Élt egy öreg kecske, és a kis gidója.
Drága szemefénye, aranyos bimbója.
Hajnalban fürdette, széltől is féltette.
Ezüst patak partján szedett, lágy fűvel etette.

Nagy fogú farkasról mesélt neki sokat,
Elviszi a gidót, hogyha szót nem fogad.
Viszi az erdőbe, hamm, bekapja ottan,
Hallod, hogy ordít, most is a vadonban?

Hallgatott a gida, a mesére szépen,
Kis fejét lehajtja, az anyja ölében.
Ugye én jó vagyok, nem visz el a farkas?
Jó vagy kicsi gidám, csak mindig rám hallgass!

Én most megyek a mezőre füvet szedni,
Jól bezárd az ajtót, ne jöjjön be senki.
Megy az öreg kecske, pillangós mezőre
Már az erdőszélen, fehérlik a szőre.

Megköszönöm szépen a jóságát bácsi,
De én a virágra nem vagyok kíváncsi.

Édesanyám mondta, hogy be ne bocsássam,
Tágasabb odakint, követem alássan.
Jön az öreg kecske, látja, hogy mi történt.
Szalad batyujával, a vadászhoz tüstént.

A vadász a nagyfogú farkast lelőtte,
mert ez a kis család, kedves volt előtte.
Úgy örült a kecske, ugrált a gidócska,
Tetejézve hullott rá, édesanyja csókja.