátok, a mi egyesületünk éppen az alkohol fogyasztása ellen alakult....
És ilyen modorban folytatta a köszönő „beszédet”. A mellettem ülő hölgy alighanem rájött, hogy nekünk fogalmunk sincs az egyesület mibenlétéről, mert a nála levő szórólap fejlécén a kezdőbetükre mutatva súgta a fülembe az egyesület teljes nevét:
– Independent Order of Goods Templars – National godtemplar orden.
– Magyarul: Független Templomos Lovagrend. – Jézus Mária – gondoltam rémülten –, ezek szerint mi egy szigorú antialkoholista szervezet tagjai vagyunk. És most biztosan azt hiszik, hogy csúfolkodunk velük.
A kazetta tulajdonosa is kapcsolt, és dicséretére legyen mondva, teljesen rezzenéstelen arccal hallgatta végig az elnök finom kioktatását, majd felállt és a közönséghez fordulva azt mondta:
– Kedves Klubtársak! Igen, mi tisztában vagyunk nemes célkitűzésetekkel, és mivel itt vagyunk közöttetek, gondolom érthető, hogy pártoljuk is. Ti nem ismertetek minket, hát bemutatkoztunk. És azért forgattuk le pont ezt a kazettát, hogy tudomásotokra hozzuk, a mérsékelt és kulturált bor, vagy más szeszesital fogyasztása része a magyarok étkezési szokásának, az nem alkoholizmus.
A közönség megtapsolta a frappáns magyarázatot, de hogy az érdeklődésüket nem igazán sikerült felkelteni a hamisítatlan magyar „étkezési szokások” iránt, az abból tűnt ki, hogy soha többé nem kértek fel bennünket előadás tartására.

Ághegy Könyvek sorozat Skandináviai helyőrség című kötetében megjelent írás rövidített változata.