A sárkány jele

Nyomtatás

Valamikor, réges-régen, a vikingek uralkodtak Svédországban és a környező országokban.. Vad, merész, kegyetlen és ügyes hajósnép volt ez, megtámadtak mindent és mindenkit, ha zsákmányra volt kilátás. Össze is gyűlt annyi kincsük, hogy már nem is tudták, mit kezdjenek vele. A Viking király akkor  parancsba adta a szolgáinak, hogy kötelesek találni egy olyan titkos helyet, ahol a kincsei biztonságban lehetnek! A szolgák bejárták egész Svédországot: északtól délig, kelettől nyugatig. Minden kis zugot felkerestek, de nem jártak szerencsével. Végül nagy sokára, a Hegyek Szelleme segítségével találtak rá a megfelelő helyre.

 

–        Az Északi Tenger nyugati partjához közel, Hanö nevű szigetből kiemelkedő szikla alatt senki emberfia nem találja meg az oda rejtett kincseket! – Erről személyesen gondoskodom –, mondta – Tudjátok meg, ilyen sziget nincs több a világon!

Igazat mondott a Hegyek Szelleme, Hanö valóságos sárkánysziget, mert alakra hasonlít ahhoz a pappír sárkányhoz, melyet a gyerekek szoktak röptetni a szélben. Még igazi, mozgó farka is van! Ne gondoljátok, hogy viccelek! A sziget északi felén van egy hosszan a tengerbe nyúló, öklömnyi meg nagyobb ovális kövekből álló kőgát. Hanö körül mindig fúj a szél, még akkor is, mikor másutt szélcsend van. A szél felkorbácsolja a vizet, a hullámok olyan erősen áramlanak, hogy képesek megmozgatni a köveket. S a kövek lassan elcsúsznak, átgördülnek egymáson, forgás közben csiszolódnak, fényesednek, szépülnek, s láss csodát! A sziget hosszú kőfarka elmozdul, ha addig jobbra görbült, ezen túl balra fog. Aztán, ha megváltozik a szél és a hullámzás iránya, a kőfarok is irányt változtat.

A Hegyek Szelleme olyan érdekesen magyarázott, hogy a viking király egyből ráállt, hogy kincseit Hanö sziget egyik titkos alagútjába rejtsék. A kinccsel együtt a Hegyek Szelleme is odatelepedett, büszkén arra, hogy bírja a vikingek bizalmát.  Csakhogy hamar elunta magát. A magas hegyekhez szokott szellemnek nagyon szűk volt a kis sziget, sóhajtozott, kesergett eleget:

–        Hogyan is tudtam ilyen bolondságot csinálni? Kincsőrzést vállalni, nekem, aki hatalmas hegyek ura vagyok? De köt az adott szavam, nem mehetek el innen!

De csak addig búslakodott, amíg a fülébe nem jutott egy eltévedt magyarországi tündér meséje egy ottani varázslóról, az óbudai hegyekben élő apóról, aki hol óriás, hol sárkány képében riasztja el a kincskeresőket a barlangok közeléből. Hű, ha tudnátok, hogy megörült az apó rossz hírének a Hegyek Szelleme!

–        Ez kell nekem, ő kell nekem, ő, az óbudai Apó! Ő lesz az én megmentőm, helyettesem – dörzsölgette a kezeit elégedetten.

Ahogy kigondolta, úgy is tett! Követet küldött Óbudára. A követ ékes szavakkal, csábító ajánlatokkal állt elő, az apó meghallgatta, de nem nagyon akart kötélnek állni.

–        Kincset őrizni menjek hozzátok? Hiszen itt is kincset őrzök!

–        Igen, de a mienk sokkal gazdagabb, értékesebb, és veszélyesebben lehet őrizni! Egy ilyen merész, ügyes, rossz hírű, sárkánnyá, óriássá változni tudó varázslóra van szükségünk, mint amilyen te vagy! – mondta hízelkedve.

–        Hmmm… de én ragaszkodom a barlanghoz!

–        Ajjaj, ez ne legyen gond, ott is van! Kicsit más formájú, de van!

–        De én szeretem nézni a nagy vizet – mutatott a Dunára az óbudai apó.

–        Ez nagy víz? – kacagott gúnyosan a követ. – Majd meglátod, mekkora a tenger!

–        És, ha elunom magam a nagy kincsőrzésben, mivel szórakozzam?- akadékoskodott.

–        Hát, most olyant mondok, amit el sem hiszel! Olyan szórakozásról gondoskodunk, amilyenről ezek a budai tündérek még csak nem is hallottak! Csóválhatod a sziget farkát!

Hát ennyi csábításnak varázsló legyen a talpán, aki ellen tud állani, az apó, ha nehezen is, de beleegyezett, hogy elvállalja a feladatot, de azt kikötötte, hogy nem örök időkre!

A Hegyek Szelleme látszatra beleegyezett, de ravaszul úgy fogalmazta meg az egyezséget, hogy az csak neki legyen jó.

–  „Én, Óbuda Sárkánya, Óriása és Varázslója, akit az emberek egyszerűen Óbuda apónak neveznek, (svédül Åbedagubbe) vállalom, hogy megőrzöm a vikingek kincseit. Addig őrzöm, míg Hanö csúcsán csillag gyúl!”

Szegény hatalmas varázsló észre sem vette, hogy csapdába ejtették. A Hegyek Szelleme elégedetten vihogott, örvendett, hogy az apó elhitte, hogy valaha is csillag gyúlhat a sziget ormán. Aztán elbúcsúzott és elviharzott kedvenc szálláshelyére, a hatalmas Kebnekaise hegy gyomrába.

Óbudaapó először is kényelmesen berendezkedett a szigeten. A kincseskamra közelében talált egy barlangot, az, ha nem is volt olyan kényelmes, mint az óbudai otthona, a célnak megfelelt. El tudott bújni az emberek elől, láthatta őket anélkül, hogy azok felfedeznék őt. Aztán arról gondoskodott, hogy félelmetes híre legyen, mert akkor elriadnak a kincskeresők, biztosan elkerülik a szigetet. Először óriássá változott, és két hatalmasat toppantott. A domb oldalán, a barlangja alatt mai napig is látszik két lábának a nyoma. De az emberek nem ijedtek meg olyan nagyon, ahogyan azt elképzelte:

– Ejsze, földrengés volt! – mondták, mikor felfedezték az óriásnyomokat.

Akkor sárkánnyá változott, három szárnycsapással eljutott a szomszéd szigetre. Onnan tovább, aztán vissza. A gyors mozgástól zúgott a levegő, morajlott a tenger.

– Jaj, mi ez? – kérdezték a félelmetes hangoktól megriadva az emberek.

Mikor Óbudaapó rájött, hogy végre félnek tőle, éjjelente, mikor erősen fújt a szél, mindig sárkánnyá változott és repdesett a szigetek között.

–         Sssssssjiuuuuu, sssssssjiuuuu! – süvítettek ilyenkor a széllel versenyre kelve a szárnyai. A felkorbácsolt tenger csapdosta, görgette a sárkányfarok köveit. Azok ropogtak, kopogtak, ahogy elmozdultak, átfordultak egymáson, az emberek meg félve összenéztek:

– Csóválja a farkát a sárkány! Åbedagubbe ismét bolondozik!

A szárazföldön élő emberek ilyenkor fedél alá húzódtak, s ott várták meg, amíg Åbedagubbe haragja csillapodik. De mit tehettek a hajósok? Bizony nem sokat, mert éjjel, a viharban nem vehették észre, merre mozdult el a sárkány farka, és hajójukat nekivezették a kőrakásnak. Még szerencsések voltak, ha a hajójuk csak megrongálódott, és nem süllyedt el.

–        Nem mehet ez így tovább! – mondták a hajósok. – Egyre több hajónk jár szerencsétlenül a sziget közelében! Csak ne lenne ennyire fontos ez a kikötő, akkor elkerülhetnénk ezt a helyet, de hát hiába, kell nekünk ez a pihenőhely.

Tanakodtak, tanácskoztak, mit kellene tenni? Egyesek azt mondták, egyszerűen kerüljék el a szigetet, mások meg azt, hogy nem, inkább azon dolgozzanak, hogyan segíthetnek a bajon? Aztán sok okos ember kitalálta, hogy a legjobb megoldás, ha a sziget legmagasabb pontján egy világító tornyot építenek. A hajósok így a sötétben is észre tudják venni a sziget veszélyes kőfarkát és időben elkerülik azt.

Óbudaapónak egyből sok lett a dolga! Hiszen úgy látszott, veszélyben van a kincs! Az emberek pont ott kezdték ásni a torony alapjait, ahol a viking királyok kincse volt elrejtve! Ezt nem nézhette tétlenül! Vihart kavart, tengervizet tornyozott, rángott ám a sárkányfarok úgy, mint addig soha. Mindenképpen el akarta elriasztani az embereket! Ám a nagy munkában egyszer csak valami furcsaságot vett észre: az emberek ahelyett, hogy tovább ásnának a kincs rejtekhelyéig, elkezdik betemetni a kiásott lyukat, sőt mi több, tornyot is emelnek föléje!

–        Buták ezek az emberek, vagy mi? – kérdezte magától.

Amíg épült a torony már csak úgy, megszokásból változott sárkánnyá, már nem akarta ijeszteni az embereket, hiszen azok elvégzik el az ő munkáját, maguk temetik el a kincset még jobban. Hanem a zaj, jövés-menés zavarta az apót, hát úgy határozott, egy időre átrepül a szomszéd szigetre megpihenni.

Mikor teljesen elkészült a világítótorony, és ünnepélyes keretek között felavatták. Kineveztek egy embert toronyőrnek, az ő feladata lett meggyújtani a lámpát, mely rendeltetésének megfelelően hosszú fénycsóvát lövell a sziget kőgátja, a sárkányfarok felé.

Óbuda apó is elunta már a kirándulást, elhatározta, este visszatér a hanöi barlangjába.  Felszállt, és alig csapott kettőt a szárnyával, mikor megtörtént a csoda: Hanö csúcsán kigyúlt egy csillag!

–        Megszabadultam! Felszabadultam! Hazamehetek az én kedves budai barlangomba! – kiabálta boldogan Óbuda apó.

Ez így is volt, hiszen a szerződés feltételét teljesítette. A barlangja bejárata fölé még odavéste saját sárkányjelét és aztán úgy eltűnt, mintha soha sem járt volna arrafelé.

Az emberek, akik a hosszú idő alatt megszokták Óbuda apó, vagy ahogyan a szigeten élő svédek ejtik, Åbedagubbe jelenlétét, sajnálkoztak az eltűnésén. Azt beszélték, akkor pusztult el, amikor legelőször meggyúlt a világítótorony fénycsóvája, az vakította el úgy, hogy belecsapódott a barlang falába. Bizonyítéknak ott a jel!

Csak én tudom az igazságot. Åbedagubbe hazarepült. Óbudára. Most nektek is elárultam a titkot. A titokért cserébe csak annyit kérek, ha a budai hegyekbe kirándulnátok, és találkoztok vele, súgjátok meg neki, jól végezte a dolgát, hiszen még senki sem talált rá a viking királyok kincseire.

Tóth Ildikó