200 éve született Liszt Ferenc (1811-1886), zeneirodalmunk óriása

 

Liszt Ferenc 200 évvel ezelőtt született a Sopron megyei Doborján nevű faluban (ma Ausztriához tartozik), magyar apától és német anyától. Apja, Liszt Ádám, uradalmi tiszttartó Kismartonban, az Esterházy-rezidencián, aki munkája mellett valamennyi ideig gordonkásként is zenél a házi zenekarban. Liszt Ferenc tehát korán találkozik azzal a zenei légkörrel, amit az Esterházyaknál hosszú évekig vendégeskedő és alkotó Haydn teremtett meg és emelt világszintre. Zenei nevelését apja kezdi meg, majd Bécsben Czerny (Beethoven tanítványa) és Salieri mesterek folytatják a már híres, koncertező csodagyermek tanítását.
 
Tizenkét évesen apjával Párizsba utazik, ahol jelentkezik a konzervatóriumba. Nem veszik fel, mert nem francia nemzetiségű, ezért aztán magánúton tanul még egy ideig, immár mint a maga útját járó érett művész. 
 
hiradokep (2).jpg
Liszt Ferenc (1811-1886),
Hanfstaengl, Fotó 1860-ból
 
Párizsban egy új világ tárulkozik fel előtte. Összebarátkozik a kor sok neves zenészével, írójával, festőjével, filozófusával (Chopin, Berlioz, Victor Hugo, Delacroix, Dumas); zongorázik, komponál, ír, elmélkedik, világméretekben tervez. A Közép-Európa keleti végeiről érkezett uradalmi gazdatiszt fia fényes üstökösként tűnik fel és ragyogja be a civilizált Nyugat egét.
 
Élete, akárcsak zenéje, romantikus, szenvedélyes és szélsőségek között hullámzó. Rajongóan vallásos, ugyanakkor narcisztikusan hiú, szerelmi élete megbotránkoztatja a kortársakat. A legforrongóbb korban, a 19. században poltikamentes tud maradni; nem tiszteli ugyan a rangot, de tetszeleg a legfelsőbb társadalmi körök rásugárzó imádatában. Magyarsága, amire egész életében büszke, sokszor látványos gesztusokban merül ki: öt nyelven beszél ugyan, de magyarul sohasem tanul meg.
 
Először 1838-ban, a pesti árvíz idején, 27 évesen döbben rá arra, hogy hová is tartozik, hol vannak a gyökerei. A következő év végén hazautazik - gyermekkora óta először. Mindenütt ünneplik: jótékonysági koncerteket ad, találkozik a kor meghatározó közéleti személyiségeivel (többek között Batthyányval és Széchenyivel), kitüntetéseket kap, Pest díszpolgárának választják, majd Doborján, Kismarton, Pozsony köszöntik diadalútján. Később megint külföldre utazik, ezúttal hat évig van távol szülőhazájától – csak 1846-ban tér ismét haza.
 
Magyarországon a 19. század nagy zenei kihívása az európai szintű magyar, tehát nemzeti műzene megteremtése. Mivel verbunkossal a reformkor minden rétege azonosul, ezért a század zeneszerzői, köztük a legkiválóbbak, mint Mosonyi Mihály és Erkel Ferenc ebből a zenéből képzelik megteremteni a német, olasz és francia mellett a sorrendben negyedik világhírű zenei modort, a magyart. Ami a század közepén magától értetődőnek tűnt, annak belső ellentmondásai idővel egyre jobban megmutatkoznak. A magyaros zene, a maga szaggatottnak ható ritmusaival, rövid formai szakaszaival, harmóniai szűkkörűségével nehezen összeegyeztethető a romantika nagyobb lélegzetű gondolkodásával. Erkel élete végén felméri a kudarcot: a magyaros hagyomány nem tud igazán stílusalkotó erővé érlelődni.
 
Liszt az ellenpélda, hogy igenis lehetséges. A verbunkos, amelyet gyermekkorában cigányoktól hallott a művész, életre szóló zenei élménye marad. Később élményvilága új elemekkel gazdagodik, hiszen minden művészi megnyilvánulás megihleti: vers és festmény, gregoriánum és népdal, Chopin és Berlioz, Schumann és Paganini – minden iránt nyitott és fogékony. Sokrétű élményeit, zenei tehetségenek köszönhetően, sikerül egy nagy, romantikus szintézisként összefoglalnia. Ô, aki mindig idegennek érzi magát, aki sem magyar hazáját, sem francia nevelkedését, sem német olvasmányait, sem az olasz műemlékeket nem tagadja meg, sohasem tagadja meg legfőbb hazáját, Európát. Ahogy Rotterdami Erasmus írja magáról: ”világpolgár vagyok, mindenkivel rokon és mindenkitől idegen”.( Ebben az értelemben például a Magyar rapszódiák – elnevezésük ellenére - inkább ”európai” darabok, amelyek zeneileg nézve szinte ”talált tárgyként” kezelik a magyar motívumot.) De nem csak összefoglalt, hanem előrevetítette a jövő század zenéjét is, így az impresszionizmust, sőt Bartók Béla művészetét is. 
 
1850 után Liszt elmélyültebb zeneszerzővé válik. A nagy szimfónikus költemények (Hunok csatája, Mazeppa, Les préludes) és szimfóniák (Dante-szimfónia, Faust-szimfónia), rejtélyes zongoradarabok (H-moll szonáta, Mefisztó-valcer, Haláltánc) idejébe lépünk. A magyaros vonás is kezd újat jelenteni számára - emberileg és zeneileg is. A felszínes nemzeti érzelmek helyett a magyar sorshoz való mély és bensőséges kapcsolódás kap hangot életében és munkásságaában egyaránt. („Gyermekeim apjuk állampolgárságát viselik. Akár tetszik nekik, akár nem, magyarok.” – írja Liszt Lammenais abbénak, 1845-ben). Az 1849-es magyar tragédia emlékére készült Funérailles, a Hungária, az Esztergomi mise, a Koronázási mise, a Szent Erzsébet legendája, a Magyar történelmi arcképek, a Csárdás macabre és a Csárdás obstiné mind olyan zongoraművek, amelyek Liszt magyarságvállalásának meggyőző bizonyítékai. A magyaros elemek többé nem rövid dallamidézetekként bukkannak fel a műveiben, hanem - a korszerű zenei szerkesztésnek engedve - szervesen beépülnek Liszt zeneszerzői stílusába. A művész alkotóelemeire bontja a verbunkost és azt más zenei anyaggal keverve egy magasrendű szintézist valósít meg. Ez az újrateremtő készség az igazi vízválasztó a kis- és nagymesterek között. 
 
Liszt Ferenc nem csupán műveivel él a magyar és a nemzetközi zenei világ emlékében, hanem zenepedagógusként is. Tanítványai közül kiemelkedik Thomán István, aki Bartók Bélát és Dohnányi Ernőt taníotta.
Születésének 200-ik évfordulója legyen mindnyájunk számára újabb jó alkalom zeneirodalmunk általa fémjelzett fejezetének a további megismerésére. 
 
Both Barna
 

Heltai Gáspárról – fél évezred után

 

 
Heltai Gáspár derék szász legénykének született Kis- vagy Nagydisznódon, Erdély déli kapuja, a Vöröstoronyi-szoros közelében, az 1510-es esztendő körüli évek egyikében (életrajzában sok a fehér folt, amit nemcsak Stockholmban nehéz új adatokkal beszínezni, hanem még Budapesten, sőt Kolozsváron is). Kaspar Helth névre keresztelték, a temérdek szász nyelvjárás közül az egyiken tanult meg beszélni, ez lett az anyanyelve, s már a templomban – bérmálásra való felkészítés során – és az iskolában tökéletesen elsajátította a Hochdeutsch-ot, az össznémetség egyházi és irodalmi nyelvét.
 
F_08-1.jpg
Chronica az magyaroknac
dolgairól…, 1575 - címlap
 
Rejtély és számtalan találgatás ihletője, hogy miért és hogyan és kitől tanult meg magyarul, mégpedig olyan jól és olyan pallérozott nyelvváltozatot sajátítván el, hogy azon kora egyik legjobb magyar írójává válhatott, s visszatekintve a magyar nyelv történetére, teljes biztonsággal jelenthető ki, hogy írásai – Károli Gáspár bibliafordításával együtt – meghatározólag járultak hozzá a modern magyar irodalmi nyelv és köznyelv kialakulásához. Miután katolikus papként csatlakozott a lutheri reformációhoz, Wittenbergben folytatott teológiai tanulmányokat, majd visszatért Erdélybe, Kolozsváron vállalt lelkészi állást, s itt előbb a kálvini, majd a Dávid Ferenc-i reformáció híve lett – s ekkor már hibátlanul beszélt magyarul, magyar gyülekezeteknek hirdette az igét, magyar könyveket kezdett írni, sőt nyomtatni is. Ebben az időben vette fel a Heltauból, szülőhelye német nevéből formált Heltai Gáspár nevet.
Német praktikusságra vall, hogy már 1553-ban társult Georg Hoffgreff kolozsvári nyomdásszal, akinek rosszul menő vállalkozását éppen a magyar könyvek nyomtatására való áttéréssel virágoztatta fel. Első könyveiken még csak Hoffgreff neve szerepel, a kissé későbbieken már mindkettejüké, 1559-től kezdve pedig már csak az övé, mert „kivásárolta” az amúgy is elidősödött nyomdászt a közös vállalkozásból. Elképesztő a magyar művelődéstörténet azon adata, hogy a tizenhatodik század teljes magyar könyvtermésének egyharmada, több mint kétszáz mű, a Heltai-nyomdából került ki – amibe természetesen beleszámítandók azok is, amelyeket már az ő 1574 táján bekövetkezett halála után állított elő a felesége tulajdonában maradt nyomda.
 
Miközben alig fél évtizeddel fiatalabb kortársa, Tinódi Sebestyén, igazi – és kissé megkésett – középkori regösként járta az országot, lantjátékkal kísérve adta elő krónikás énekeit, s nagyrészt az azokat hallgató és kedvelő főurak kegyéből élt, Heltai „új vizeken járt”: iparteremtő vállalkozó lett és ezzel párhuzamosan, ennek köszönhetően módos polgár. Nem törtetett anyagi javak után, de meg sem vetette azokat: fennmaradtak egy pereskedése adatai a kolozsvári magisztrátussal, amelyekből kiderül, hogy egyszer valamiért megharagudván, el akarta hagyni az akkor még kincses várost, persze nyomdástul, mire a tanácsurak úgy megijedtek, hogy egy városi tulajdonú halastavat ajánlottak fel neki békülésül és kárpótlás fejében. Elfogadta.
 
Rá is megharagudtak egyszer a brassói evangélikus szászok, kálvinista, vagy ami még rosszabb, unitárius szellemű, rádásul magyar nyelvű nyomtatványai miatt, s nem adtak el neki több papírt. Nem szaladt panasztételre szász vérei ellen a történetesen éppen unitárius érzelmű János Zsigmond fejedelemhez, hanem saját papírmalmot építtetett és kezdett működtetni Kolozsvárt.
 
Írni csak magyarul írt. Szabatosan, gördülékenyen, igényesen, mégis közérthetően, s pap létére – és az ádáz hitviták divatja idején – többnyire világi témákról. Annyira maga is még részben középkori jelenség, hogy nemigen ismeri a „szerzői jog” fogalmát: megtetszik neki egy német értekezés, amely a részegeskedés káros voltára figyelmeztet, s átírja magyarra, párbeszédes formában, szinte drámává alakítva (A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus, 1552). Kifejezőnek találja az emberi tulajdonságok megjelenítésére, a hátrányosak vagy éppen károsak kipellengérezésére az állatmeséket, és a klasszikus aiszóposzi, phaedrusi állatmesékből, ezek német átdolgozásaiból is bőven merítve, magyar népmesékből is ihletődve, megírja Száz fabula című művét (1566), amelyet az irodalomtörténészek a magyar nyelvű elbeszélő próza első klasszikus alkotásaként értékelnek. A katonailag és politikailag háromfelé szakított Magyarországon némi vigasztalást talál Bonfini latin nyelvű, Mátyás király korában írt krónikájában, s hogy ebben a vigaszban részesítse honfitársait is, az olasz szerző nyomán megírja a főművének nevezhető, olvasmányos, regényes, minden népréteghez szóló nemzeti históriát (Krónika az magyaroknak dolgairól, 1575). Ennek a kinyomtatását és terjesztését már nem ő, hanem az özvegye intézi.
 
És itt álljunk meg egy pillanatra, pontosabban egy előre s egy visszapillantásra. Heltainé nemcsak halott férjének utolsó művét adta ki kegyeletből, ennél sokkal többet tett: tovább működtette a papírmalmot s a nyomdát. Számos kiadvány készült Heltai halála után is, amelynek címlapja alján ez állt: Nyomtattot Colosuárott Heltai Gáspárné Műhellyébe. Ez olvasható Melius Juhász Péter Herbarium című műve, az első magyar szerző által írt, magyar nyelvű természettudományos munka első kiadásának (1578) címlapján is – és ennek az előszavában írja maga Heltai Gáspárné a következőket: „Az kinyomtatásnak munkája és költsége enyim. Ezt éntőlem, ilyen szegény özvegyasszonytól az magyar nemzet jónéven vegye. Kérem ezen az hatalmas Istent, hogy az jámbornak igyekezete [ti. a Meliusé] és az én kicsinded munkám is ez könyvnek kiadásában legyen hasznos és az magyar nemzetségnek épületire és méltóságára.” Innen visszapillantva Kaspar Helth magyarrá válásának titkára, e kicsinded megemlékezés szerzője úgy gondolja, talán a „cherchez la femme” közismert francia bölcsessége alapján, hogy ez a nő, akinek a nevét sem tudja és itt Stockholmban nem is tud utánanézni, ez volt az, aki megnyerte szerelmét, az erdélyi szász evangélikus lelkészt a magyarságnak, a nyelvnek és az  egyetemes magyar művelődésnek.
 
Veress Zoltán