Heltai Gáspárról – fél évezred után

Nyomtatás

 

 
Heltai Gáspár derék szász legénykének született Kis- vagy Nagydisznódon, Erdély déli kapuja, a Vöröstoronyi-szoros közelében, az 1510-es esztendő körüli évek egyikében (életrajzában sok a fehér folt, amit nemcsak Stockholmban nehéz új adatokkal beszínezni, hanem még Budapesten, sőt Kolozsváron is). Kaspar Helth névre keresztelték, a temérdek szász nyelvjárás közül az egyiken tanult meg beszélni, ez lett az anyanyelve, s már a templomban – bérmálásra való felkészítés során – és az iskolában tökéletesen elsajátította a Hochdeutsch-ot, az össznémetség egyházi és irodalmi nyelvét.
 
F_08-1.jpg
Chronica az magyaroknac
dolgairól…, 1575 - címlap
 
Rejtély és számtalan találgatás ihletője, hogy miért és hogyan és kitől tanult meg magyarul, mégpedig olyan jól és olyan pallérozott nyelvváltozatot sajátítván el, hogy azon kora egyik legjobb magyar írójává válhatott, s visszatekintve a magyar nyelv történetére, teljes biztonsággal jelenthető ki, hogy írásai – Károli Gáspár bibliafordításával együtt – meghatározólag járultak hozzá a modern magyar irodalmi nyelv és köznyelv kialakulásához. Miután katolikus papként csatlakozott a lutheri reformációhoz, Wittenbergben folytatott teológiai tanulmányokat, majd visszatért Erdélybe, Kolozsváron vállalt lelkészi állást, s itt előbb a kálvini, majd a Dávid Ferenc-i reformáció híve lett – s ekkor már hibátlanul beszélt magyarul, magyar gyülekezeteknek hirdette az igét, magyar könyveket kezdett írni, sőt nyomtatni is. Ebben az időben vette fel a Heltauból, szülőhelye német nevéből formált Heltai Gáspár nevet.
Német praktikusságra vall, hogy már 1553-ban társult Georg Hoffgreff kolozsvári nyomdásszal, akinek rosszul menő vállalkozását éppen a magyar könyvek nyomtatására való áttéréssel virágoztatta fel. Első könyveiken még csak Hoffgreff neve szerepel, a kissé későbbieken már mindkettejüké, 1559-től kezdve pedig már csak az övé, mert „kivásárolta” az amúgy is elidősödött nyomdászt a közös vállalkozásból. Elképesztő a magyar művelődéstörténet azon adata, hogy a tizenhatodik század teljes magyar könyvtermésének egyharmada, több mint kétszáz mű, a Heltai-nyomdából került ki – amibe természetesen beleszámítandók azok is, amelyeket már az ő 1574 táján bekövetkezett halála után állított elő a felesége tulajdonában maradt nyomda.
 
Miközben alig fél évtizeddel fiatalabb kortársa, Tinódi Sebestyén, igazi – és kissé megkésett – középkori regösként járta az országot, lantjátékkal kísérve adta elő krónikás énekeit, s nagyrészt az azokat hallgató és kedvelő főurak kegyéből élt, Heltai „új vizeken járt”: iparteremtő vállalkozó lett és ezzel párhuzamosan, ennek köszönhetően módos polgár. Nem törtetett anyagi javak után, de meg sem vetette azokat: fennmaradtak egy pereskedése adatai a kolozsvári magisztrátussal, amelyekből kiderül, hogy egyszer valamiért megharagudván, el akarta hagyni az akkor még kincses várost, persze nyomdástul, mire a tanácsurak úgy megijedtek, hogy egy városi tulajdonú halastavat ajánlottak fel neki békülésül és kárpótlás fejében. Elfogadta.
 
Rá is megharagudtak egyszer a brassói evangélikus szászok, kálvinista, vagy ami még rosszabb, unitárius szellemű, rádásul magyar nyelvű nyomtatványai miatt, s nem adtak el neki több papírt. Nem szaladt panasztételre szász vérei ellen a történetesen éppen unitárius érzelmű János Zsigmond fejedelemhez, hanem saját papírmalmot építtetett és kezdett működtetni Kolozsvárt.
 
Írni csak magyarul írt. Szabatosan, gördülékenyen, igényesen, mégis közérthetően, s pap létére – és az ádáz hitviták divatja idején – többnyire világi témákról. Annyira maga is még részben középkori jelenség, hogy nemigen ismeri a „szerzői jog” fogalmát: megtetszik neki egy német értekezés, amely a részegeskedés káros voltára figyelmeztet, s átírja magyarra, párbeszédes formában, szinte drámává alakítva (A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus, 1552). Kifejezőnek találja az emberi tulajdonságok megjelenítésére, a hátrányosak vagy éppen károsak kipellengérezésére az állatmeséket, és a klasszikus aiszóposzi, phaedrusi állatmesékből, ezek német átdolgozásaiból is bőven merítve, magyar népmesékből is ihletődve, megírja Száz fabula című művét (1566), amelyet az irodalomtörténészek a magyar nyelvű elbeszélő próza első klasszikus alkotásaként értékelnek. A katonailag és politikailag háromfelé szakított Magyarországon némi vigasztalást talál Bonfini latin nyelvű, Mátyás király korában írt krónikájában, s hogy ebben a vigaszban részesítse honfitársait is, az olasz szerző nyomán megírja a főművének nevezhető, olvasmányos, regényes, minden népréteghez szóló nemzeti históriát (Krónika az magyaroknak dolgairól, 1575). Ennek a kinyomtatását és terjesztését már nem ő, hanem az özvegye intézi.
 
És itt álljunk meg egy pillanatra, pontosabban egy előre s egy visszapillantásra. Heltainé nemcsak halott férjének utolsó művét adta ki kegyeletből, ennél sokkal többet tett: tovább működtette a papírmalmot s a nyomdát. Számos kiadvány készült Heltai halála után is, amelynek címlapja alján ez állt: Nyomtattot Colosuárott Heltai Gáspárné Műhellyébe. Ez olvasható Melius Juhász Péter Herbarium című műve, az első magyar szerző által írt, magyar nyelvű természettudományos munka első kiadásának (1578) címlapján is – és ennek az előszavában írja maga Heltai Gáspárné a következőket: „Az kinyomtatásnak munkája és költsége enyim. Ezt éntőlem, ilyen szegény özvegyasszonytól az magyar nemzet jónéven vegye. Kérem ezen az hatalmas Istent, hogy az jámbornak igyekezete [ti. a Meliusé] és az én kicsinded munkám is ez könyvnek kiadásában legyen hasznos és az magyar nemzetségnek épületire és méltóságára.” Innen visszapillantva Kaspar Helth magyarrá válásának titkára, e kicsinded megemlékezés szerzője úgy gondolja, talán a „cherchez la femme” közismert francia bölcsessége alapján, hogy ez a nő, akinek a nevét sem tudja és itt Stockholmban nem is tud utánanézni, ez volt az, aki megnyerte szerelmét, az erdélyi szász evangélikus lelkészt a magyarságnak, a nyelvnek és az  egyetemes magyar művelődésnek.
 
Veress Zoltán