A legtöbb külföldön élő magyarnak ismerős a fenti jelenség, de sokan csak legyintenek rá, mondván: „olyan aranyos, ahogy töri a magyart... Ugyan már! Attól még nem lesz rossz ember... A nagymama így is nagyon szereti…” (Maximum nem érti és kalács helyett kalapácsot fog neki sütni... de azt ugyanolyan határtalan szeretettel... feltéve, hogy nem csak virtuálisan teheti mindezt.)

Nos, igazuk van. Valóban aranyos és valóban nem lesz ettől rossz ember. Ugyanúgy fog szeretni, ugyanúgy fog ölelni, játszani, hisztizni, tudni fog enni, inni, fogat mosni, és azt is pontosan fogja tudni, hogy mikor kell a finom, testes, zamatos marhahúslevesbe a kaprot aprítani. (Receptet sajnos nem tudok írni, mert én ezt már nem tanultam meg...)

 

Csupán egy dolgot nem fog tudni: a világ legszebb, legnehezebb, legösszetettebb varázsnyelvét, ezt a szellemi örökséget valódi mélységében megérteni és megélni. (...olyan mély, hogy már magas...)

Persze lehetne vitatkozni, hogy számít-e ez egyáltalán egy olyan gyereknek, aki külföldön él és egy gyökeresen más kultúrában szocializálódik, jobb esetben még saját nyelve is van azon országnak. Ugye, ha már van egy anyanyelv, minek kell kettő? Logikus. Vagy inkább tragikus?

 

De szerencsére akad olyan is, akinek fontosak a gyökerek, fontos, hogy a gyereke is rácsípjen a kezére Csip-csip csókázás közben, fontos, hogy tudja, ki volt Petőfi, fontos, hogy a Tüskevár ugyanolyan libabőrt okozzon, mint nekünk tizenévesen, de talán mind közül a legfontosabb: ne fakadjon sírva, ha a fagyis dobozban a mandulás-pisztáciás-karamellás-eperszószos vaníliafagyi helyett töltött káposzta lapul... (Egy valamirevaló magyar ezt el is várja.)

 

Utóbbiaknak bizony nagy öröm, hogy van egy hely, a göteborgi Tavaszi Szél Kulturális Egyesület, ahol a hasonlóan gondolkodók összejöhetnek és áramoltathatják azt az életenergiát, ami minden magyarba beleszületik. Sokkal könnyebb a gyerekeknek így átadni a kézzel nem fogható, szavakkal nehezen elmondható magyarságtudatot. Játszva épül be az ősi tudás, fejlődik a szókincsük és észrevétlenül fonódik a kötelék, amely megtartotta a magyarokat jósorsban-balsorsban évezredeken át.

Minden foglalkozáson igyekszünk az aktualitást a hagyományokkal ötvözni, mert jó, ha tudják a gyerekek, hogy Halloweenkor nem a boszorkányokat és a zombikat ünnepeljük oly’ nagy áhítattal, hanem egy újabb esélyt kapunk a megértésre, miszerint a halál nem az élet ellentéte, hanem a születésé...

Egyáltalán nem baj, ha megtanulják körömkefével tükörfényesre suvickolni a csizmájukat, majd hatalmas izgalommal várják bele a jól megérdemelt virgácsot...

Vagy ha összeülünk a szülőkkel együtt egy közös adventi koszorúkészítésre, ahol elhangzik az is, hogy még véletlenül se Taxus baccata-val, azaz Tiszafával (igen, a latin nevét is megtanulják) fedjék le a koszorút, ugyanis minden része erősen mérgező!  

 

Sokan talán azt felejtik el, hogy amit egy gyerek otthon a levegőből is magába szív, azt itt bizony nekünk kell biztosítani plusz munkával, sokszor úgy, hogy két ember tölti be az összes létező rokon szerepét... Nem könnyű feladat!

De nincs más választás, ha azt szeretnénk, hogy amit mi megkaptunk a szüleinktől, nagyszüleinktől, ők is továbbadhassák majd a gyermekeiknek, unokáiknak, hogy a végén ne csak magyarul beszélő svédeket, hanem svédül beszélő magyarokat neveljünk.

 

Írta: Légrády Éva