Ötven évvel ezelőtt, nem volt televíziónk. A közérthetőség kedvéért pontosítom: televízió, mint olyan, már létezett, annyira azért nem vagyok öreg, csak nekünk nem volt. Szűkösen laktunk, gyerekeim kicsik voltak, sem időm, sem kedvem, sem energiám nem lett volna a tévézésre. Esténként, miután a gyerekeim elaludtak, varrtam, hímeztem és rengeteget olvastam. Szerdánként, ha éppen volt rá időm, átmentem a szomszéd nénihez, és megnéztem a felejthetetlen Hosszú, forró nyár című sorozat aktuális epizódját.

Akkoriban a hétből hat napon át dolgoztunk, csak a vasárnap volt szabad, ha éppen nem talált valamelyik „politikus elvtárs” okot arra, hogy munkával ünnepeljük a szabad napot is. Ha szerencsénk volt, és mégsem szerveztek „önkéntes” munkanapot, akkor azt az egy szabadnapot nagyon megbecsültük. Három gyerekemmel sokat kirándultunk, vagy elutaztunk nagyszüleim birtokára kertészkedni, pihenni.

Ha nem utaztunk el, akkor a szombat délutánunkat és esténket valamelyik tévétulajdonos hozzátartozónknál televízió-nézésre áldoztuk. Két stabil hely, apámék vagy testvéremék között választhattunk, melyiküket szerencséltetjük jelenlétünkkel. Hogy mit néztünk a televízióban? A MŰSORT! Azt az egyetlen csatornán közvetített egyetlen műsort! Ugye, szinte elképzelhetetlen ez a mostani, szinte megszámlálhatatlan tévétársaság műsorkínálata korában?

Szombat délután a Teleenciklopédia című műsor segített tudásunk bővítésében, ezt kortól függetlenül, mindenikünk nézte. A tudományos műsort a hírek, majd általában filmvetítés követte, melyet vagy néztünk, vagy egy-egy kellemes beszélgetés kedvéért hanyagoltunk inkább.  Ha a filmnézés mellett döntöttünk, eszünkbe sem jutott a gyerekeket elküldeni a TV elől. Boldogan ültek közöttünk, hogy fiatal korúk miatt ne érje őket valamilyen sokkoló hatás, arról úgy is gondoskodott a filmeket alaposan megnyirbáló cenzúra. A filmek nem voltak szinkronizálva, olvasni még csak Enikő lányom tudott, ő is csak magyarul, a román felirat neki is kemény dió volt. A lelkes filmnézés részükről rendszerint azzal végződött, hogy erre-arra dőlve elaludtak. Általában, de nem mindig. 

Egyik alkalommal egy szokatlanul pikáns témájú román filmet vetítettek, neves színészek játszottak benne, a rendezés is jó volt.  A film egy „megesett” lány szomorú sorsáról szólt, a cselekmény tulajdonképpen a titkos magzatelhajtásoktól akarta elriasztani az érintetteket. Eléggé aktuális téma volt ez akkoriban, az ország vezetői, ahogy az emberek kajánul megjegyezték, „tűzzel-vassal” érvényesíteni akarták a népességszaporulat törvényt, mely alól sokan megpróbáltak kibújni, sajnos ők is „bármi áron”! A filmbéli lány egy falusi kuruzslóasszonyhoz fordul segítségért, aki sok pénzért elvállalja a beavatkozást. A lány a műtét következtében meghal. A filmben tulajdonképpen semmi olyant nem mutattak, illetve semmi olyan nem hangzott el, amit a gyerekek ne láthattak-hallhattak volna. A lényeget, mivel kicsik, úgy sem értik, - gondoltuk mi, felnőttek.

Vége volt a filmnek, a gyerekek elkezdtek kérdezősködni a filmben látottakról. Válaszolgattam, persze, csak úgy nagyjából, a gyermekek színvonalán magyaráztam a filmben történteket. Alig öt éves Emese lányom szánakozva nézett rám, megcsóválta a fejét, és azt mondta:

-          Édesanya, én azt hiszem, te egyáltalán nem értetted meg a filmet. – Hallgatott egy kicsit, aztán határozottan kijelentette: - Elhatároztam, ha nagy leszek, én inkább férjhez megyek előbb, s csak azután lesz gyerekem.

Tóth Ildikó