Május este volt. Egy elrejtett padon ültünk, a parkban. A jázmin illata szállt a magasban, és jól lehetett érezni a kellemes illatot. Az ég tele volt csillagokkal, melyek úgy fénylettek, mintha versenyeznének, melyiknek van erősebb fénye. A tavaszi este megnyitotta az érzelmeinket.  

– Sosem éreztem még ilyet!– suttogta.
– Nem merem elmondani, mit érzek irántad – mondtam sietve, mintha nem lenne időm várni tovább.
– Ha azonban kimondod, akkor valamilyen módon megsemmisül. Nincsenek szavak rá.
Finoman megcsókolta az arcomat.
– Ne csináld. Tudod, hogy mit mondtam – húzódtam arrébb.
– Veled akarok lenni egész este – mondta, s megfogta a kezemet.
– Tudod, hogy tíz órakor nekem otthon kell lennem.
Ott ültünk a csendes tavaszi estében. Tudtuk, hogy már nincs sok időnk hátra, haza kell mennünk. Olyan érzés volt, amit nem lehet elfelejteni. Lehetett érezni a fák illatát, meg a virágszirmok illatát. A fehér virá­gokat még látni is lehetett, ott kint a sötétben. Mindjárt elkezd világosodni, csak pár óra, és már világos van. Jó lenne itt maradni, gondoltam, amikor mellettünk a bokrok elkezdtek mozogni. Valami volt odabent. Mind a ketten odanéztünk, és tűnődtünk, hogy vajon mi lehet az. Aztán egy fehér-fekete mancs nyúlt ki a bokorból. Egy macska volt. Lenyújtottuk a kezünket és ő félénken odacammogott s elkezdett hozzánk dörgölőzni.
Emlékek kezdtek visszajönni a gyermekkorból. Bárcsak ott lehetnék mint hatéves kicsi lány, nagymamáéknál. Akkor nagyon jó volt az életem, és nem kellett gondolnom sok mindenre, csak az állatokkal lenni, és szaladgálni az unokatesóimmal a kertben. Az a macska úgy nézett ki, mint a nagymamáék egyik macskája. Fekete-fehér pöttyös, sovány, és puha szőre volt. Még a személyisége is olyan volt, kedves és szerény. Mindig ő volt a kedvenc macskám a nyolcból. Eszembe jutott, amikor a frissen kikelt kukoricáson átszaladtunk, és nagymama nagyon mérges lett.
Hiányzik az az időszak. Vagy amikor a kukoricát morzsoltuk, és mindig ott játszottunk a kutyákkal. A kutyák közül egy szürke volt a kedvencem. Egy pumi. Sokszor ott volt mellettünk, amikor lementünk a kertbe. Mindig mellettünk ugrándozott és a göndör rövid farkát jobbra-balra csóválta és ugatott. Nagypapa mindig metszette a szőlőtőkéket, és mi gyerekek ott ültünk, és szedret, meg málnát ettünk.
Sok minden megváltozott már. Bárcsak visszamehetnénk abba az időszakba!
Az idő már gyorsan elszaladt. A gondolataimban a macska már felugrott a padra, az ölembe, és elkezdett dorombolni. A fehér szőre látszott a sötétben.Érezni lehetett, ahogy melegítette a lábaimat. Itt tudtam volna maradni egész este. Nem akartam még hazamenni. Itt akartam maradni egész este a hideg fűben. Érezni lehetett a párás levegőt, hogyan kezdett sűrűbbé válni. Kezdett hidegebb lenni. Felálltunk a keskeny piros padról, és csak a hosszú keskeny út látszott. A fűzfa levelei rányúltak az útmentére. A tó majdnem eltűnt a sok fától, de még mindig lehetett hallani a békák brekegését. És ahogy beugrottak a vízbe, mint a vízcseppek. Holnap már lehet, nem jöhetünk ide vissza, mert nem engednek. Gyorsan eltelt az idő, most, ezen az estén. Az óra máris tíz óra tíz percet mutatott, de még csak néhány lépé­sünk volt az Öregotthonig.

H. Anna (13 éves)

H. Anna (13 éves)

2021. július 07.

Találatok: 958

Amiről most írni szeretnék, az nagyon-nagyon régen történt, olyan régen, hogy nyugodtan kezdhetném úgy is, mint egy mesét: volt egyszer, hol nem volt…

Gyerekkoromban nagyon ritkán nyaralhattam a szüleimmel. Nem mintha nem szerettem volna, de akkoriban és ott, ahol éltem, a felnőttek csak minden negyedik évben vehették ki nyáron a szabadságukat.

A Tanügyi Szakszervezet több éven át nyaraltatta a Kolozsvárhoz elég közeli Sztánán a tanügyi dolgozók gyerekeit. Fiúkat, lányokat külön-külön csoportokban. Egy-egy alkalom két hétig tartott. Egymás után két éven keresztül nyaraltam én is ebben a táborban. Számomra különösen az első, az 1953-as évi tábor volt nagyon mozgalmas, szórakoztató. Azon év augusztusában rendezték meg ugyanis Bukarestben a IV. Világifjúsági Találkozót (ezt mindenki rövidítve, VIT-nek emlegette), ahova 111 országból 30.000 ember gyűlt össze. A találkozóra nagyon lelkesen készülődött a rendező ország. Minden valamire való középület homlokzatán ott virított az országzászló, és a találkozó jelmondata: Békéért és barátságért. Üdülő táborunk programja is a találkozó jegyében alakult. A sztánai vasútállomás nem volt nagy, sem forgalmas, a menetrend szerinti gyorsvonatok nem álltak meg ott. A találkozóra viszont különvonatokon utazott a közönség, és valahogy úgy alakult a menetrend, hogy a Magyarország felől naponta áthaladó VIT vonat nem csak megállt, hanem körülbelül 20 percet, fél órát várakozott is. Mi, táborozók minden alkalommal kivonultunk a találkozóra utazók köszöntésére, ünneplőbe öltözve, mely sötétkék rakott szoknya, fehér matrózblúz, nyakunkba kötött piros úttörőkendőből állt. Ez utóbbi különös szerepet kapott a vendégek fogadásánál.

A VIT házigazdái, szervezői kitalálták, hogy a találkozóbarátság körjátékává avatják egyikét a román falusi esküvőkön szokásos táncnak, éneknek. Ez lett a Perinita, magyarul Párnácska. Mind a tánclépés, mind az ének szövege nagyon egyszerű volt, így játszi könnyedséggel megtanulható. Ezzel fogadtuk mi is a vendégeket, és a fesztivál helyszínén lépten-nyomon mindenki. Egymás kezét megfogva kört alkottunk, sétalépésekkel, énekelve elindultunk. Egy lány/fiú, kezében a háromszögletű úttörő-nyakkendőt vagy egy zsebkendőt lobogtatva szintén elindult a körön belül, a körben menőkkel ellentétes irányban:

Cine joaca perina, cu perinita mea? Sa sarute gura mea, gura gurita. La-la-la-la-lala-la, stb (Szabad fordításban: Ki akar párnácskát játszani, az én párnácskámmal? Az csókolja meg az én számat, szájacskámat, lalalala, stb).

A kör közepén táncoló aztán kiválasztott valakit a körből, annak nyakába akasztotta az úttörőkendőt, vagy zsebkendőt, s attól fogva behúzta a kör közepébe. Ott összefogódzva egyet-kettőt fordultak, a kendőt leterítették a földre, mind a ketten rátérdepeltek, és összepuszilkodtak. A kezdőtáncos kiállt a körbe, a bent maradó meg elindult párt választani. A VIT alatt nagyon népszerű lett ez a játék, a mi csapatunkban aztán igazán osztatlan sikert ért el, hiszen közülünk senki nem volt 13 évesnél idősebb, és ez volt mindnyájunk életében az első alkalom, hogy felnőttes játékban nem csak részt vehettünk, de mi irányítottuk, tanítottuk azt a sok idegennek. A fesztiválozóknak is tetszett a táncos-énekes, puszilkodós fogadtatás: hálából elárasztottak bennünket jelvényekkel. Sok értékes tárgyam eltűnt életem folyamán, de a majdnem 70 éves jelvények még most is megvannak, unokám kalapjába tűzve várják, hátha megérik a VIT 100 éves évfordulóját!

A második sztánai tanügyi tábor azért emlékezetes a számomra, mert immár a nagylányok csoportjába kerültem. A nagylánycsapat legidősebbje már majdnem 14 éves volt! Abban az évben vettem részt először olyan komoly beszélgetésen, ahol megvitattuk, közülünk kinek van már ideálja, ne adj isten, szerelme! A beszélgetés az otthoni dolgokra vonatkozott, a táborban nemigen volt választék hímnemű lényekből. Férfi volt a tábor igazgatója, és a tornatanár. Mindkettő valóságos aggastyán: legalább 40 évesek! Messziről ugyan láttunk egy-két fiatalembert, de sokra nem mentünk vele, a távolság miatt azt sem tudtuk megítélni, jóképűek-e vagy sem. Egyetlen fiú volt a közelünkben, és tarthatott érdeklődésünkre számot: Janika, az egyik szakácsné 16 éves fia. Az anyja amolyan konyhai kisegítőnek hozta magával. A külalakjára nézve teljesen hétköznapi fiatalember észbeli képességeiről nem volt alkalmunk meggyőződni, mivel egyetlen szót sem szólt egyikünkhöz sem, de hát teljesen mindegy volt, okos-e vagy sem! Fiú volt, és ez volt a lényeg! Szegénykémnek nagyon kínos lehetett a rengeteg lány figyelmének központjában lenni! Nekünk viszont jót tett a jelenléte, mert mindnyájunkat arra ösztönzött, hogy mindig szépen felöltözve, rendesen megfésülködve érkezzünk az étkezésekhez, ahol, és amikor találkozhattunk vele. Azért valljuk be, nem sok fiú mondhatja el magáról, hogy több heten keresztül egyszerre legalább 30 lány sóhajtozott utána folyamatosan!

Szép emlékek ezek, de azért hálás vagyok, hogy nem maradt ki az életemből a svédországi Kékvirág táborok sok-sok színes élménye! Remélem lesz még benne részem!

Tóth Ildikó néni

Tóth Ildikó

2021. április 18.

Találatok: 1042

„Csak egy kék színű virág, / mit a kezedben hozol, / Csak egy kék színű virág, / máris hozzánk tartozol.”

Bármennyire is reméltük, hogy helyreáll a rend, a koronavírus-fertőzés veszélye továbbra is fenyeget, és ez a körülmény arra kényszerit bennünket, hogy az idei táborunk megrendezését is felfüggesszük. A következő táborunk időpontjáról, a helyzet alakulásától függően, mindenkit értesítünk majd, azzal a reménnyel, hogy minden gyerek ugyanolyan lelkesedéssel és örömmel jön majd újra közénk, mint eddig tették. Mi felnőttek, szervezők, oktatók, a jó Isten segítségében bízva folytatjuk a munkát ugyanolyan jókedvvel és lendülettel, mint eddig is, oly sok éven át.

Folytatjuk a tábort működtető „Custos-Őrszavak” Magyar Anyanyelv Ápolók Egyesülete tevékenységét. Fenntartásához viszont követnünk kell a svéd hivatalos szabályokat, mely szerint az egyesületek létét a befizetett tagdíjak igazolják. A befizetett tagsági díj nem csak igazolja az egyesület hivatalos bejegyzését, hanem meghatározza az állami támogatás mértékét is. 

Kérünk Benneteket, segítsétek munkánkat, illetve az egyesület megmaradását az évi

100 SEK/család tagdíj befizetésével. (Ez kb. havi 9 korona megterhelést jelent.)

Länsförsäkringar Bank, clearing nr: 9025 kontonr: 1279091

„Mért élnénk? Mért félnénk?

Ha nem egy álomért”

Üdvözlettel az Őrszavak vezetősége

Tóth Ildikó

2021. április 18.

Találatok: 1041