Oszkár hamar megtanult szépen, csaknem hibátlanul írni. Dicsérték is érte az iskolában, meg otthon is. Az édesanyja minden nap elgyönyörködött könnyen olvasható szabályos, szép gömbölyű betűin. De hiába volt a sok dicséret, elismerés, Oszkár csak ímmel-ámmal, unottan rótta a sorokat. A felnőttek látták ezt, észrevették kedvetlenségét, meg is kérdezték tőle nem is egyszer, mi a baj? Sokáig nem árulta el, miért nincs kedve az íráshoz. Egy nap aztán lecsapta a tollat és felkiáltott:

-         Nem akarok többet írni! Mind csak azt hallom, hogy jól fog ez a tudás, gyakoroljak csak szorgalmasan! Mind csak írok, írok, aztán mi van? Megnézi a tanító néni, elolvassa édesanyám, és kész. Ha becsukom a füzetet, senki sem tudja, mi van a lapok között. Ennek nincs semmi értelme! Minek írni, mikor el is mondhatom nekik!

Oszkár nem csak írni, olvasni is megtanult. Kissé lassan, de szépen, folyékonyan olvasott. De hát ebben nincs semmi meglepő, hiszen azért járnak iskolába a gyerekek, hogy mindezeket megtanulják! – mondanák sokan, akik nem tudják, hogy Oszkár két nyelven beszél, és két nyelven ír és olvas is, ami egyáltalán nem könnyű egy tizenegy éves gyereknek!

Oszkár, éppen úgy, mint az írással, az olvasás tudományával sem volt elégedett. Bár nem vallotta be, de szívesen hallgatta, mikor meséltek, vagy felolvastak valamilyen könyvből a kishúgának, Tündének, de ő maga ritkán vett le a polcról olvasni valót.

-         Tudod, - magyarázta - engem nem nagyon érdekelnek ezek a mesék. Ezek olyan kisgyerekeknek valók! Engem inkább az olyan háborús dolgok érdekelnek: tankok, ágyúk, rakéták, repülők. De olyan könyvem, melyben ezekről olvashatnék, nincs.

Az Oszkárnak megfelelő könyv felkutatására nyaralásuk alatt került sor. A hatalmas könyvüzlet kissé nyomasztóan hatott a gyerekekre, de csak addig, míg a gyerekkönyv- részlegre nem értek. Tünde azonnal letelepedett az egyik kis asztalhoz és rendre megnézegette az ott felejtett meséskönyveket. Oszkár elsétált a polcok előtt, megnézett egy-egy érdekesebbnek látszó könyvfedelet, elolvasta a címet, de nem igazán tudta, hogyan válogasson a nagy kínálatból. Már éppen odafordult volna a nagymamájához, hogy megmondja, hiába jöttek, itt nincsen semmi neki való, mikor az egyik polcról lecsúszott egy könyv, és leesett. Lehajolt, felvette, és ahogy a polcon a könyv helyét kereste, megpillantotta a manót. Egy nagyméretű, piros színű könyvről nézett le rá. Nagyon csúnya volt.  Formájára nézve majdnem emberi, de kezei, az arca zöldek, hosszú, elálló fülei is. Érdekes módon mégsem volt félelmetes. Hosszú piros sipkát, csíkos nadrágot, bokáig érő kabátot és kunkori orrú csizmát viselt. Széles, kampós orra alól dús, vörös színű bajusz konyult le, majdnem a térdéig. Az egyik kezét kicsit előre nyújtotta, mintha kezet akarna fogni valakivel, a másik kezében furcsa alakú izzó kardot tartott. Nem egyedül volt. Egy sárkánykígyós botot tartó nő, és egy narancsvörös szakállú öreg manó követték két oldalról. Hátuk mögött sűrű erdő látszott, fejük fölött meg fényes-zölden világított a könyv címe:

GOBLINOK

Egy távoli birodalom.

A hátsó borítón, egy eredeti gombabőrre nyomtatott nagy zöld pecsét alatt pedig ott volt az ÜZENET! A goblinok vezetője, a Nagy Goblin éberségre intő üzenete és figyelmeztetése:

„Üdvözlünk benneteket a távoli Grymm Birodalomban, a goblinok földjén. Ez egy csodálatos vidék, tele különleges, ugyanakkor szörnyűséges lényekkel, amilyeneket szinte elképzelni sem lehet. Most a Grymm Birodalom legveszedelmesebb lényei – a trollok – a Föld bolygót szemelték ki maguknak”

Oszkár úgy érezte, az üzenet egyenesen neki szól. Bár a könyvet nem lehetett kinyitni, (fényes fólia védte, melyre felírták, hogy a könyv apró tárgyakat tartalmaz) de külseje annyira sokat ígérő volt, hogy MEG KELLETT vásárolni!

Soha olyan hosszúnak nem tűnt a hazafelé út, mint akkor! Mikor a könyvet végre kibontotta a védőburkából, és kinyitotta, akkor Oszkár körül megszűnt a világ! Először csak átlapozta, megkereste a feliraton beígért apró tárgyakat. A könyv vastag lapjain szörnyek, goblinok, trollok, furcsa fegyverek képei váltogatták egymást. Felfedezte, hogy titkos ablakok is rejtőznek a képeken, ha azokat felnyitja, láthatóvá válnak a Grymm Birodalom érdekes állatai, növényei, valamint a Birodalomra és a Földre igazán veszélyes lények.

Aztán elkezdte olvasni a Nagy Goblin, igazi nevén Albrrek Meendle Gongggbockle üzenetét. A főember a bevezető üdvözlet után ismertette bolygójukat, melynek lakosai, a goblinok és a trollok sajnos örök harcban állnak egymással. A trollok nem csak velük harcolnak, a Földet is célba vették. A goblinok jót akarnak az embereknek, azért minden erejükkel arra törekednek, hogy ősi ellenfelüket a Földre támadásban megakadályozzák. A goblinok nem csak fegyverrel, hanem mágiával, varázslással is harcolnak. De erejük fogyóban, készleteik kimerülőben vannak, ezért kérik a Föld lakosait, hogy segítsenek nekik a rosszak legyőzésében.

Oszkár elgondolkozott. Az üzenet, azt most már biztosan tudta, neki is szól. De hogyan tudjon ő segíteni? Egyáltalán hogyan vehetné fel a kapcsolatot a goblinokkal?

-         Levél! Ez az, levelet kell írnom nekik! Végre van kinek írni! De vajon hogyan jut el hozzájuk az üzenetem?

Ezt a kérdést nagymamával együtt oldották meg. Abban megegyeztek, hogy a Nagy Goblin levelét és mindent, amit a bolygójukról írt, valaki lefordította. Aztán valahol kinyomtatták a könyvet. Oda kell küldeni a választ, azok majd továbbítják. A könyvben minden szükséges adatra ráleltek. Sőt, még arra is rájöttek, hogy a goblinok ügyesen dolgoztak, már eddig is sok nemzethez eljuthatott az üzenetük.

Oszkár megírta a levelet, az aláírása mellé jó szándékú segítőkészsége bizonyítékául odarajzolt egy tőrt. A fontos írást, hogy el ne kallódjon, kellőképpen észrevehető legyen, egy nagyméretű borítékban adták postára.

Elég sok év eltelt már a postázás óta. Válasz még nem érkezett. Lehet, hogy még célba sem ért a levél, hiszen nagyon távoli bolygóra kellett továbbítani. Az is lehet, hogy célba ért, a Nagy Goblin válaszolt, csak a goblin nyelvről magyarra fordító késik valamiért. Szóval minden lehetséges. Oszkár vár türelmesen, de egyre jobban vágyik a varázslás tudományának elsajátítására. Arra viszont rájött, jó ez az írás-olvasás dolog! Néha van értelme!

Ildikó néni