Jubiláltunk!

A tavalyi táborzáráskor hangzott el hivatalosan először, hogy a 2016-os jubileumi év lesz. Bizony, idei magyar nyelvi táborunk a huszadik volt a sorban. Szép, hosszú idő ez, sem az akkori gyerekek, sem a szervező felnőttek nem gondolták volna, hogy a szerény kis gyülekezet megéri ezt a kort.

 Fotó: Tompa Réka

A tavaly augusztus óta időnk a valami nagyra, rendkívülire, a várakozás jegyében telt el, s talán éppen ezért kicsit másként történt minden. Az a jól ismert izgalom, feszültség, ami a szervezés állandó velejárója, mintha oldódott volna! Valahogy magabiztosabban, rutinosabban folyt a készülődés. Hiszen 20 éves tapasztalatot tudhatunk a hátunk mögött, mindig „frappánsan” megoldottuk, elrendeztünk minden problémát! Nem csak táborunk vált felnőtté, mi is felnőttünk a feladathoz! Hogy Annát idézzem, a táborszervezés ment az eldobott kő útján. Az utóbbi években már a könnyes arcocskák törölgetése, szipogó „anyátlanok” vigasztalásának feladata is elmaradt, hiszen a legtöbb gyerek „visszaeső”, az újakat meg kellőképpen felkészítik lelkileg a testvérek, barátok, az ismerős, már tábort-járt gyerekek.

Bővebben: Jubiláltunk!

Tompa Anna: Táborzáró beszéd

Táborzáró beszédemet Wass Albert szavaival kezdem: „végzem, amit végeznem kell, amit végeznem jó és illő, mert a bennem lévő nyugalomérzés igazolja, hogy helyes úton járok. Szeretném, ha hitem akkorára növekedhetnék, mint egy mustármagocska, hogy hegyeket mozdíthassak vele”

És ha hegyeket nem is mozdíthatnék, akkor is belevágnék újra e csodálatos munkába. Hiszem, hogy nem volt hiábavaló e munkával eltelt húsz esztendő, és nem lesz hiábavaló a munka, amit tovább folytatnak gyermekeink, társaink, és mindazok, akiknek fontos, hogy megtartsuk nyelvünket, kultúránkat. Hiszen „egy vérből valók vagyunk”!

Most pedig köszönetet mondok, elsősorban Istennek, hogy álmot adott, és hozzá erőt, kitartást, türelmet. A sok-sok szeretet, amit e húsz esztendő alatt kaptam és adhattam.

Köszönetet mondok mindazoknak, akik mertek velem álmodni, akik mellém álltak, azoknak, akik egy kövecskét, egy téglát raktak e vár felépítéséhez, hogy e védővár falai közt őrizhessük kincsünket, a ránk hagyottat.

Köszönöm azoknak a felnőtteknek, akik lelkesedésükkel, szakértelmükkel, idejükkel segítették odaadóan a tábor mottójának megvalósulását: „Magyar vagyok, s e kincset őriznem kell!” Köszönöm, hogy ezt a kincset sokféleképpen tudtuk őrizni, szellemi, lelki és testi táplálékkal.

Bővebben: Tompa Anna: Táborzáró beszéd