Tisztelt Közgyűlés!
Fekete Jenő vagyok, az Eskilstunai Magyar Közösség elnöke.
Mivelhogy az egészségi állapotom nem teszi lehetővé a gyűlésen való személyes részvételemet, arra gondoltam, hogy a több mint 30 éves tevékenységemből egy számomra emlékezetes esetet megosztanék veletek. A sok sikeres rendezvényre nem nagyon emlékszem, de egyre kimondottan igen, mert az egy kis bakival végződött, aminek ártatlan okozója voltam.
A történet előzménye a következő: 1999 novemberében, a SMOSZ meghívására Svédországba látogatott Kasza József, a Vajdasági Magyar Demokrata Szövetség elnöke, Szabadka polgármestere, aki az itteni közösségekbe jött előadást tartani. Ő akkor miniszterelnök helyettes is volt a szerb kormányban. Magától értetődő volt, hogy mi is meghívtuk Eskilstunába. Ebben az esetben a SMOSZ nem bérelt autót az elnök úr számára, hanem vonattal utazott egyik előadás helyéről a másikra.
A program szerint 26-án, pénteken délben Stockholmból jött Eskilstunába. Kollarik Gyuri, az akkori elnök és én mint alelnök, természetesen kimentünk a vonatállomásra, hogy fogadjuk. Jött is a vonat balról ( ezt fontos megjegyezni), leszáll egy derék, pirospozsgás, nagybajuszú kalapos úr, aki érdeklődve nézett jobbra-balra, keresve valakit. Rövid bemutatkozás után a Gyuri Fordjával mentünk egyenesen az összejövetel színhelyére, ahol este sikeresen megtartotta az előadását. Utána kellemes beszélgetés, megtudtuk, hogy másnap délben 12-kor vonattal megy tovább, Eskilstunától délre valamelyik egyesülethez (én már nem emlékszem, hogy melyikhez), ott is előadást fog tartani.
Éjszakára Kollarik Gyuriéknál lett elszállásolva, de megegyeztünk abban, hogy másnap délelőtt még átjönnek hozzánk egy gyors kávézásra. Másnap, úgy fél tizenegy felé, valóban átjöttek hozzánk, kellemes beszélgetés, és még az udvarra is kimentünk. Az udvaromon felfigyelt egy elhanyagolt, csenevész almafára és kérdőre vont, hogy mikor volt az utoljára megmetszve. Én bevallottam, hogy általam soha, mert én nem értek hozzá. Ő egyből felajánlotta, hogy megtanít, ha hozok egy metszőollót. Hoztam, amit kért, majd nagy szakértelemmel magyarázta és mutatta, hogy ezt hagyod, de ezt lemetszed és így tovább. Én finoman figyelmeztettem, hogy telik az idő, de az különösebben nem zavarta. Aztán úgy féltizenkettő után szinte elindultunk, már ültünk volna be a Gyuri Fordjába, amikor a négy és fél éves Erika kislányom fut utánunk kiabálva, hogy: apuci én is jövök.
Egy kislány kérése az parancs, felvettük őt is és irány a vonatállomás. Mire odaértünk, már nem sok idő maradt az indulásig, az elnök úr a bőröndjével felsietett a peronra, mi ketten Erikával valamivel később értünk oda, Gyuri meg elmaradt leparkolni a kocsit. Mire mi is felértünk a peronra, láttuk, hogy az elnök úr már ott áll az első vágányon állomásozó vonat mellett amelyiknek az ajtói még nyitva voltak. Onnan visszanézve kérdi tőlem – aki úgy 50 méterre voltam lemaradva Erikával –, hogy ez az a vonat amivel tovább kell menjen? Én hirtelen megnéztem, hogy a mozdony milyen irányba fog elindulni, láttam, hogy jobbra fog menni, és intettem, hogy ez az. Ő felszállt és az ajtók csukódtak is. Ő még integetett bentről, a vonat meg lassan gördült ki az állomásról. Már majdnem megnyugodtam, amikor a hátam mögött megszólal Gyuri barátom, aki akkor ért fel a peronra, hogy hol van az elnök úr. Én nagy megnyugvással válaszoltam, hogy már azon a vonaton van, amelyik most megy ki az állomásról. Erre Gyuri kissé idegesen azt kérdi tőlem, hogy milyen vonatra tettem fel az elnök urat, mire én meggyőződve mondom, hogy az a vonat, amivel tegnap érkezett, balról jött és így logikus, hogy ma jobb felé megy el. Erre Gyuri még kétségbeesettebb hangon azt mondja, hogy nézzek fel a kijelző táblára és olvassam el ott, mit ír. Felnézek és kibetűzöm, hogy Kiruna.
Az első döbbenet után, irány a jegyiroda, ahol megtudtuk, hogy a vonat legközelebbi megállója Kungsör nevű városka, kb. 25 kilométerre Eskilstunától. Közben megkértük az irodai személyzetet, hogy telefonáljanak a vonatra, keressenek meg egy pirospozsgás, derék, nagy bajuszú, kalapos magyart és közöljék vele, hogy az első állomáson, Kungsörön szálljon le. Ezek után mi hárman, a Gyuri autójával elindultunk a vonat után. Megérkezvén a kungsöri állomásra láttuk, hogy a vonat már továbbment és a váróteremben nincs egy lélek sem. Már jöttünk volna ki a váróteremből, amikor nyílik egy telefonfülke ajtaja, és kilép belőle Kasza József elnök úr, aki próbált valahova telefonálni. Nem kell mondjam, hogy mekkora megkönnyebbülés.
Persze a baki még nem volt egyenesbe hozva, visszajöttünk az eskilstunai állomásra, kerestünk egy megfelelő vonatot és értesítettük azt az egyesületet, ahova meg kellett volna érkeznie, hogy ne várják, mert később érkezik. Tudtommal ott el is maradt az előadás.
Mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy itt Svédországban nem gyakran jártam vonattal. Mi, erdélyi bevándorlók először inkább autót vettünk magunknak és nem vonatot, nem ismertem az eskilstunai állomás furaságát, tudniillik azt, hogy Eskilstunából a délre tartó vonatok először újra bal felé hagyják el az állomást, és egy bizonyos szakasz után térnek le délre. Most már tudom, de most már minek. Köszönöm, hogy meghallgattak.
Írta: Fekete Jenő
Fotó: Antal József
