Rigó a karácsonyfán

Nyomtatás


Képzeljétek… de nem, nem is mondom el, mert el sem fogjátok hinni, hogy mi történt nálunk. Úgy-e emlékeztek még arra a levelemre, amiben arról írtam, hogy szüleim minden áron rá akarnak szoktatni az olvasásra? Hát el kell áruljam nektek, hogy ők győztek! Azt azért nem lehet rám fogni, hogy egyből könyvmoly lett belőlem, de már nem kell állandóan a sopánkodásukat hallgatnom. Mint láthatjátok, most már az írástól sem idegenkedem, néha még élvezem is!

Csakhogy ezeknek a szülőknek semmi sem elég! Egyik este anyu azt kérdezte tőlem:

- Bazsó, tudod, hogy már közeledik a november?
- Igen, Anyu, s akkor mi van?
- Hát… kellene írjál valamit a karácsonyról…tudod, az újságba.
- Miért pont nekem kellene írnom? Én már írtam a nyárról! Írjon most valaki más! – mondtam hangosan, aztán inkább magamban folytattam a dühöngést:- hagyjatok már békén… az embernek már egy perc nyugta se lehet… ha így megy, lassan már köteleznek az írásra… és … és nincs is mit írjak.

 

Anyu nem szól semmit, csak szomorúan nézett. Borzasztó! Hogy ne kelljen tovább magyarázzak, és, hogy nehogy megsajnáljam anyut és beadjam a derekamat, az ablakhoz mentem, és inkább a kert lassan kopaszodó fáit bámultam. Hát az sem nyújtott valami épületes látványt. – Milyen ronda így. Mindig mondom, hogy inkább fenyőket ültetnénk, azok után nem kell állandóan levelet sepregetni, egész évben zöldellnek!... Hopp! Tényleg, a tavalyi karácsonyi fenyőnk! – jutott eszembe. Hát az ő történetét tényleg érdemes lenne megírni!

A mi családunk eléggé népes és minden ünnepet együtt szoktuk megünnepelni. Egyik rokonom sem lakik palotában, de elférünk. Az utóbbi években a legtöbbször nálunk jövünk össze, a mi lakásunk elég nagynak tűnt akkor, mikor még az unokatestvéreim és én kisebbek voltunk. Most sem kell zsúfolódjunk, csak a karácsonyi angyaljáráskor kell óvatosan közlekedjünk, nehogy feldöntsük a szépen feldíszített fenyőt. Mindig gyönyörű nagy karácsonyfánk volt, de a tavaly apu felülmúlta önmagát. Akkora fenyőfával állított haza, hogy be sem tudtuk cibálni az ajtón. De nagyon szép volt, kár lett volna levágni az ágait. Anyu gondolkozott egy kicsit, aztán határozottan azt mondta:

- Az idén az angyal a teraszon díszíti fel a fát!

A fenyőt a terasz sarkában állítottuk fel, a nappali ablaka és a szélvédő közé. Az én szüleim a magyar hagyományt követik, így ünnep szombatján díszítettük fel, és nem már novemberben. A szomszédok már megszokták, hogy így csináljuk, és nem kérdezősködnek, mint eleinte tették:

- Ti nem díszíttek fát?
- De, díszítünk, csak nem ősszel, hanem akkor, amikor eljön annak az ideje!

Karácsony szombatján, mire megérkeztek a rokonok, apuval már feldíszítettük a fát, az ablakokon lehúztuk a redőnyt, hogy ne lássa senki, hol van a karácsonyfa. Anyu titokban kihordta a csomagokat, szépen elhelyezte a fa alá. Mikor közeledett az est fénypontja, mindenki meglepetésére anyu azt mondta, hogy ő egész nap sütött, főzött, annyit igazán elvár a társaságtól, hogy elmenjenek vele egyet sétálni. A felnőttek csak összenéztek, a gyerekek erélyesen tiltakoztak a séta ellen, azt kiabálták, hogy is várja el tőlük valaki, hogy ahelyett, hogy angyalt várjanak, elinduljanak a világba. De nem volt pardon, mindenkinek fel kellett öltözni, és akkor jött a nagy meglepetés: csengetett az angyal, apu felhúzta a redőnyt és az ablak mögött ott csillogott a gyönyörű karácsonyfa. Persze az egész társaság kitódult a teraszra, körülálltuk a fát és elénekeltünk minden karácsonyi éneket, amit tudtunk: a Mennyből az angyal, Pásztorok, pásztorok, Rossz a Jézus kiscsizmája, Óh, gyönyörű szép, titokzatos éj, Csendes éj… A kicsik aztán behordták az ajándékokat, szétosztották, majd körbeültük a karácsonyi finomságokkal roskadásig rakott asztalt.

De tulajdonképpen nem is erről akartam írni, hiszen a karácsony estének azt hiszem mindenkinél ilyen a forgatókönyve, hanem a gyönyörű fenyőnkről, amelyről csak januárban, vízkereszt után szedtük le a díszeket. Akkor vettük észre, hogy a fára felaggatott, inkább csak díszként szolgáló süteményeket, a szaloncukrokat megtalálták a madarak! Nagyon megörvendtem és rábeszéltem anyut, hogy még hagyjuk ott a fát egy ideig. Az ágait teleaggattam mindenféle madáreleséggel. Egyik hidegebb napon végre kipróbálhattam a Fekete István:Téli berek című könyvében leírt madárcsemegét, a faggyúval összekevert korpát. Működött! Az egész osztály irigykedett rám, hogy fél méter távolságból figyelhettem meg a lakmározó madárkákat!

Megjött a tavasz, és a mi karácsonyi fenyőnk még mindig olyan friss, üde zöld volt, mintha gyökeret eresztett volna a teraszunkon! Már éppen le akartuk szedni, hogy eldobjuk, mert anyu egyre csak mondta, hogy ki hallott olyant, hogy hónapokig kerülgessük a fát, mikor már lassan ki kell rakjuk a teraszra a tavaszi növényeket. Mikor egyik nap hazajöttem az iskolából, igazán csak megszokásból mentem az ablakhoz, mert már jó hete, hogy nem raktunk ki élelmet a madaraknak, mikor észrevettem, hogy egy feketerigó nagy igyekezettel keres valamit a fán. Mikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy nem keres, hanem rakosgat valamit az ágak közé! Alig vártam, hogy hazaérjenek a szüleim, hogy elújságoljam, hogy a karácsonyfánk frissessége még a feketerigót is becsapta, mert fészket rak rá! A szorgos feketerigó aztán majdnem kétségbe ejtett minket, mert nagyon kíváncsiak voltunk a fészeképítés menetére, de sajnáltuk is a kis madárkát a hiábavaló munkáért. Apunak van egy ornitológus (madarász) barátja, felhívtuk, ő aztán megnyugtatott bennünket, hogy nyugodt lelkiismerettel nézhetjük a fészeképítést, a feketerigó-fiú több fészket szokott építeni, a nősténye választja ki a neki legjobban megfelelőt.

– Ne aggódjatok, higgyétek el, a nősténynek van annyi esze, hogy ne ezt a fészket válassza!

Így családom végig tudta izgulni a fészeképítést; sajnos a madarásznak lett igaza, Rigó asszonyság máshova rakta le a tojásait. A fenyőt csak el kellett dobjuk, a meleg idő beálltával az ágai konyulni kezdtek. Azért nagyon szerettem volna, ha valahogy tudtára adhattam volna, hogy küldetését igazán szépen teljesítette. Ennyi boldogságot, örömöt kevés társa nyújtott nekünk és kertünk madárkáinak!

 

Mindenkinek boldog ünnepet, hasonló érdekes élményeket kívánok!

Bazsó


A történetet nem csak lejegyezte, hanem hitelességét is igazolja, és a helyesírási hibákat kijavította, Ildikó néni