Az úgy kezdődött, hogy anyukám és apukám közösen elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, velem megszerettetik az olvasást. Főleg a magyar könyvek olvasását. Ez lett az állandó témájuk. Egymás között, a nagymamával, az ismerősökkel, mindenkivel csak erről beszélgettek.

 

- Ez így nem mehet tovább! Ez a gyerek egész nap csak a számítógépet bújná! Ha ez sokáig  így megy, lassan beszélni is elfelejt. Az olvasásról, írásról nem is szólva!  És itt van ez a gyönyörű könyvtárunk, még csak rá sem néz. Nem fejlődik a szókincse! Rá kell vegyük az olvasásra. Bármi áron! 

 

Én meg úgy tettem, mintha nem vennék észre semmit, csak vihogtam magamban, mert nagymamámtól már eltanultam egy csomó közmondást, és az is köztük volt, hogy „kettőn áll a vásár”! Mert ugye, ha én nem akarok olvasni, akkor nem olvasok és kész! Csak figyeltem szüleim mesterkedését. Eléggé találékonyak voltak, de hiába, én előbb-utóbb rájöttem, mire megy ki a játék. Egyik nap apu elővette azt a bútorkatalógust, amelyben egy nagyon menő masszírozó bőrfotelt láttam a múltkor. A fotel mindent tudott: masszírozás közben hátra lehetett dönteni, és még lábtartója is volt! Aput akkor hiába kértem, legalább nézze meg, nem akarta. Azt mondta, sportoljak inkább, ne legyek rabja a reklámoknak. Most meg azt hallom, anyuval elhatározták, megveszik a család számára, hogy végre legyen egy kényelmes olvasófotelünk. Vagyis a fotelbe ülni csak úgy, a masszírozás kedvéért, vagy azért, hogy onnan nézzed a tévét, nem lehet. Háááát, nem mondom, egyszer ültem benne: elolvastam az újságból a sporteredményeket!

 

Szüleim időnként nagy boldogan meséltek egymásnak ifjúkorukról, hogy mennyit olvastak, milyen jó volt ez, vagy az a könyv:

 

- És arra emlékszel, mikor Fülig Jimmy kereste a kését, amit ottfelejtett valakiben?

- Igen, igen, de az is nagyon jó, ahogy a leveleit írja: „Gedves Felsék”!

 

Aztán különböző könyveket „felejtettek” a szobámban, vagy a konyhában, fürdőszobában. Apu még azt is megcsinálta, hogy úgy tett, mintha megijedne, hogy meglátom, mit olvas, és vacakolt egy csomót, hogy ne vegyem észre, hova dugja a könyvet. Azt hitte, olyan kíváncsi lettem, hogy megkeresem a könyvet és elolvasom! Újra csak vihogtam magamban, és kíváncsian vártam, mit fognak még kitalálni. 

 

Amúgy teljesen mással voltam elfoglalva. Nem tudtam, hogyan mesterkedjem ki, hogy kaphassak egy új, felnőttnek való biciklit. Mert annak, amit használtam nem volt semmi baja, csak ciki volt, hogy én még mindig felessel kerekezek, pedig már eléggé megnőttem a felnőtt mérethez. Nekem persze ez lett a mindennapi témám. A megoldás, mondhatom, nagyon váratlan volt. Egyik este, mikor vacsora közben újra magyarázni kezdtem a szüleimnek az új kerékpár szükségességét, anyu felállt az asztaltól, bement a nappaliba, és kisvártatva visszajött egy könyvvel a kezében:

 

- Rendben van. Apáddal úgy határoztunk, egy feltétellel megkapod a kerékpárt: ha kiolvasod ezt a könyvet. És természetesen írsz egy rövid összefoglalót is a tartalmáról. 

 

Hát ez nagy kiszúrás volt! Ránéztem a szüleimre, vajon nem tréfálnak? Aztán rájöttem, szegényeknek, úgy látszik, elfogytak az ötleteik arra nézve, hogyan győzzenek meg az olvasás fontosságáról. Így most egyszerűen megzsarolnak! Amúgy a könyv címe, A sárkányok természetrajza, eléggé érdekesnek tűnt. Végigpörgettem a lapokat, örömmel állapítottam meg, hogy sok benne a kép, tehát kevés a szöveg! De azért csak eltelt pár nap, míg leültem, hogy elolvassam. Mit mondjak? Érdekes volt. A mesebeli sárkányokról is volt benne szó, az egyfejű, háromfejű, sőt a hétfejűről is, ez utóbbiról most tudtam meg, hogy csak egyedül a magyar mesevilágban létezik! Szó volt a trópusi erdőkben élő sárkánygyíkokról, meg mindenféle más hüllőről is. Tényleg szórakoztató dolog volt elolvasni ezeket. Szerintem a könyv tartalmát fölösleges lenne leírni, de hogy anyuékat boldoggá tegyem, meglepetésnek  inkább megírtam ezt a kis beszámolót arról, hogy hogyan szoktam rá az olvasásra. Mert jól gondolod: valóban rászoktam és meg is szerettem. Most már elkezdtem írogatni is. Nem hiszed? Hát most mit olvasol? Az a helyzet, hogy az írással még bajok vannak, jobban mondva nem is az írással, hanem a helyesírással. De anyu bíztat, hogy csak gyakoroljam, majd belejövök. No, ha majd megtanultam, akkor kiírom az egész nevemet, addig érd be a becenevemmel: 

 

Bazsó.

 

Ja, én is Svédországban élek, és tizenhárom éves vagyok. 

A történetet lejegyezte, a helyesírási hibákat kijavította Tóth Ildikó néni.