Rendhagyó gondolatok Kőrösi Csomáról, születésének 225. évfordulóján

Nyomtatás

Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842)
 


A földi élet nem a célba jutásról, bizonyosságról, pontos válaszokról szól. Hitem szerint ez itt a keresés, a kérdezés helyszíne. Mint ez a néhány, Kőrösi Csomát megidéző gondolat is.

 

A köznép megszületik, s keres, tapogatódzik halálig. Az élet célja és értelme után kutat. Ha elég kitartó, megesik vele a nagy csoda, mint például Buddhával. Addig ücsörög mindenre elszántan az önmegtagadás árnyékában, hogy végül megszánják odaföntről. A többség viszont él bele a világba, s kitartóan csodálja azt a ritka néhányat, akik céltudatosan, határozott kéz által kilőtt nyílvesszőként röpülik be földi pályájukat. Ezek között vannak bőséggel őrültek. És vannak kiválasztottak. A kiválasztottak isteni útmutatás alapján cselekszenek. Súgnak nekik fentről, s egyéb dolguk nincs, mint hogy alázattal teljesítsék a rájuk szabott feladatot. Mint például Mózes. Vagy Jónás próféta. Sok kreativitásra, fügefa alatti koplalásra nem volt szükségük, csak engedelmeskedniük kellett egy lángoló bokornak vagy egy hangnak, s máris jó irányba röpült nyílvesszejük, végrehajthatták földi feladatukat.

 

Csoma Sándorról nem jegyeztek föl semmi ilyesmit. Írtak pedig róla könyvet, nem egyet, van miből tájékozódni. És van min ámulni. Mert Csoma Sándor földi pályája nem magyarázható az általam ismert archetípusokkal. Mert minél többet tudok róla, annál inkább úgy néz ki, hogy megbotránkoztató dolgot kell írnom. Véleményem szerint ugyanis Csoma Sándor önmagát alkotta meg. Egy erdélyi kicsiny faluban valamiféle földöntúli Energia székellyé lett, s megteremtette Csoma Sándort, mint eszközt. Emberre nem jellemző fegyelemmel, gyermekkorától munkálkodott a gyarló anyagon, hogy aztán ez a szívós, betegségeknek ellenálló, nagy értelmi kapacitású test teljesíteni tudja a Feladatot. Aztán elindult, olyan elemi és megállíthatatlan erővel, mint valami lavina. Nem tudom, más miként van vele, de az én világképemben nincs más ehhez fogható.

 

Tudományos érdemeit nem sorolom. Azt életrajzi könyvek sokasága, könyvtárnyi szakirodalom tartalmazza. Inkább azon meditálnék, miként van az, hogy ez a lavina-jelenség, ez az önmagát megteremtő akarat nem jut el a kitűzött célig? Hogyan tudta annyi ezer meg ezer kilométer után pár havas hegycsúcs elvágni úticéljától ezt az akadályt nem ismerő embert?

 

Mások fejében is szöget üthetett a kérdés, mert olykor Álmos vezérünkkel s az ószövetségi Mózessel állítják párhuzamba. Senki nem tud bizonyosat, de tény, hogy valami mitikus homály fedi föld és a hazát kereső hős viszonyát. Álmos esetében szóba kerülnek a besenyők, egy sikertelen ütközet, meg hogy Álmost, a hont keresőt, föláldozták. Mózes esetében Meriba vizét emlegetik a hívők, az isteni érdem eltulajdonítását, amely miatt a pátriárka sohasem léphetett az Ígéret Földjére, csupán Nebo hegyéről vethetett rá egy pillantást.


Csoma az őshazát kutatta. Sírja Dardzsilingben található, pár havas hegyháttal odébb fekszik a látomásaiban jelentkező kutatási terület, amelyre a sors rendelése folytán sohasem juthatott el. „A nagy szándék a bérctetőre hág, s végül elpihen...”-erősíti bennem Robert Browing a Mózes-analógiát.

 

Vajon milyen bűnt, milyen mulasztást követhetett el, és milyen isten kérhette ezt tőle számon?


Misztérium. Akárcsak a Csoma-jelenség.


Lehet, hogy ilyen kérdésekre csak költő adhat választ, s így Juhász Gyulának van igaza. A lavina nem állt meg a tibeti remete-lakban, hanem dimenziót váltva folytatta útját:


„Öreg magyar, örök magyar, ki tudja,
Nem egy hazánk van-e: örök haza?”


    Kovásznay Enikő