Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ez a juhász nem akármilyen juhász lehetett, mert az emberek rábízták az ország legféltettebb juhocskájának, az aranyszőrű báránynak az őrzését. Vigyázott is a juhász a báránykára, mint a szeme fényére. Selyem fűvel etette, harmattal itatta. Féltette, vigyázta, még a szellőtől is óvta. Attól ugyan megóvta, de az ország legmélyebb barlangjában lakó hetvenhét fejű sárkánytól nem tudta megvédeni! Bizony elragadta a gonosz a szegény aranyszőrű báránykát! Sírt a bárányka után az egész ország, keseregtek ám nagyon, ugyan hogyan tudnák visszaszerezni az elrabolt ártatlant? Szégyellte magát a juhász, el is bujdosott volna, ha teheti, de inkább elhatározta, ha törik, ha szakad, ő bizony elindul és megkeresi a bárányrablót, s ha lehet, beszél azzal a hetvenhét rusnya fejével. Ment, ment mendegélt, mígnem egy útkereszteződéshez nem ért. Szokatlan kereszteződés volt ez, hármas út állt a juhász előtt. 

 

- Melyiket válasszam, melyiken induljak? – tanakodott magában. Amint ott téblábolt, gondolkodott, hogyan is határozzon, egyszer csak favágás hangját hozta felé a szél. 

- Ez csak egy helybéli favágó lehet, - gondolta. - Hátha útba tud igazítani, merre is keressem azt a sárkányos barlangot?

 

Bizony jól tette a juhász, hogy megkereste a favágót! Mert a favágónak is volt mit kutakodnia az erdőben. Mikor a juhász rátalált, a favágó éppen a sárkány barlangjába készült leereszkedni a kivágott fenyőfák segítségével, mert a hetvenhét fejű sárkány az ő világszép lányát is elrabolta.

 

- Egyet se fáradozzon gazduram, mondta a juhász. Eddig volt nehéz az én munkám, míg a kend segítségével rá nem leltem a sárkány lakhelyére! Mert van nekem egy olyan varázssípom, hogyha azt megfújom, minden beste állat elalszik a hangjától!

Meg is fújta a juhász az ük-ük apjától örökölt varázssípot, s hát, halljatok csodát, a sárkánynak mind a hetvenhét feje elaludt rendre. Olyan horkolás hallatszott a barlangból, mintha egy rezes banda fújta volna. 

 

Mikor a favágó fogva tartott világszép leánya látta, hogy a sárkány mélyen alszik, felkapta az aranyszőrű báránykát és vele együtt kimenekült a barlangból. Milyen nagy volt az öröme, mikor a barlang szájánál ott találta az édesapját egy jó kiállású juhászlegény társaságában. A két fiatal csak egymásra nézett, s azt mondták:

 

- Én a tied, te az enyém, ásó, kapa, s a nagy harang válasszon el egymástól.

 

Visszatértek a városba, hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak, s azon túl már ketten vigyázták az aranyszőrű báránykát. 

Itt a mese vége, fuss messzire véle. 

 

A mesét szerkesztette, a helyesírási hibákat kijavította Ildikó néni