Feketerigó történet

Nyomtatás

Jó sok idő eltelt azóta, hogy meséltem nektek a varázsló nagymamámról! Nem azért, mintha beszüntette volna a varázslást, hiszen nap mint nap megteszi, jobban mondva ahányszor csak meglátogatjuk. Például, csak pattint egyet az ujjaival és azt mondja: terülj-terülj asztalkám! És lássatok csodát: tényleg megterül az asztal, mert mindenki tudja a dolgát: egyikünk hozza az abroszt, a másik a tányérokat, a harmadik az evőeszközöket, és így tovább. Nagymama meg az asztalra varázsolja a sok finomságot, és látva örömünket, boldogan mosolyog. Az idén elég sokszor örvendezhetett nagymama, mert majdnem az egész nyarat náluk töltöttük. Eleinte izgult szegény, hogy mit is csináljon velünk, mert ő is, nagyapa is elég nehezen járnak, fáj a lábuk. Megnyugtattuk őket, már nem vagyunk olyan kicsi gyerekek, hogy ne tudnánk egymásra vigyázni, ha éppen valamelyik játszótérre vágyunk. De aztán úgy alakult, hogy olyan elfoglaltságot találtunk magunknak, ami miatt alig akartunk kimozdulni a házból, nagymamának állandóan harcolnia kellett velünk, hogy menjünk már ki a friss levegőre!

Mielőtt belekezdenék a mesélésbe, el kell nektek magyaráznom, hol laknak a nagyszüleink. Egy dombra épített bérház magasföldszintjén van a lakásuk. Az északra néző nappaliból és a hálószobából egy, a mienkhez hasonló bérházat láthatunk, a kettő között sok-sok virágot, lugast, padokat. A lakók főleg ide szeretnek kitelepedni, egy kis beszélgetésre. A keletre néző konyha és a dolgozószoba előtt széles betonozott járda, azután egy tágas, nagy tér, majd két autósorra méretezett parkírozó az ott lakók autóinak. Erre a részre sok virágot nem ültettek, a szép zöld pázsit közepén hosszú lámpaoszlop van, és a nagyszüleink lakása előtt pedig egy hatalmas orgonabokor-csoport. Valamikor egymáshoz nagyon közel ültetett bokrok ma már áthatolhatatlan sűrűségűvé terebélyesedtek. Tavasszal, virágzás idején bódító orgonaillat lengi be az egész lakást. Nagyon szeretjük ezt a bokorcsokrot, nem csak az illatáért, hanem a látványért is. Az idén vettük észre először, hogy nem csak mi kedveljük, hanem más is! Hogy ki? Egy feketerigó család! És mi az ő életüket leshettük meg kényelmesen, mint egy színházi páholyból, és mégis nagy titokban, úgy, hogy jelenlétünkkel egyáltalán nem zavartuk őket.

Nagyon kíváncsiak voltunk, hiszen nem először figyelhettünk rigókat, még kisiskolás voltam, mikor egy rigó fészket épített az erkélyünkön felejtett karácsonyfára. Mivel tanácstalanok voltunk, mit csináljunk: hagyjuk, hogy tovább építse, vagy zavarjuk el, édesanyám egy ornitológust (madárszakértő magyarul) kérdezett meg. Ő azt mondta, ne törődjünk vele, a rigóéknál a hím építi a fészket, néha többet is, a tojó meg kiválasztja a neki tetszőt. Később kiderült, hogy ez nem így van, mert nem a hím, hanem mindig a tojó rak fészket! Ezért örvendtünk meg a felfedezett rigópárnak, mert így a magunk szemével győződhettünk meg az igazságról.

Először a hím gyönyörű énekére figyeltünk fel: már hajnalban megszólalt és úgy trillázott, fütyölt, csittegett és csettegett, hogy arra bizony fel kellett ébredni. Az énekét hallottuk, csak őt magát nem vettük észre. Jó pár nap eltelt, mire felfedeztük, hogy az előbb említett lámpaoszlop tetejére telepedett, onnan énekelt nekünk. A füttykoncertre válasz is jött, egy másik feketerigó visszajelezte, ő is van a világon.

Nagyapa, szokásához híven, a kora reggeli keléstől ásítozó társaságot tudományos ismeretek terjesztésével kezdte vigasztalni:

-         Ha a rigócska éneke meg is zavarja hajnali álmotokat, vigasztaljon bennetek az a tudat, hogy a feketerigó nevezetes madár. Tudtátok róla, hogy ő Svédország nemzeti madara?

-         Hogyhogy? Miért? Mióta? – a kérdések csak úgy záporoztak nagyapa fülébe.

-         Hát, nagy sora van annak! Mit szóltok hozzá, pontos dátummal is szolgálhatok: pontosan 55 évvel ezelőtt, 1962-ben tette közzé a nemzeti madár választásáról szóló felhívását az egyik legolvasottabb svéd újság, a Dagens Nyheter (magyarul Napi Újdonságok). Ötezren küldték be a javaslataikat, és a feketerigó nyert! 2015-ben megismételték a szavazást, akkor már jóval többen, 55.000-en szavaztak, és ismét nyert a feketerigó!

-         Nahát! Milyen érdekes! És miért pont a feketerigó nyert?- kérdeztük.

Nagyapón nem tudtunk kifogni, úgy látszik, előre felkészült a nyaggatásra, mert csak felnyúlt a polcra és levette a - szerintem előre kikészített -, könyvet.

-         Várjatok csak! Mindjárt más szemmel nézitek ezt a madárkát, ha egy kicsit többet tudtok róla.

A leggyakoribb és legismertebb rigónk a feketerigó (Latin nevén Turdus merula). Kertekben, parkokban, városokban nagyon gyakori, de ez nem volt mindig így. 30-40 évvel ezelőtti madártani cikkekben kezdtek írni arról, hogy a feketerigók meg-megjelennek a városokban. Az erdőben maradt feketerigó vad, nem várja be az embert, míg a városban élők bizalmasak, mert megszokták a városi zajokat. Azóta már olyan kutatási eredmények is születtek, miszerint a városi madarak éneke sokkal erősebb, mint erdei társaiké. Ennek is megvan a maga egyszerű magyarázata: túl kell harsogniuk a városi forgalom zaját. Több fajta rigót ismerünk, a feketén kívül van énekes, fenyő, vándor és léprigó. A feketerigó a legmutatósabb közülük. A hímnek koromfekete tollruhája van, a szeme körüli gyűrű meg a csőre élénk narancssárga. A tojó tolla barnás, nem olyan feltűnő, ez segít neki elrejtőzni a ragadozók elől.

Erről magunk is meggyőződhettünk, mert eleinte még a fűben is nehezen vettük észre. Igaz, ritkán is került a szemünk elé. Nagyapa szerint azért, mert a hím egymaga is képes volt ellátni a családot táplálékkal, így a tojó idejének jelentős részében nem eleség után járkált, hanem a fészek mellett üldögélve őrzi és csendesíti le jelenlétével a fiókáit. A fészekragadozók ugyanis az eleinte minden zajra csipogással reagáló fiókák hangja alapján derítik fel a fészkeket.

Az ablakunkból látható terület igazi paradicsom volt a rigócsaládnak. A hatalmas orgonabozótban elrejthették a fészket, melyet még mi sem láthattunk, hiába voltunk nagyon kíváncsiak rá. Azt meg tanúsíthatjuk, hogy a hím egyáltalán nem segített a tojónak a fészeképítésben. A tojó építette egyedül, és pont olyanra, hogy kényelmesen kikelthesse a fiókáit. Mivel a környezet meglehetősen zavartalan volt, és a füves terület a sok esőnek köszönhetően szinte ontotta a fiókák fő táplálékát, a földigilisztát, így nem csak a fiókák, de mi is jól jártunk. Ők nyugodtan fejlődhettek, mi meg soha nem untunk rá figyelni a paparigó ügyeskedését. Élveztük, ahogyan fejét, nyakát kicsit előre nyújtva amolyan „sunyisan” szalad egy sort, megáll, fejét kicsit oldalra hajtva hallgatózik, aztán villámgyorsan odavág, s csőrében máris ott rángatózik egy giliszta. Mi azt lestük, mikor sikerül egy fejlettebb gilisztát elcsípnie. Mert, ha nagy volt a féreg, a rigó nem tudta egyből kirántani a földből. Úgy csinált, mint abban a retek-mesében a nagyapó: „húzta, húzta, nem jött ki a retek”. A rigó is húzta, húzta, már teljes testével hátradőlve húzta, nem jött ki, aztán egyszer csak hirtelen, mint a dugó az üvegből kipattant a vastag giliszta a földből, a rigó meg szabályosan fenékre esett! Mi jót kacagtunk rajta, olyan vicces volt a látvány.

Nagyapa velünk együtt szórakozott a rigócsalád életének figyelésén, ám közben nem mulasztotta el tudományosan is megmagyarázni őket.

-         A szülő jelenlétének köszönhetően a fiatalok nyugodtak, egyáltalán nem zajonganak, így az életben maradásuk esélye is jelentősen nagyobb. Az agresszív védekezésre képes tojó a szinte folyamatos őrzés folyamán arra is készen áll, hogy idejében elüldözze a fészket véletlenül mégis felfedező szőrmés vagy szárnyas ragadozót.

Itt a házak között szárnyas ragadozótól nem kellett tartani, de az úgynevezett szőrmésektől annál inkább. A szomszéd családnak van egy hatalmas macskája, amelyik időnként kijár a lakásból. Nagyon izgultunk a rigócsalád életéért, mert a macska ugyan jól táplált, de ragadozó, és sohasem lehet tudni, mikor ébred fel benne a vadászösztön. Figyeltük őkelmét, de résen voltak a rigók is! Amint megjelent a macska, a hím rigó furcsa cserregő hangot hallatott.  Azonnal ott termett tojó is, cserregett ő is egy sort, aztán elkezdtek repdesni a macska felett. Ide-oda cikáztak, időnként egészen közel merészkedtek a macskához. Közben csettintettek, lármáztak, mint soha addig. A macska végül ráunt a zaklatásra és menekülésre fogta a dolgot. Az aparigó a macskaüldözést hírül adni felrepült a szokott énekelő-helyére, a lámpaoszlopra, a mamarigó pedig visszarepült a fészkéhez, a fiókáit megdicsérni, milyen ügyesek voltak, hogy csöndben maradtak.

A macska többször is próbálkozott, szerencsére soha sem járt sikerrel a vadászat, de mi egyfolytában erről a vészes lehetőségről beszéltünk, izgultunk, riogattuk egymást. Nagymama egy idő után ráunt arra, hogy nincs más témánk, mint a macska-rigó csata, egyik nap főzés közben azt mondta:

-         Addig nem nagyon kell nyugtalankodni, míg a fiókák nem hagyják el a fészket, ott eléggé biztonságban vannak. Csakhogy a rigógyerekek gyorsan nőnek, hamar szűk lesz számukra a fészek, rendre kiugrálnak belőle, még mielőtt megtanulnának rendesen repülni. Ott maradnak a fészek körül, a szülők megtalálják őket és etetik, míg megerősödnek. Na, ez a periódus veszélyes rájuk, mikor már nem védi őket a fészek, de elrepülni sem tudnak még az ellenségtől. Akkor figyeljetek majd a macskára. Kíváncsi vagyok, mekkorák lehetnek már azok a fiókák!?

Mi nagymamát hallgattuk, egyikünk sem volt ablak közelben, mely felől egy nagy csattanásra figyeltünk fel. Ami a csattanást okozta, az be is esett a konyhába. Azt hittük, valaki kővel dobta meg az ablakot. Nagymama odalépett az ablakhoz, lehajolt és a fal mellől felvett egy alélt madárkát.

-         Na, gyerekek! Itt a válasz: ekkorák a feketerigó-fiókák! Úgy látszik, eljött a fészekelhagyás ideje. Ez a butuska meg jól kezdi, pont a mi ablakunknak repült.

A kis rigó hamar feléledt, nagymama hagyta, hogy mindenikünk jól megnézze, még meg is simogattuk egy kicsit, hiába mondta nagytata, hogy ne érjünk hozzá, ne riogassuk. Aztán testületileg kivonultunk az orgonabokorhoz, nagymama óvatosan rátette egy ágra a fiókát:

-         Hagyjuk, pihenje ki a nagy kalandot!

A többi fióka már nem a mi konyhaablakunkba landolt, hanem a bokor biztonságos sűrűjébe. Mi rendületlenül figyeltük a macska sétaútjára, de nem volt semmi baj, nem is próbálkozott a rigók közelébe kerülni. Vagy nagyon lusta, vagy nagyon gyáva- állapítottuk meg.

Még láthattuk, hogyan tanulnak meg repülni a kisrigók, aztán a nagyszülőknél véget ért a vakációnk. Elmondhatjuk, hogy ezen a nyáron nemcsak egy érdekes élménnyel lettünk gazdagabbak, hanem abban a hitünkben is megerősödtünk, hogy a mi nagymamánk igazi varázsló! 

Régi barátotok, Bazsó

A történetet Bazsó elbeszélése alapján leírta Tóth Ildikó néni