Tél közeledtével elcsendesedik a természet. A lombhullató növények lerázzák magukról a leveleket, a kényesebb állatok elbújnak, melyik a földbe, melyik a lehullott levelek között, az avarban keres menedéket, olyanok is vannak szép számmal, melyek jó vastag, meleg bundát növesztenek. Az emberek is készülődnek. Ahogy hűvösödnek, rövidülnek a nappalok, annál jobban érzik, valami csodás dologban lesz részük. Béke költözik a szívükbe, várják a napfordulót, a megújulást, a karácsony ünnepét. A várakozás örömmel tölti el az embereket, boldogan készülődnek, lakóhelyeiket, környezetüket rendbe hozzák, kitakarítják, feldíszítik. Szeretettel, boldogan! Úgy gondolják, mindenki osztozik karácsony örömében.

Igen ám, sajnos ez nem éppen így történt. Erről mondok el nektek egy igaz mesét.
Biztosan tudjátok, hogy a mesék hogyan kezdődnek. Hol volt, hol nem volt, messze, messze, túl az Óperencián, az üveghegyen is … Így kezdem én is, de én pontosan megmondom, hol történt, amiről mesélni fogok.
Svédországban, Kristianstad városához közel a Trolle-Ljungby kastélyban őriznek egy aranyozott, ezüst veretekkel díszített ivókürtöt, és egy mindkét végén fújható elefántcsont sípot. A kastély a Wachtmeister családé, de a két ereklye nem, azok a trolloké, és mindig is az övék volt.
A kastélytól kicsit északra van egy tanya. Lakóház, melléképületekkel, ahogy illik. Az istálló előtt hatalmas mozgó kőtömb terpeszkedik. Úgy néz ki, mintha odadobták volna. Az igazság az, hogy ez így is történt.
Valamikor réges-régen, mikor a Skandináv-félszigeten még nagyon kevés ember élt, az erdőket nem irtotta senki, a folyók kanyaroghattak kedvükre, a tavak vizét sem sokan zavarták, aranyéletük volt a tájat benépesítő manóknak, a nagy fülű, kicsi szemű trolloknak. Hallgatták a madarak énekét, jöttek-mentek kedvükre. Telt, múlt az idő, az emberek sokasodtak, és mind több házat építettek. Ha csak házakat építettek volna! Azt még elviselték a trollok, csak mikor templomokat is kezdtek építeni, akkor lettek bosszúsak. Az már nem tetszett nekik. Érzékeny, nagy fülüket sértette a harang ok­hangja, nem tetszett nekik, hogy az emberek békésen, szeretettel, szívesen járnak oda. Ezért aztán, amint észrevették, hogy valahol templomot kezdenek építeni, megpróbálták megakadályozni az építkezést. Elkezdtek köveket dobálni abba az irányba. Szerencsére eléggé rosszul céloztak, mert hiába voltak óriás méretűek, a szemük kicsi, látásuk gyenge volt, a sűrű erdőben nehezen tájékozódtak, így aztán nem tettek kárt a szent épületekben. Éppen egy ilyen kődobigálós időszakban került a kastélyhoz közeli tanya udvarára is ez a kőtömb.
A trollok hosszú időn, talán évszázadokon keresztül folytatták a harcot a templomépítések ellen. De aztán csak beletörődtek, hogy a próbálkozásuk nem sikerül, hát kitaláltak valami mást. Az emberek bosszantására karácsony estéjén lakomára hívták a koboldokat. A Szentestén a követ aranyoszlopokra emelték, ott kínálták étellel, itallal a manókat, koboldokat. Nagy zenebonával, messze hangzó vigadozással. A tervük sikerült, az embereket annyira megzavarta a hangos ricsaj, sípszó, mulatozás, hogy szomorúak, bosszúsak lettek, ki-ki vérmérséklete szerint, mert nem ünnepelhettek úgy, ahogyan készültek rá.
A Trolle-Ljungby kastély akkori tulajdonosa, Sissela is hallotta a mulatozást, s mivel jobb dolgot nem tudott kitalálni, odaküldte az egyik istállófiút, lesse meg őket, hogy tudjon meg többet a trollok hírhedt társaságáról.
A fiú el is indult, és bár félt nagyon, nem volt eléggé óvatos, a trollok észrevették, s amint a kőhöz ért, körülvették és felszólították, hogy igyon velük az ivókürtből és fújja a sípot. A legény nagyon megijedt. Hirtelen kiütötte a forró italt a troll kezéből, és a megszerzett kürttel és síppal visszamenekült a kastély felé, nyomában a dühös trollal. A legénynek sikerült hazaérnie, ahova a trollok már nem követhették, de a kerítésnél sírva és dühösen visszakövetelték jogos tulajdonukat.
Amikor nem kapták vissza a kincseiket, akkor elátkozták a kastélyt és annak lakóit. Az átok szerint a kastély, és tulajdonosa abban a pillanatban, amint a tárgyakat elmozdítják onnan, szerencsétlenül jár.
Sok-sok idő eltelt azóta. A Maglesten, ahogy a trollok kövét hívják, még mindig látható a tanya istállója mellett.
Az istállófiú és a lova már régen meghalt, a kastély háromszor is leégett, Sissela családja pedig kihalt, de a kürt és a síp a mai napig a kastélyban maradt. A biztonság kedvéért.
Mivel a legtöbb mesét úgy fejezzük be, hogy „aki nem hiszi, járjon utána”, szót fogadtam, és utánajártam ennek a szinte hihetetlen történetnek. Ha ti sem hiszitek el, még nekem sem, járjatok ti is utána.
Ellenőriztem, a Trolle-Ljungby kastély udvaráról senki nem mozdította el az ivókürtöt és a sípot, a trollok tehát nem zavarhatják meg az Adventet, a Várakozást!
Boldog, békés, karácsonyi ünnepeket kívánok mindenkinek!
Írta: Tóth Ildikó
A történet alapja: Trolle-Ljungby slott / Maglesten