150 éve halt meg gróf Széchenyi István

 

 

„Miért van a Lánchíd mellett alagút?” –kérdi ravasz mosollyal Gyuszika. Fogalmam sincs, s próbálom elkonfiskálni a kezéből az új, lánchidas kétszázforintost, amivel játszik, s ami a témát szóba hozta. Gyuszkó harmadik osztályos és anyanyelvet tanítanék neki, ha hagyná. Általában nincs is gond, jól megvagyunk kettesben, pedagógus számára szokatlan luxuskörülmények között. Ráadásul Gyuszika mindent tud. Ha én azt mondom, Mátyás király, akkor rávágja, Mátyás templom. Ha megkérdem, ki az a ”hős”, akkor rögtön mondja, hogy van Hősök tere Budapesten. Tudja, hogy milyen madár a szarka, milyen a beképzelt ember, ismeri a piros-fehér-zöld szimbolikáját, s úgy szereti, ha Gyuszikának szólítják, pedig anyai ágon Julius az én kicsi tanítványom. Most összeakad a bajszunk a Lánchíd fölött, mert nem szívesen engedi ki a kezéből a kétszázforintosát. 

 

Ez jut eszembe, miközben kedves olvasmányaim egyikét, Széchenyi Naplóját lapozgatom. Lám, lám, ha másként nem, a Lánchíddal van jelen még a kései és nagyon messze született Gyuszikám életében is. Pár év múlva, ha akkorára cseperedik, feltétlen tananyag lesz neki Széchenyi István gróf, a ’48-as forradalmi kormány, a magyar független, felelős minisztérium közlekedésügyi minisztere . Lehetőleg több órában tanulmányozzuk, hogy jól megismerhesse a kis tanítvány ezt az emberként és magyarként is kiemelkedő történelmi alakot.

 

Hálás téma Széchenyi, szívem szerint való, mert beszélni lehet az ő kapcsán egy felelősen gondolkodó értelmiségi főúrról, a bőkezű adományairól híres, múzeumot, könyvtárat alapító édesapáról , Széchényi Ferencről is. Arról, milyen nagy szerepe lehet a családnak egy apró ember útnak indításában. Mert micsoda utat futott be Széchenyi István! Másnak három életre is elegendő lenne. S ha már pedagógusi munkát végzek, kihasználhatom, hogy tele ez az életút világra szóló mérföldkövekkel, három-, hét-, tizenkétfejű sárkánnyal vívott küzdelmekkel.

 

Ott van mindjárt a katonai pálya, amelyen derekasan helytáll a fiatal Széchenyi István. Föltétlen meg kell majd említenem, mert példa értékű, hogy milyen hősiesen viselkedik a győri csatában. A katonáskodás mellett fontos mozzanata életének az utazás. Az utazás a kíváncsi, érdeklődő ember legkitűnőbb tankönyve a világ megismeréséhez. A nagyok közül sokan utaztak, kirajzottak a fészekből, s aztán - mint mesebeli kisebbik fiú - érkeztek haza kincseikkel. Így Széchenyi is. Angliából például a lóversenyek ötletét hozza magával. Franciaországban a Canal du Midi ébreszti föl benne a Duna és a Tisza szabályozásának gondolatát. Gyűjti az információkat, tervez, s mikor eljön az ideje, az ötleteket tettek követik. Mind nagyobb és nagyobb szabásúak. Birokra kel emberi önmagával. A test hiába tiltakozik, a szellem parancsol és végzi a dolgát. Küzd térrel és idővel; egyik lába Bécsben, másik Cenken, Budapesten, a nap huszonnégy óráját minőségi időre váltja. S ami a legfontosabb: csapatmunkát végez. Országgyűlésben szónokol, főhercegi kihallgatásokat kér, „teszi a szépet a jó ügy érdekében”, baráti körben szervezkedik, sőt, még ebédeit is úgy szervezi, hogy közben az ország jövőjéről tárgyalhasson. Politikai, gazdasági, társadalmi kérdések megvitatására létrehozza a Nemzeti Kaszinót. Akadémiát alapít „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára”. Annyira szent a cél, hogy felajánlja rá minden jószágának egyévi jövedelmét, mintegy 60 000 forintot. 1833-ban nádori megbízást kap a Duna hajózhatóvá tételéhez, és ettől kezdve - mint királyi biztos - tíz éven át vezeti a munkálatokat. S ha már lesz hajózható Duna, kellenek rá hajók is – gondolhatta, méghozzá gőzhajók, a kor legmodernebbjei. Felkarolja hát a Duna Gőzhajózási Társulat ügyét is. Aztán ott a Lánchíd, amely 1828 óta foglalkoztatja. Azért valósulhatott meg, mert Széchenyi István hazafiúi elkötelezettsége és vállalkozói zsenialitása tudatossággal, kitartással párosult. (Il faut être plus tenace, vagyis állhatatosabbnak kell lenned!– mondhatom majd Gyuszikának az eredetileg Széchenyi Bélának szóló mondatot.) Országépítő terveit könyvekben is megjelenteti. Három művének, a Hitelnek, a Világnak és a Stádiumnak igen nagy hatása lehetett, ha azokat Arany János „három égbe nyúló piramidnak” nevezte. De beszélnem kell a Nagy magyar szatíráról, s az Önismeret című pedagógiai értekezéséről, amelyet viszont elsősorban nekem kell tanulmányoznom. Béla fiához írott intelmeit pedig minden szülőnek, pedagógusnak lapozgatnia kellene. A Magyar Elektronikus Könyvtárban bárki számára hozzáférhető.

 

Egyelőre a Naplót tartom a kezemben, a csonkaságában is legkedvesebb olvasmányaim egyikét. Hogy gyúrta, alakította hazájával egyidőben önmagát is ez a rengeteg nagy ember! Sorsa –melynek jellemzője, hogy azt bünteti, kit szeret - satuba szorítja. Bécsben túlontúl magyar, Budapesten túlontúl osztrák. A forradalmárok szemében visszahúzó erő, az udvar szemében forradalmár. Szívből ellenzi a Kossuth-i politikát, mégis támogatja, mint magyar ügyet, s aztán nem is azon kesereg igazán, hogy fölakasztják majd érte, hanem hogy Kossuthtal együtt fog lógni. Érzi, milyen kettős előjelű – mert egyszerre tragikus és komikus – ez a léthelyzet, s humorrá fogalmazza a rettegést: „Emberek legboldogabbika (mármint Kossuth)! Pénzügyminiszternek még soha nem voltak ilyen rózsaszínű és hosszú életű illúziói!” Hipochondriába menekül sorsa harapófogójából, rosszul alszik, s egyfolytában vádolja önmagát. Naplója alapján meg lehetne írni a magyar sirámok és önmarcangolások szinonima szótárát. Nyomasztja a tudat, hogy ő taszította Magyarországot a pusztulásba. Rémálmai pár napig szünetelnek, egészen pontosan a forradalom kitörése utáni napokban. Az általános eufória rá is hat, a szíve mélyén érzi a történelmi  fordulat katarzisát. Egyet viszont nem értek: ezekben a följegyzésekben nyoma sincs Pilvax kávéháznak, Petőfinek, Vasvári Pálnak, tizenkét pontnak. Szinte látom magamon a szamárfület s derengeni kezd, hogy megint rászedtek. Az a forradalmi forgatókönyv, amely a mi történelemkönyveinkbe írva van, az ideologizált és főleg igen hiányos. Nos, ezt még nem tudom, miként fogom megmagyarázni Gyuszikának. Talán nem is az én dolgom. Lehet, ezt már Gyuszika nemzedékének kell kiderítenie.

 

Egyébként tudják, miért van a Lánchíd mellett alagút? Hát hogy be lehessen vontatni a hidat, ha esik az eső....

 

Kovásznay Enikő