Nagymama állatmeséi

Nyomtatás
Megjött az ősz, hűvösebbé váltak a reggelek, esték, éjjelek. Napközben, ha néha-néha beborult is az ég, azért tartotta magát a kellemesen langyos időjárás. Megkezdődött az iskolaév, a gyerekek, ha nehezen is, lassan belerázódtak a tanulásba. A hosszú nyári vakáció után, a kertjükben érő gyümölcsök, zöldségek betakarítása miatt nem is ment olyan nehezen az elszakadás a nagyszülőktől. A családtagok a hétvégeket többnyire együtt töltötték, nagyapa-nagyanyó boldogan várták vissza az unokák hadát mindenféle finomsággal megterített asztallal. Lelkileg meg felkészültek válaszolni a gyerekekben iskolakezdéskor újraébredő tudásszomj által kitalált kérdések tömkelegére: Miért? Minek? Hogyan? Meddig? Hiszen annyi mindenről lehet még több ismeretet szerezni! És nagyszülőknek van tudása, ideje, no meg türelme is válaszolni az olyan fontos kérdésekre, hogy hány kilométert repülnek a fecskék, míg telelőhelyükre érnek? Ami a fecskék számára igazából nem telelés, hanem nyaralás! Hogyan lesz a csimaszból cserebogár? Miért piros a kékszilva, amíg zöld? A csigaház együtt nő a csigával? Ha igen, hogyan történik ez, honnan veszi a csiga az anyagot hozzá? Hogy is volt azzal a palatáblával, amiről a nagyszülők szintén csak hallottak, a saját nagyszüleiktől? 
Ezeket az őszi, tulajdonképpen „szüreti” találkozásoknak ezt, a kérdezősködős részét mindig nagyapó várta jobban. Örvendezett, ha előre kitalálta azt, hogy unokái mit fognak kérdezni, de annak még jobban, ha a kérdésekre tudományos alapossággal tudott válaszolni!
A nagyszülők elég gyakorlatot szereztek már az ilyesmiben, sok érdekes kérdésre vártak, mégis meglepődtek, mikor Bazsó, a legidősebb unoka azt kérdezte nagymamától:
- Nagymama, meg tudnád mondani, te miért mindig az állatokról mesélsz nekünk? A másik nagymama Hamupipőkéről, Hófehérkéről, meg Hétfejű sárkányokról mesél. Igaz, te is mondtad a Hófehérkét, de inkább csak azért, hogy el tudjuk nevezni a húsvéti csomagot megdézsmáló sündisznócskát Sünfehérkének, és Hópiroskának a húsvéti nyuszit. 
Nem csak nagymamát, hanem Bazsó unokatestvéreit is váratlanul érte a kérdés, de tetszett nekik, izgatottan összenevettek, majd kíváncsian várták a választ.
- Hmm – hümmögött nagymama, majd mosolyogva megkérdezte: - és a másik nagymama nem tudja, hogy a sárkányok is állatok? 
- Jé, tényleg, erre nem is gondoltunk! – csodálkoztak a gyerekek.
- De tényleg nagymama, miért mesélsz mindig az állatokról?
- Legyetek igazságosak – tiltakozott nagymama. - mert nem mindig állatokról mesélek. Kérdezzétek inkább úgy, hogy miért mesélek olyan gyakran az állatokról?  De akár így, akár úgy teszitek fel a kérdést, legszívesebben azt felelném rá, hogy nem is tudom… Talán azért mesélek sokszor az állatokról, mert nagyon szeretem őket. De titeket, unokáimat, még jobban! És akiket nagyon szeretünk, azokat igyekezünk összeismertetni egymással, hiszen csak akkor tudunk elfogadni és talán megszeretni valakit, ha jól megismerjük. 
- Értem, - bólintott Bazsó. - De akkor azt is mondd el, hogy a te meséidben miért nem beszélnek az állatok? Hiszen a mesében beszélhetnek, nem?
- Igazad van, beszélhetnek. Csakhogy: az én meséim nem mesék! Én történetet mondok el nektek, igaz, néha kicsit kiszínezve, bővítve, vagy kurtítva, ahogy éppen alakul. Ezek nem kitalált, hanem megtörtént dolgok, a történeteknek minden szereplőjét ismerem! Ti meg mesét kértek tőlem! Nem tudom, hogy az iskolában tanultatok-e már erről, vagy sem, az olyan állatos mesének, amelyben az állatoké a főszerep, van egy külön neve, úgy nevezik, hogy FABULA.. 
Nagyapa, aki eddig csendben mosolyogva hallgatta nagymama és unokái vitáját, integetni kezdett nagymamának, hagyja rá, majd ő folytatja:
- Várjatok csak, várjatok! Én közben kikerestem a tudományos magyarázatot! Hallgassátok: „A fabula latin eredetű szó, jelentése: kitalált történet, mese. Erkölcsi tanulságot tartalmazó, gyakran állatokat szerepeltető, versben vagy prózában írt tanmese, amiben az állatok emberi tulajdonságokkal vannak felruházva. Az állatmesék szerzői tulajdonképpen nem szórakoztatni, hanem tanítani, nevelni akarnak. Az állatmesék tehát tanmesék, példázatok, céljuk a hallgató erkölcsi, társadalmi nevelése, a társadalmi normák, szokások, emberi magatartásformák bemutatása, közvetítése (pl. a felnőttek tisztelete, a becsületesség és az igazmondás fontossága). Az állatmese, tanmese végén gyakran értelmezés, magyarázat szerepel, a történet üzenetének, tanulságának összefoglalás. 
Nagyapa nagyon belemelegedett a magyarázatba, még arról is megfeledkezett, hogy gyerekekhez beszél. Mikor aztán észrevette, hogy túl nagy a csend, felnézett, elkacagta magát és azt mondta:
- Nézzétek már, hogy belelendültem! Azt hiszem, a felét sem értettétek ezeknek az okos szavaknak! No, semmi baj! Megpróbáljuk egyszerűbben. Ne ijedjetek meg, egyelőre elfelejtjük ezt a fabula-dolgot, és megkérjük nagymamát, hogy olyan mesét mondjon nektek, amilyent szeretnétek: beszélő, gondolkodó állatokról. De előbb én olvasom nektek La Fontaine, francia író meséjét a tücsökről és a hangyáról. Ezt a mesét nem ő találta ki, hanem egy előtte jó pár száz évvel élt Ezópusz nevű görög gondolkodó. Jó hosszú ez a mese, csak egy szakaszt olvasok fel. Ha érdekesnek találjátok, majd továbbolvassuk.
 

 

La Fontaine: A tücsök és a hangya

Mit csinált a Tücsök nyáron?
Csak muzsikált hét határon.
Aztán jött a tél a nyárra,
s fölkopott a koma álla.
Szomszédjában élt a Hangya.
Éhen ahhoz ment panaszra,
s arra kérte, egy kevéske
búzát adjon neki télire.
„Búzát? – szólt a Hangya sógor. –
Már ez aztán sok a jóból!
Tél elején sincs búzád már?
Hát a nyáron mit csináltál?”
„Mit csináltam? Kérem szépen,
muzsikáltam – szólt szerényen
Tücsök mester. – Aki kérte,
nótát húztam a fülébe!”
„Nótát húztál, ebugatta?
No hát akkor – szólt a Hangya –
járd el hozzá most a táncot!
Jó mulatságot kívánok.”