Az idén Dél-Svédországban, Österlen-en köszöntöttük a tavaszt. Az utolsó napokig még hó és hideg volt, nem is hittük volna, hogy a tavasz végül is legyőzi a telet s meghozza a kis virágokat, visszacsábítja a költöző madarakat, felmelegíti az átfagyott földet.

 

Már évek óta tervezzük, hogy megnézünk egy szépnek ígért, nevezetes vízesést. Egy kis keresgélés után rábukkantunk egy ösvényre, mely állítólag felvezet a vízeséshez. Ha valaki ismerné a családunkat, akkor megértené, az ösvény helyett miért inkább a kaptatónak vettük utunkat. Mindenki lent a völgyben sétált nagy kényelmesen, mi meg másztunk, visszacsúsztunk, majd újra csak visszakapaszkodtunk, kínlódtunk, lihegtünk, izzadtunk (szégyen, ha valaki feladja!), míg végül feljutottunk. Büszkén, elégedetten, de nagyon fáradtan folytattuk most már a hegygerincen utunk a vízesés felé. Hatalmas fák között mentünk, a nap besütött a fák csupasz ágai között. Néha-néha le-lenéztünk a völgybe a kényelmesen sétáló, de az árnyékban fázó emberekre. Szóval szép és most már nekünk is könnyű volt az út. Onnan fentről leláttunk a vadul rohanó patakra. Végül egy vízeséshez értünk, melyet fentről megcsodáltunk, majd egy kis séta után eljutottunk egy jóval nagyobbhoz. A meredek lejtőn a gyökerekbe kapaszkodva lemásztunk a völgybe, hogy ott észrevegyük, a híd a vízesés fölött halad át a patakon. Ahova lejutottunk, ott már ösvény sem volt sehol. A patak medre mentén fákba és kövekbe kapaszkodva végül eljutottunk egy kidőlt fához, melynek törzse átívelt a patakon. Ezen egyensúlyozva jutottunk át a túloldalra s a sziklán felmászva a hídhoz. Az ösvény itt visszafordult. Az emberek zöme is. De nem mi. Mert a csúcs odébb volt. Oda természetesen még fel kellett mászni, mert ki tudja, mi van a másik oldalon? Na, nem sok, egy szántóföld! De mégis megérte a fáradtságot, mert itt egy különleges erdőre bukkantunk, mely tele volt északi és dél-amerikai fákkal, cserjékkel, ilyen-olyan fenyőkkel. Nagyon érdekes volt. Elhatároztuk, ide még visszatérünk, ha kizöldülnek a fák s majd még egyszer ősszel, amikor más színt öltenek.

 

A vízesés megnézése után elmentünk Brösarp Back-ra repülni. Nem is tudom miért, a tavaszi szellő tette talán, de nekem is rémes repülhetnékem támadt. Szüleimet nem kellett túl sokáig győzködnöm. Összeszerelték édesapám siklórepülőjét, s nekivágtunk a nagy próbának. Ez előtt persze már gyakoroltam otthon is, már tudtam, hogy kell a paplanrepülőt irányítani. Egy hegytetőről akartunk lesiklani. Ott egy család picknikelt, s talán svéd népszokást, vagy családi hagyományt követve színes húsvéti tojásokat gurítottak le a hegyről. Azok persze összetörtek, s a kopár domboldalon piros, zöld, lila, sárga foltokban virítottak. A család, amint mi kiteregettük a paplanrepülőnk vásznát, jobbnak látták, ha onnan elhúzódnak.

 

A lesiklást édesapám kezdte, hogy lássa, megfelelő-e a szél? Eleinte nem emelkedett fel, a szél túl csendesnek bizonyult, de aztán jött egy nagy szélcsapás, és úgy elvitte, hogy a lába sem érte a földet. A szél belekapott a vászonba, apám elvágódott s csak úgy csúszott a földön az összetört húsvéti tojásokon a megvadult paplanrepülő mögött.

 

Na, a repülésből én ennyivel beértem. Édesanyám úgyis mindig mondja, hogy az okos más kárán tanul!

 

Nyuszinak, vagy más állatnak nyomát sem láttuk, de azért tavaszi séta volt. Sőt, szép és izgalmas tavaszi séta!

 

 

Bálint Palmgren Oscar, Mörrum, 13 éves

 

 

 

Sziklahasadék, odú, barlang… Találhat-e ennél jobb helyet a nyuszi, hogy ajándékát elrejtse?

 

Mert hogy, hogy nem, nekünk már évek óta ilyen sziklás, barlangos helyre rejti a húsvéti tojást, cukorkát, édességet. Persze a nyuszinak ezt a szokását mi már ismerjük, s minden évben elmegyünk ezekre a helyekre. Így nem csak kirándulunk egy jó nagyot a melegedő természetben, hanem még ajándékot is kapunk fáradozásunkért. Eleinte még térképet is hagyott nekünk a nyuszi, de most már erre nincs szükségünk, mert már jól ismerjük a hegy minden zugát.

 

Az idén mintha megfeledkeztem volna a nyuszinak erről a szokásáról. Húsvétkor nem voltunk itthon, s csak az azt követő hétvégén mentünk ki Édesanyámmal és műkorcsolyás barátnőimmel kirándulni és sziklát mászni. Az egyik útvonalat (a sziklamászók úgy mondják: traszé) ügyesen megmásztuk, és a csúcson uzsonnáztunk. Akkor jutott eszembe, hogy a közelben van az a barlang, ahova a nyuszi a húsvéti ajándékunkat szokta eldugni. Ezt elmeséltem a barátnőimnek, s azután nem volt maradásuk, egyre csak nógattak, mutassam meg nekik azt a barlangot.

 

Nem kérettem magam sokáig. A barlang a hegy aljából indul a hegy belsejében a csúcs felé. A szűk és vizes barlang eleinte sötét volt, alig lehetett valamit látni, csak tapogatózva mászhattunk felfelé. A repedéseken azonban beszivárgott egy kevés napfény, szemünk lassan hozzászokott a sötétséghez, már egészen jól láttunk. Mikor ahhoz a helyhez jutottam, ahova a nyuszi a tavaly elrejtette az ajándékát, és odapillantottam, azt hittem, rosszul látok! Majd elállt a lélegzetem, mert most is volt ott egy csomag! Majdnem elájultam! Nem felejtett el a nyuszi! És még nem vagyok túl idős, még mindig hoz nekem ajándékot! A barátnőimnek is elállt a szavuk. De nem sokáig, mert azután visítozva, kacarászva rohantunk mindannyian ajándékot keresni!

 

Pszt! Megsúgom, hogy a nyuszi mindenkinek hozott ajándékot! Hogy honnan tudta, hogy az idén többen leszünk, nem tudom, de hogy jövőre is visszamegyek oda, az egyszer biztos!

 

 

Bálint Palmgren Tünde, Mörrum, 11 éves