A 2024-es őszi szemesztert a Mathias Corvinus Collegium Fellowship Program ösztöndíjának támogatásával Svédországban tölthettem, ahol három hónapon át gyakornokként dolgoztam az Oikos nevű think tanknél, miközben a szakdolgozatomat is írtam, amelynek fókuszában az 1956-os magyar menekültek és leszármazottaik álltak. Arra voltam kíváncsi, miként alakult a magyar identitás megőrzése és a kötődés az anyaországhoz az első, második és harmadik generáció életében. A program lehetőséget biztosított arra, hogy a tudományos kutatást személyes élményekkel is gazdagítsam. Interjúkat készítettem, sok izgalmas történetet hallgattam meg, és közben egy sokszínű, mégis meglepően összetartó közösséget ismerhettem meg.

Nem egyedül érkeztem meg Svédországba: egy barátnőm is elkísért, hogy segítsen a kiköltözésben és velem legyen az első napokban. Első dolgunk volt felfedezni a várost és a nevezetességeit: meglátogattuk a monumentális uppsalai dómot, sétáltunk az egyetem patinás épületei között, és ellátogattunk a város fölé magasodó várba is, ahonnan pazar kilátás tárult elénk az őszi színekbe öltözött Uppsalára. A Fyris folyó mentén tett sétáink pedig igazi kikapcsolódást jelentettek egy-egy nap végén – amikor is igyekeztünk kiélvezni a szép időt, hosszasan beszélgettünk és ismerkedtünk az új környezettel. Természetesen a svéd gasztronómia felfedezése sem maradhatott el. Megkóstoltuk a klasszikus svéd húsgolyót (köttbullar), a sűrű sárgaborsólevest (ärtsoppa), a mandulás-tejszínes semlát, és a személyes kedvencemmé vált kanelbullét, azaz fahéjas csigát. A fika pedig – ami mint kiderült több, mint egy egyszerű kávézás – hamar az egyik kedvenc szokásommá vált. A lakáskeresés kezdeti nehézségei ellenére kellemesen indult a kint tartózkodásom, és különös módon már az első napok megmutatták nekem, hogy a svéd életstílus mennyire más tempóban és hangulatban zajlik, mint amit otthon megszoktam.

Hétvégi kiruccanások Stockholmban

Az Oikos Intézet, ahol a gyakorlatomat végeztem, a svéd politikai gondolkodás első és egyik legfontosabb kortárs fóruma. Küldetése a társadalmi kohézió, a közösségi értékek, a nemzeti identitás és a kulturális örökség védelme egy olyan korban, ahol a globalizáció okozta kulturális egyneműsödés és a túlzott individualizmus egyre nagyobb teret nyer. A svéd konzervativizmus, amely az Oikos gondolkodásának is alapját adja, sok tekintetben különbözik attól a konzervativizmus fogalomtól, amelyet mi Közép-Európában ismerünk. Itt kevésbé állami fókuszú, inkább kulturális- és értékelvű, és a hangsúlyt a helyi közösségek és a történelmi folytonosság megerősítésére helyezi. A főnököm, Arvid Hallén és Ivar Arpi, elismert svéd publicista mellett tevékenykedve kivételes lehetőségem volt belelátni abba, hogyan építenek értékalapú közéleti diskurzust Svédországban. Gyakornoki időszakom alatt lehetőségem nyílt részt venni az Oikos több konferenciáján, belső műhelybeszélgetésein, amelyek alkalmával számos szakpolitikai témába nyertem betekintést – az energiapolitikától kezdve az oktatáson át a migrációig. A közös ebédek, kávészünetek és irodai ötletelések nemcsak a munkát tették élvezetessé, hanem inspirációt is jelentettek számomra, ugyanis egy barátságos és nyitott közegben tapasztalhattam meg, milyen is a svéd munkahelyi kultúra: őszinte, derűs, kevésbé hierarchikus, mint a magyar, és rendkívül támogató.

A linköpingi Tekniska verken meglátogatása Arvid Hallénnel és Ivar Arpival

Külön élmény volt számomra, hogy a főnököm révén megismerkedhettem az Uppsala városában működő Föreningen Heimdal nevű, nagy múltra visszatekintő diákszervezettel, amely nemcsak intellektuálisan pezsgő közeg, hanem igazi baráti társaság is. Az egyesület működése lenyűgözött, ugyanis ehhez hasonlót Magyarországon nem ismerek. Az általuk rendezett estek témái gyakran politikai, filozófiai vagy történeti jellegűek voltak – előadások, vitaestek és kötetlen beszélgetések követték egymást. Ami azonban számomra a leginkább meglepő volt, az egy különleges diákdal-éneklési hagyomány, amely minden eseményt ünnepélyes, mégis derűs hangulattal indított el. A tagoknak saját, gondosan összeállított daloskönyvük van, tele svéd diáknótákkal, amelyeket hihetetlen lelkesedéssel énekelnek együtt egy-egy vacsora vagy társasági esemény alkalmával. Ezek az alkalmak egyszerre voltak tartalmasak és szórakoztatóak. Engem az első perctől lenyűgözött a szervezet atmoszférája és működése, sok tehetséges svéd fiatalt ismerhettem meg, és tartós barátságokat is kötöttem.

A kint tartózkodásom szakmai része mellett a magyar közösség is különleges helyet kapott az életemben. A stockholmi Magyar Ház eseményein és az Uppsalai Magyar Svéd Egyesület (UMSE) rendezvényein keresztül olyan közösségbe csöppentem, amely hatalmas melegséggel és nyitottsággal fogadott. Részt vettem többek között az '56-os megemlékezésen, közös kertrendezésen, jubileumi ünnepségen, adventi készülődésen és több UMSE Pubon is, valamint sok más hasonló programon, amelyeken mindig oldott hangulatban beszélgethettem a kivándorolt magyarokkal.

A Svédországban töltött félévem egyik legfontosabb vállalása a kutatásomra támaszkodó szakdolgozatom elkészítése volt, amelyben a Svédországba emigrált magyar közösség három generációjának életútját és identitásának alakulását vizsgáltam. A témaválasztás nemcsak szakmailag, hanem személyesen is közel állt hozzám: finn–svéd szakos hallgatóként régóta érdeklődöm a skandináv térség iránt, emellett különösen izgalmasnak találtam annak vizsgálatát, hogyan élték és élik meg magyar identitásukat azok, akik évtizedekkel ezelőtt új hazát választottak maguknak. Kutatásom alapját interjúk képezték: az első generáció tagjai még az 1956-os forradalom leverése után érkeztek Svédországba, míg a második már ott született, a harmadik generáció pedig már egészében svéd közegben nevelkedett. Interjúimban olyan kérdéseket tettem fel, amelyek a családi háttérre, a nyelvhasználatra, az integráció folyamatára, a magyar közösségi élethez fűződő viszonyra, valamint a nemzeti identitás megélésére és ápolására vonatkoztak. Külön érdekelt, hogyan változik a magyar kultúrához való kötődés a generációk előrehaladtával.

Következtetéseim szerint a svéd állam segítsége és a svéd társadalom befogadókészsége nagyban hozzájárult az első generáció sikeres integrációjához, ugyanakkor a magyar identitás fenntartása tudatos erőfeszítést igényelt. A kutatás legfőbb tanulsága, hogy a magyar identitás továbbélése külföldön nem pusztán a családi szándékon múlik, hanem azon is, hogy az adott társadalomban mennyire adott a közösségi jelenlét, a kulturális kapcsolódási pontok és az intézményi háttér. Ugyanakkor a személyes motivációk, például a szülők vagy nagyszülők értékközvetítése, meghatározó szerepet játszhatnak abban, hogy a fiatalabb generációk miként viszonyulnak magyar gyökereikhez – még akkor is, ha a nyelvet már nem beszélik aktívan.

1956-os megemlékezés Stockholmban, a Magyar házban. Tóth Krisztina, kulturális attasé köszöntő beszéde

A három hónap során nemcsak a magyar emigrációval foglalkoztam, hanem egyre mélyebben megismertem a svéd emberek gondolkodását, értékrendjét, hétköznapjait is. A vendégszeretet, a kíváncsiság és a nyitottság, amellyel fogadtak, messze túlszárnyalta minden előzetes várakozásomat. Ez a három hónap, amilyen gyorsan eltelt, annyi élményt és tapasztalatot jelentett számomra. Egy évvel ezelőtt ismeretlenként léptem be egy számomra még idegen országba, ma viszont úgy érzem: egy összetartó közösségre és barátokra leltem, ahová szeretnék visszatérni. Ezért is döntöttem úgy, hogy tanulmányaimat a Stockholmi Egyetemen szeretném folytatni, nemzetközi tanulmányok mesterképzésen, és Uppsalában letelepedni – ezúttal már nem egyedül, hanem a párommal közösen. Nagyon remélem, hogy lesz lehetőségem folytatni a kutatásomat is, akár tudományos cikk formájában, akár újabb interjúk révén.

Ezúton is szeretném megköszönni a Svédországban élő magyar közösség tagjainak nyitottságát és bizalmát. Hálás vagyok minden beszélgetésért, megosztott emlékért és közösen eltöltött óráért. Bízom benne, hogy hamarosan újra találkozunk, immár jó ismerősökként.

Írta: Bugár Dóra