A villásfarkú fecske és a széncinege (4.)

Nyomtatás

Teltek, múltak a napok, hetek, egyre hűvösebb lett. Dani megfigyelte, hogy a kertben a madárkák már nem jutnak olyan könnyen ennivalóhoz. Eszébe jutott, hogy édesapjával még nyáron megbeszélték, hogy tél közeledtével madáretetőt készítenek. Apa meg is mutatta neki azokat a deszkadarabokat, melyekből majd madáretető készül a cinkéknek.

Egyik este komoly tervrajzot is készített, ami Daninak kimondhatatlanul tetszett.
Alig várta, hogy hétvége legyen, amikor apjának nem kell bemenni a munkahelyére. Neki pedig óvodába, ahova amúgy nagyon szeretett járni, nem szívesen hiányzott onnan. De most az egyszer örült a szabad napoknak. El is érkezett a szombat, Danika már kora reggel fenn volt. Apa nagyon csodálkozott kisfia serénységén, de titokban örült is neki.
Megreggelizett a család, Dani igyekezett bekapni a vajas-mézes kenyeret és a kakaót a mackós csészéjéből.
– Apa, megyünk? – kérdezte izgatottan .
– Hová? – kérdezte az apja, akinek hirtelen nem is jutott eszébe, mivel fognak foglalkozni.
– De Apa!!!  Elfelejtetted? Nahát! – majdnem sírásra görbült a szája. – Megigérted! – s máris eltört a mécses.
– Dehogy felejtettem! – villant át Apán, aki ha el is felejtette, de kisfia viselkedése rögtön eszébe juttatta.
– Igen, igen: madárkák, madáretető. Látod, nem felejtettem el – mondta Apa. – Látom, megittad a kakaót, én is megiszom a reggeli utáni kávét, és aztán fogjuk a rajzot, a deszkákat, fűrészt, szeget, vonalzót, méterest és még ebédig elkészítjük a két madárházikót, hogy legyen hová ennivalót tenni a cinkéknek.
Így hát reggeli után előkerültek a szerszámok, a deszkák, a rajz, és nekiláttak a munkának.
Dani sürgött-forgott az apja körül, nagyon tetszett, amit látott, hogy bizony azokból a deszkadarabokból házikók lesznek.
– Apa! Szeretném, ha lefényképeznéd, hogy meg tudjam mutatni az oviban!
– Jó ötlet – mondta Apa. – De várjunk addig, amíg a madarak odaszoknak, ne az üres etetőt fotózzam le.
– Jó lesz – mondta Dani. – Holnap vasárnap, ma adunk enni és holnap is, hátha hamar odaszoknak.
Hamar elkészültek a házikók, Apa, Dani tanácsára a meggyfa és a szilvafa ágára akasztotta a madáretető házikókat.
– Megyek Anyához – mondta Dani –, hogy adja ide a napraforgó magot és a szalonna darabokat. Addig Te figyeljed, hogy repülnek a madárkák!
– Nem fognak olyan hamar iderepülni, várnunk kell egy kicsit! – mondta Apa.
– De miért? – kérdezte szomorúan Dani.
– Azért, mert a cinkéknek is oda kell szokniuk, meg kell ismerjék az új dolgokat. Mert látod, a kertünket, a fákat ismerik már, de az etető új lesz nekik. Figyeld meg, először kissé félénken körülrepülik, hogy megtapasztalják, nem leselkedik-e valamilyen veszély rájuk. Később, ha megtapasztalják, hogy senki és semmi nem tör az éle­tükre, bátrabbakká válnak. Ha majd még hidegebb lesz, biztosan ideszoknak, hiszen, ahogy mondani szokták, az éhség nagy úr. No menj, hozd az ennivalójukat!
Dani szaladt is előre, csak úgy szedte a lábát a kis csizmájában.
Hamar vissza is jött, egy zacskóban hozta a magokat és egy vékony spárgárval átkötött faggyúdarabot.
Apa a magokat szépen elhelyezte a két etetőn, a faggyút meg felkötötte egy ágra, majd szólt Daninak, hogy menjenek távolabb, a kerti padhoz, hogy a madárkák bátran odarepülhessenek.
Dani nem győzte kivárni a madárkákat, azt is hitte, hogy egy széncinke sincs a kertben, hiszen nem látott egyet sem.
Telt, múlt az idő, hideg volt, de Dani nem fázott. Annyira izgult, hogy mindent elfelejtett, csak az etetőt leste. Nem kellett sokáig várnia.
– Nézd csak, kisfiam! – mondta Apa. – Figyeled azt a vastagabb ágat a szilvafán? Ott van az egyik cinege. Kémleli a házikót, látja, hogy valami új dolog van a fa másik ágán. Várjunk csak, hamarosan oda fog repüni!
Így is történt, de Danika nagy meglepetésére, négy madárka került elő a kertből,és mind a négyen a szilvafa körül repdestek.
– Olyan jól látnak? – kérdezte Dani suttogva.
– Igen – felelte Apa. – Meg a szaglásuk is kitűnő, gondolom! Már messziről észrevették az ennivalót. Hagyjuk őket falatozni, holnap vasárnap, reggeli után is hátrajövünk a kertbe és meglátjuk, elfogyott-e a kitett ételük.
– De jó lesz! – örvendezett Dani. – És akkor lefotózod?
– Igen – felelte az apja.
– Apa, ha majd megmutatom az óvónéninek és a gyerekeknek a madárházikókat, biztosan tetszeni fog nekik, és ők is akarnak majd ilyent. Ha megkérnek, ugye segítesz, odaadod a tervrajzunkat, akkor a többi apuka is tudná, hogyan kell csinálni! Képzeld el apa, milyen igazi karácsonyi ajándék lenne a madár­káknak a sok etető! Ebből igazán láthatnák a kis széncinegék meg a többi madarak is, hogy mi szeretjük őket és vigyázunk rájuk!
Ezzel Dani, mint aki jól végezte dolgát, apja kezét fogva ment a lakásuk felé. Olyan jó volt arra gondolni, hogy ilyen ügyes apukája van. Aztán megfordult, és halkan odakiáltott a madár­káknak:
– Boldog karácsonyt, kicsi széncinegék! És a többi mada­raknak is ezt kívánom! És... mindenkinek a világon!
Vége.