Jelképeink

 

„Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol!” (Jókai Mór)

 

Kokárdaváltozatok

 

Kokárdánk, melyet március tizenötödikén kitűzünk, nemzeti zászlónk kicsiny mása, s egyben nemzeti jelképeink egyike.


Jelképek világában élünk, de a jelzések dzsungelében olykor csak nehezen tudunk tájékozódni. Szimbólumok születnek és merülnek feledésbe nap mint nap. Az útjelző nyilak könnyen, mindenki számára értelmezhető jelek, de léteznek olyanok is, amelyek elvont, netán ma már ismeretlen fogalmakra utalnak. Az ember kulturális, vallási, mitológiai fejlődése során bizonyos jelekre olykor egymással ellentétes jelentések rakódtak. A félhold sarlója például egészen mást jelent egy kereszténynek, mint egy muzulmánnak.

 

Életünkben sajátos értelmet kaptak a színek is. Hagyományaink szerint az ezüstfehér a hit és a tisztaság jelképe. A zöld a remény jele, élni tudó és szerető az, aki ezt részesíti előnyben. Aztán itt van a piros, a szenvedély színe. Ha ebből a szempontból elemezzük nemzeti színeinket, keresztény jelképeink egyikét, a hit, remény és szeretet szimbólumát kapjuk.


Nemzeti zászlónk mai formája hosszú fejlődés során alakult ki. Eleink, a krónikák tanúbizonysága szerint, fekete turulmadárral díszített vörös zászlók alatt harcoltak. E korban a fejedelmi szín mind a pusztai népeknél, mind a nyugati keresztény civilizációkban a vörös volt, és a vonatkozó jelképeket mindig a zászló csúcsán használták. Ebben a római birodalmi hadijelvények hagyománya él tovább. Ezeket később felváltották a keresztény jelképek.

 

Bővebben: Jelképeink

Arisztokratikus jótékonykodástól a nemzeti elhivatottságig - 150 éve halt meg Brunszvik Teréz (1775-1861)

 

183 éve nyílt meg az első magyar óvoda Budapesten, Krisztinavárosban, Angyalkert néven – falán ma emléktábla hirdeti a ”szívből eredt nagy gondolatnak, a gyermek védelmének a diadalát, melyet megszentelt a törvény, és teljessé tesz a nemzeti lelkesedés”. És éppen százötven éve, 1861-ben távozott az élők sorából megálmodója és megvalósítója, Brunszvik Teréz.

 


A gyermekvédelem már Szent István országlása óta része volt a magyar joggyakorlatnak. Mint elvi jogvédelem természetesen csak a közelmúlttól, tulajdonképpen az ENSZ 1989-es, a gyermekek jogairól szóló egyezmény megszületése és elfogadása óta van érvényben, de az árva/elárvult gyerekekről való gondoskodás tulajdonképpen többé-kevésbé intézményesített formában végigkísérte a történelmet a háborúzó uralkodók rossz lelkiismeretéből adódóan és az egyház karitatív tevékenysége révén. Azt azonban, hogy általánosan, intézményesen foglalkozzanak a gyermekneveléssel - már zsenge gyermekkortól - és tegyék ezt mind a gyermek, mind a szülő – és főleg az anya – érdekében, hogy az előbbinek erkölcsös neveltetést, az utóbbinak valamelyes tehermentesítést biztosítsanak, Angliában valósították meg először: itt nyílt az első kisdedóvó már 1817-ben.

 

Bővebben: Arisztokratikus jótékonykodástól a nemzeti elhivatottságig - 150 éve halt meg Brunszvik Teréz...