Hópiroska

Nyomtatás

Zsuzsika éppen nyolc, az öccse, Viktor hat éves volt, mikor szüleik úgy határoztak, hogy a húsvéti vakációt falun töltik, az egyik rokonuknál. A család nagyvárosban lakott, a gyerekek még soha sem jártak falun. Kíváncsiak voltak nagyon, mert azt, hogy milyen a falusi élet, csak szülőik meséiből ismerték. A gyerekek izgatottan készülődtek a nagy útra.

Kati néni és Pista bácsi szeretettel fogadták őket. Kati néni nyomban elújságolta, hogy hat kisbárány született, megígérte, hogy reggeli után nyomban megmutatják őket, és persze az egész gazdaságot.

Reggel első útjuk az istállóba vezetett. Pista bácsi kinyitotta az ajtót, betessékelte a családot. Mikor beléptek, Zsuzsika csak egy nagy kavarodást látott, mert az állatok ahelyett, hogy nyugodtan vártak volna rájuk, riadtan az istálló sarkába szaladtak.

-         Ezek a báránykák? Miért szaladtak el? – kérdezte csodálkozva a kislány.

-         Megijedtek tőletek, mert még nem ismernek.

Zsuzsika erre kézen fogta az öcsikéjét, illedelmesen meghajolt és azt mondta:-

-         Kedves báránykák, engem Zsuzsikának hívnak, és ez itt Viktor, a testvérem.

-         Ilyen udvarias bemutatkozást sem hallottak még ezek a bárányok! - kacagott Pista bácsi - Na, gyertek beljebb, nézzetek körül.

Az istállónak sok érdekessége mellett, volt egy nagyon kellemetlen tulajdonsága is, hogy mi, azt Viktor fogalmazta meg:

-         Itt nagyon büdös van!

-         Hát igen, - hagyta helyben a tömör megállapítást Pista bácsi - Az állatok, a széna, szalma, no meg az állati ürülék szaga nem mindig kellemes az emberi orrnak! De meg lehet szokni!

Gyorsan eltelt a nap, a gyerekek a sok újdonságtól, a jó friss levegőtől, finom ennivalóktól ugyancsak elbágyadtak, este senkinek sem kellett ringatás, Kati néni szerint úgy aludtak, mint a bunda! Másnap reggel a szülők elbúcsúztak, azt mondták, dolguk van, a gyerekek nélkül akarják meglátogatni a környéken élő néhány idős rokont. A gyerekek játszódtak, ismerkedtek a kerttel, udvarral. Meg dolgoztak is: míg Zsuzsika Kati néninek segített a konyhában, Viktor az istállóba ment Pista bácsival. Ebéd után Kati néni azt mondta:

-         Bizonyára elfáradtatok gyerekek, azt javasolom, hogy pihenjetek le egy órácskára.

A gyerekeknek nem sok kedve volt a déli szundikáláshoz, otthon mindketten tiltakozni szoktak ellene. De ezúttal Zsuzsika azt vette észre, hogy Viktor határozottan örvend a javaslatnak. Mikor bementek a szobába, és becsukódott utánuk az ajtó, Viktor titokzatos arccal súgta:

-         Zsuzsika, akarok neked mondani valamit! Egy titkot!  Láttam egy nyuszit! Egy fehérszőrű, piros szemű nyuszit! Hiszed?

Zsuzsika, aki még csak képeskönyvben látott nyuszit, egy barna foltosat, nagyon csodálkozott.

-         Létezik ilyen nyuszi?

-         Igen, létezik, de azt hiszem, csak a gyerekek látják, a felnőttek nem.

-         Hogy-hogy csak a gyerekek? Miből gondolod, hogy a felnőttek nem látják?

-         Azért, mert én láttam, de Pista bácsi nem! És Kati néni sem!

-         Én ezt nem értem!

-         Elmondom, hogy történt: Pista bácsival bementünk a báránykákhoz az istállóba almot cserélni. Én nem tudtam, ez mit jelent, de Pista bácsi megmagyarázta. Az alom az az istálló padlóján szétszórt szalma, erre fekszenek az állatok, és persze erre is pisilnek, kakilnak. Ezért kell naponta tisztára cserélni. Láttam is, hogyan csinálja, egy nagy vasvillával összekotorta a piszkos szalmát a padlóról, belelapátolta egy talicskába. Aztán kitolta a talicskát, de nem csukta be maga után az ajtót, biztosan azért, hogy szellőzzön, mert eléggé büdös volt odabent. Megkért, hogy amíg ő eltolja a szemetet a trágyadombra, vigyázzak egy kicsit, nehogy kiszaladjanak a bárányok. Én nagyon megörvendtem, mondtam, menjen csak nyugodtan, nem engedem megszökni őket. Gondoltam, úgy lesz a legjobb, ha bemegyek az istállóba, akkor nézhetem is a báránykákat, és legalább jobban megismerkedünk. Leguggoltam, hogy ne féljenek tőlem, nem is féltek, azt hiszem, inkább kíváncsiak voltak ők is. Olyan közel jöttek, hogy meg is simogathattam a bátrabbakat. Egyszer csak észrevettem, hogy a jászol alatt (tudod, az a hosszú láda, amiből az állatok eszik a szénát) van egy cicahordozó ketrec. De nem cica volt benne, hanem egy nyuszi! A bundája fehér volt, a szeme meg piros!

-         Nahát!- kiáltott fel csodálkozva Zsuzsika – Ilyen nyuszit láttál? És benne volt a ketrecben?

-         Igen. Láttam. Igaz, elég messziről, nem tudtam közel menni hozzá a juhok miatt. Aztán visszajött Pista bácsi, szólt, hogy menjek ki, le akarja szórni a friss szénát, és be kell csukni az ajtót, mert már eléggé kiszellőzött az istálló. Akkor kérdeztem meg tőle, hogy mit keres az a nyuszi a jászol alatt a ketrecben? Erre Pista bácsi nagyon mérges lett és azt mondta:

-         Milyen nyuszi? Nincs ott semmiféle nyuszi!

-         De igen, láttam!

-         Menj a dolgodra gyermek, ne keress olyant, ami nincs! Menj játszani! Azt hiszem, azért lett mérges, mert ő nem látta a nyuszit. Mikor Kati néninek elmeséltem, ő is mérges lett, és ő is azt mondta, hogy játszódjak inkább, ne foglalkozzam olyannal, ami nincs.

Böjti boszorkány

Zsuzsika bólintott. Igen, biztosan ez a magyarázat. A felnőttek nem látják azt, amit a gyerekek. Aztán eszébe jutott, hogy ki kellene próbálni, vajon más gyerek is látja a nyuszit, vagy csak Viktornak van ilyen szerencséje?

-         Mit gondolsz? Ne próbáljuk ki, hogy vajon minden gyerek látja, vagy csak te? – javasolta Zsuzsika.

-         Jó!  – egyezett bele Viktor.

A gyerekek sokáig pusmogtak, tervezgették, hogyan jussanak be az istállóba nyuszi-nézésre úgy, hogy azzal se Kata nénit se Pista bácsit ne bosszantsák?

-         Megnézhetnénk a báránykákat!

Ez jó ötlet volt, így hát, ha szerét ejthették, mindegyre bekukkantottak az istállóba, s ott lekucorodtak a báránykák mellé, addig-addig simogatták őket, míg úgy tudtak helyezkedni, hogy belássanak a jászol alá. A nyuszi ott volt. Mint egy kis fehér gombolyag. Néha, ha a fény odavetődött, meglátták a piros szemeit is.

-         Milyen szép ez a nyuszi! Olyan, mint egy Hófehérke!

-         Igen, de piros a szeme, hívjuk úgy, hogy Hópiroska!

A gyerekek nagyon odaszoktak az állatszagú, meleg istállóba. Nap, mint nap meglátogatták a báránykákat, ellenőrizték, hogy kikeltek-e a csirkék, és persze mindig megnézték Hópiroskát!

-         Na, úgy-e, meg lehet szokni az istálló büdösségét? – kérdezte Pista bácsi. – Csak vigyázzatok, a kotlókat ne nagyon zavarjátok, nehogy ott hagyják a tojásokat. Előfordult már ilyesmi.

-         Mi csak a báránykákat simogatjuk! Nem is megyünk a kotlók közelébe! – válaszolták az igazságnak megfelelően a gyerekek. Azt, hogy a sűrű istállólátogatás igazi célja a nyuszi-nézés, nem árulták el.

Szinte észrevétlenül röppentek el a napok, a szülők is visszajöttek a rokonlátogatásból, az egész család lázasan készülődött húsvétra. Sütöttek-főztek, piros-tojást festettek, Viktor az édesapjával megtanult néhány verset, hogy – ahogy édesapja mondta, –  locsolkodáskor Pista bácsinak ne kelljen szégyenkeznie miattuk.

Kati néni nagy titokzatosan elárulta, hogy valami nagy meglepetés is készül! Hát volt is meglepetés! Mindenkinek!

Húsvétvasárnap reggel ragyogó napsütésre ébredtek. Illetve, nem is a napsütésre, hanem ajtókaparászásra. A napsütést csak azután vették észre, miután az erőteljes kaparászást – igen, jól olvassátok, kaparászás és nem kopogtatás – meghallották. Viktor volt a fürgébb, kiugrott az ágyból, és kinyitotta az ajtót. Az ajtóban ott álltak mosolyogva a szülők, meg Kati néni, Pista bácsi! És előttük ott guggolt egy hófehér szőrgombolyag.

-         Jé!.. ez HÓPIROSKA! – kiáltott fel egyszerre a két gyerek.

A gyerekek meglepődésénél csak a szülőké volt nagyobb! Beletelt egy kis időbe, míg mindenki mindent megmagyarázott. A szülők elmesélték, hogy a nyuszit ők vásárolták meg egy ismerősüktől, húsvéti meglepetésnek Megkérték Kati nénit, az ünnepig rejtse el valamerre. Kata néni a jászol alá dugta, hiszen oda biztosan nem néznek be a gyerekek! Arra senki sem gondolt, hogy a szemfüles Viktor már első nap felfedezi a rejtekhelyet, ezért szegény Pista bácsi, aki nem volt felkészülve a nyuszis kérdésre, hirtelen azt válaszolta, hogy nincs ott semmi, Viktor rosszul lát. És természetesen ezt mondta Kati néni is. Aztán, hogy sem Viktor, sem Zsuzsa nem emlegették többet a nyuszit, megnyugodtak, hogy a gyerekek elhitték nekik. A gyerekek meg azt árulták el, miért is „szerették” meg az istállószagot, miért látogattak oda naponta. Kiderült, hogy a nyusziról ők azt hitték, ez tényleg egy olyan, felnőttek számára láthatatlan nyuszi. Mese-nyuszi. Egy igazi Hópiroska.

Felejthetetlenül szép volt ez a húsvéti vakáció! Minden jól sikerült! Húsvéthétfőn Viktor és az édesapja elkísérték Pista bácsit az ismerősökhöz, rokonokhoz, hiba nélkül elmondták a locsolóverseket, megöntözték a kislányokat, néniket, a „hervadó virágokat”! Kaptak is egy szakajtóra való hímes tojást érte!  Zsuzsika, az édesanyja és Kata néni sem hervadtak el, sok locsolkodó kopogtatott be hozzájuk is.

Mikor vége lett a vakációnak, és hazautaztak, Hópiroskát is magukkal vitték. Nagyvárosi lakos lett ő is, de csak iskola-időben, mert nyaralni, téli, tavaszi vakációzni magukkal vitték Kati nénihez és Pista bácsihoz, mert mondanom sem kell, a gyerekek nagyon megszerették őket és a falusi életet.

Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok, a lányoknak sok locsolót, a fiúknak meg sok locsolni való „virágot”!

 

Ildikó néni