Tompa Anna: Táborzáró beszéd

Táborzáró beszédemet Wass Albert szavaival kezdem: „végzem, amit végeznem kell, amit végeznem jó és illő, mert a bennem lévő nyugalomérzés igazolja, hogy helyes úton járok. Szeretném, ha hitem akkorára növekedhetnék, mint egy mustármagocska, hogy hegyeket mozdíthassak vele”

És ha hegyeket nem is mozdíthatnék, akkor is belevágnék újra e csodálatos munkába. Hiszem, hogy nem volt hiábavaló e munkával eltelt húsz esztendő, és nem lesz hiábavaló a munka, amit tovább folytatnak gyermekeink, társaink, és mindazok, akiknek fontos, hogy megtartsuk nyelvünket, kultúránkat. Hiszen „egy vérből valók vagyunk”!

Most pedig köszönetet mondok, elsősorban Istennek, hogy álmot adott, és hozzá erőt, kitartást, türelmet. A sok-sok szeretet, amit e húsz esztendő alatt kaptam és adhattam.

Köszönetet mondok mindazoknak, akik mertek velem álmodni, akik mellém álltak, azoknak, akik egy kövecskét, egy téglát raktak e vár felépítéséhez, hogy e védővár falai közt őrizhessük kincsünket, a ránk hagyottat.

Köszönöm azoknak a felnőtteknek, akik lelkesedésükkel, szakértelmükkel, idejükkel segítették odaadóan a tábor mottójának megvalósulását: „Magyar vagyok, s e kincset őriznem kell!” Köszönöm, hogy ezt a kincset sokféleképpen tudtuk őrizni, szellemi, lelki és testi táplálékkal.

Bővebben: Tompa Anna: Táborzáró beszéd