Bemutatjuk a SMOSZ legújabb tagegyesületét

 

A hatvanas és hetvenes években sok magyar jött vendégmunkásként az egykori Jugoszláviából Svédországba. A délvidéki Sándoregyházáról érkezettek többnyire Halmstad környékén telepedtek le. Dolgozni, pénzt keresni jöttek az új hazába, és meg is állták a helyüket. 

 

 

Kovács György, az egyesület alapító elnöke meséli:

 

- Kezdetben a bálokat nehéz volt magánszemélyként megszervezni, ezért aztán az 1979-es Katalin-bálon merült fel annak a gondolata, hogy egyesületbe tömörüljenek. Az elgondolást tett követte: 1980-ban Vajdaság néven meg is alakult az egyesület. A SMOSZ-ról akkor még nem hallottak, Jugoszláviának a nemzeti kisebbségekkel szemben folytatott kirakatpolitikáját nem ismerték fel. Nagy többségük akkor még jugoszláv állampolgár volt, ezért célszerűnek tartották az egykori Jugoszlávia által fenntartott itteni szövetségbe belépni. Ennek több gyakorlati hasznát tapasztalták: útlevél- vagy bármilyen más hivatali ügy elintézéséért nem kellett messzire utazniuk, a jugoszláv konzul ugyanis eljött az egyesület által szervezett konzuli napra. A nyolcvanas évek végén két évre magyartanár érkezett Jugoszláviából. Fizetését is onnan kapták, feladatuk nem csak a gyermekek anyanyelvi oktatása volt, hanem felnőttekkel is foglalkoztak, ha volt erre igény. A délvidéki Magyar Szó napilapot rendszeresen elküldték nekik, könyveket, filmeket kölcsönözhettek. Ez az állapot a délszláv háborúval véget ért, az akkori vezetőség gyorsan belátta, hogy abban a Jugoszlávia által szervezett szövetségben nekik nincs már többé helyük. A SMOSZ-ba való belépést sokáig fontolták, végül a 2008-as közgyűlésükön döntöttek a belépés mellett. Felvételüket 2009 őszén kérték, 2010-ben a SMOSZ közgyűlése egyhangúlag elfogadta tagsági kérelmüket.

 

A Híradó olvasóit bizonyára érdekli az is, mi az, amiben hasonló, mi az, amiben különbözik a Halmstad-i Vajdaság egyesület a többiektől. A legtöbb vidéki egyesületünkhöz hasonlóan évente három bált tartanak: szilveszterkor, húsvétkor és szüretkor, ez utóbbit „szőlő-bálnak” nevezik. Heti rendszerességgel találkoznak, férfiak és nők külön, más-más elfoglaltságot találva maguknak. Több egyesülethez hasonlóan nekik is sok ideig volt futball-csapatuk. A tagság többsége itt is az idősebbek közül kerül ki.

 

Van viszont valami, ami egyedülállóvá teszi őket a SMOSZ palettáján: az egyesület tagjai döntő részben ugyanabból a faluból származnak. Tréfásan jegyezte meg Gulyás Imre pénztáros, hogy az egyesületbe való tagfelvételi kérelem szinte egyenlő a „sándoregyházi állampolgárság” elnyerésével. Ezért az ő emberi közösségük szorosabb kötelékeket mutat, mint a többi egyesületé. Itt a tagság összetétele alig változott az elmúlt évtizedekben; mindenki ismer majdnem mindenkit, gyerekkora óta. Ha vannak is súrlódások, veszekedések, a kibékülés hamar megy, haragot rokonával, gyermekkori barátjával senki sem akar tartani.

 

A barátságos légkör jellemző rájuk, mindenki tudja a maga helyét a közösségen belül, és szívesen vállal részt a közösséget építő munkából. A harmincéves évfordulót ünneplő bálra például nagy tálca süteményekkel érkeznek az asszonyok. Jó szívvel hozza ki-ki a magáét, hogy minél gazdagabb legyen a terített asztal. Irénke néni például hajnalban kelt, majd száz kiflit, kenyereket sütött, de az esti mulatságon nyoma sem volt rajta fáradtságnak. Első volt a táncolók között is. Pedig tele volt a parkett fiatalokkal is, szebbnél szebb lányok ropták a csárdást, táncolták a tangót és járták a szerb kólót. A zenéről két együttes is gondoskodott, nehogy lanyhuljon a táncoló kedv. Érdemes megemlíteni, hogy a Halmstad-i Vajdaság egyesületnek saját zenekara is van, és nem akárhogyan zenélnek. Már csak azon gondolkodik el a vendég, hogy ha ilyen egyesületi élet van Halmstadban, vajon ki maradt otthon, Sándoregyházán?

 

 

Kovásznay Ádám