Felvidéki körtúra

Nyomtatás

Ha Almágyból indulsz, menj egyenest délnek,

hogyha el nem tévedsz, mindjárt Bástot éred.

Óbást s Hidegkút van jobbra s balra tőle,

ha meg tovább mégy, hát eljutsz Vecseklőre.

A magyar határtól egy jó bakaraszra

Tajtit leled – s kész az egész Medvesalja.

Az öt kicsiny falu körülüli Bástot,

Mint a tábortüzet este a cigányok.

 

Tőzsér Árpád: Útbaigazító

 

Az előző számban Erdélyben barangolhattunk, most tovább folytatjuk a Kárpát-medence felfedezését, ez alkalommal a Felvidék falvaiba kalauzolom el a kedves Olvasót. Ezúttal nem autóba ültem, hanem az országúti kerékpáromra pattanva közelítettem meg ezt a vidéket, leírva egy kört Ózd–Cered–Tajti–Dobfenek–Ózd között.

Az időjárás-előrejelző alkalmazás a kényelmes napos-felhős-záporos ikont választotta a kirándulás napjára. Kényelmes, hiszen így tulajdonképpen nem teszi le voksát egyik időjárási eshetőség mellett sem. Másnapra pedig egyenesen esőt prognosztizált. Azért „felhúztam” a vekkert, s reggel nekiálltam készülődni, mintha nem lenne teljesen beborulva az ég. Hogy még biztatóbb legyen a helyzet, erre a szombatra sárga figyelmeztető jelzést adtak ki az egész megyére, felhőszakadásra. Kellemes 20 fokban indultam el. A vízhatlan széldzseki úgyis kihagyhatatlan alapfelszerelés ilyenkor…

Tanulva a korábbi szlovákiai biciklitúrám tapasztalataiból, készítettem egy listát: felírtam az összes falu/kisváros nevét magyarul és szlovákul is, amelyet érinteni fogok. A település kezdetét és végét jelző táblán ott van ugyan kisbetűvel a település (általában) igazi, magyar neve, mint valami lábjegyzet. Azonban a kereszteződésekben, egyéb közlekedési helyzetekben már csak a szlovák alak szerepel. Feltűnt, hogy a nagybetűs szlovák településnév alatt a kisbetűs magyar alak a szlovákhoz igazított: például Rimasimonyi nemes egyszerűséggel már csak Simonyi (Šimonovce), Nemesmartonfalvát pedig pusztán Martonfalvára (Martinová) redukálták. Nem azért megyek soha Szlovákiába, hogy nézegessem a táblákat és hibákat keressek bennük. Nem is keseregni. Egyszerűen magyar szakosként érzékenyebben érint a magyar nyelv tudatos szegényítése. Ha a fröccsből kifelejtjük a bort vagy a szódát, nos, ugye a végeredmény sem lesz ugyanaz…

Ha erre járok, mindig megállok kicsit, hogy rápillantsak a dombtetőn álló kissikátori, Árpád-kori alapokon nyugvó körtemplomra. Egyszer októberben, egy napsütötte délutánon kikarikáztam a körtemplomhoz, ahol érdekes fényképeket készítettem: a templom hófehérre meszelt falain árnyakként táncoltak a temető keresztfái. Egyébként ebből a faluból származik apai nagymamám. Ezúttal nem kanyarodtam le, mentem egyenesen, az útiterv szerint. Csöpögni kezdett az eső. Csak nem fog esni – gondoltam, és tekertem tovább. Amint elhagytam a Domaháza település végét jelző táblát, felragyogott a nap. Domaházán még borongós időben legelésztek a bárányok, pár méterrel odébb szikrázó napsütésben. Gyorsan átlibbentem az alig több, mint háromszáz méteres dombokon és már Zabarban is voltam. Tavaly Imre barátommal tekertünk errefelé. Eszembe jutott az a domb- és völgyrészlet, ami nagyon tetszett neki – lefényképeztem, hogy fest most. Majd átküldöm neki, megkínálva őt a madeleine-sütis tálamból.

Vártam már a szürreális libadombot is: Cered határában található egy hatalmas libafarm, libatenyészet. A több ezernyi szárnyas kétszerannyi úszóhártyás lábától kikopott, fű nélküli, sivár domb valamiért mélyen beleivódott tudatomba. A tetőről egy csapat liba igyekszik az aljba. De nem úgy, mint a tolakvó-törtető emberek. Hanem állat módjára: libasorban…

Az Unió zászlójában fürdő Slovensko felirat tájékoztat róla, hogy már másik országban járok. De ugyanúgy határt vált az út is, simábbá válik a szlovák oldalon. Aztán hol ilyen lesz, hol olyan, éppúgy, mint itthon. Jártamban-keltemben megszólítok embereket, mindenki magyar. Sokszor el is feledkezem arról, hogy átléptem a határt. Csak a közkutak hiánya, az érthetetlen feliratok, a kötelező bukósisak emlékeztetnek, hol vagyok. Bár nyelvünk, lelkünk határtalan, határok nélküli, így mindegy is, épp hol vagyunk a térben.

Tajtiról azt olvastam, hogy a faluház a legfőbb látnivalója. Megkérdezek egy helyi cigányfiút, merre van ez a faluház. Útbaigazít. Zárva találom. A szomszéd a polgármesterhez irányít. Éppen nyiratkozik az udvaron. De kedvesen felhívja nekem a kulcsos asszonyt. Kinyittatnak a zárak. Idegenvezetőmtől megkérdezem, hallott-e már Gömörszőlősről, ott igen kiterjedt néprajzi gyűjtemény található. Tajtiban a töredékét látjuk ennek, de a múlt egy nagy adag sűrített esszenciáját kapjuk. Vesszőkapuval zárt „garázsban” hintó és a földművelés eszközei. A kis paraszti házban korabeli tárgyakkal, bútorokkal berendezett konyha, tiszta- és hálószoba. Nemrég halt meg a falu legidősebb nénije – a gyűjteményre hagyományozta mindenét. A falu számtalan lakója inkább a padláson őrzi a régi tárgyakat, aztán amikor jön az antik tárgyakat felvásároló autó, eladják fillérekért a ma már kinccsé érett tárgyakat – tudatlanságból. Több település tábláján olvastam is, hogy: „A falu területén tilos a házaknál az eladás és a felvásárlás.” Jó lenne felújítani már a házat – mondja kísérőm. De nem adnak rá pénzt. Megköszönöm a segítségét, jó étvágyat kívánok az ebédjéhez, hiszen dél körül jár már az idő. A játszótéren találok egy padot, magam is megebédelek, gyorsan elfogyasztom szalámis szendvicsem.

Medveshidegkút központjában, a világháborús emlékmű mellett – akárcsak valami köztéri szobor – áll a ma már használaton kívüli gémeskút. A falu határában néhány egyedből álló magyar szürkemarha-csorda legel. Egyházasbást helyett sikerül Vecseklő irányába kanyarodnom, amint észreveszem, korrigálom a tévedést. Bár így utólag, belefért volna az időbe az a település is.

Almágy és Dobfenek között, a száguldó autóút közvetlen közelében, agyagos padkákra leszek figyelmes, bennük számtalan üreggel – a gyurgyalag jellegzetes fészkelési módszere. A villanypóznán négy gyurgyalagot számlálok meg. Letámasztom a biciklimet, fényképezem a gyurgyalag-telepet, hallgatom bugyborékolásukat, figyelem szárnyalásukat. Ők a mi paradicsommadaraink. Színesek, játékosak, óvatosak. Akár két méter mély üreget is készítenek a fészek számára. Költöző madarak. Amikor pár percig nem hasítja ketté a természet csöndjét, a madarak szavát egy száguldó autó, egészen belefeledkezem a látványukba. Nehéz továbbállnom…

Dobfeneket elhagyva eszembe ötlik, hogy a kis listám szerint van itt egy horgásztó, mégis csak meg kellene nézni, ha már itt vagyok. Menetközben láttam kint egy nőt az udvaron, visszafordulok útbaigazításért. Nagyon kedvesen fogadnak. Férj és feleség lehetnek. A nő bájos, a férj kis pókhasú, suta arccal, sötét, sörte hajjal. A férfi folyamatosan a nő szavába vág, a nő ilyenkor mindig lemondóan mosolyog. A férfi mintha észre sem venné, hogy állandóan a társába fojtja a szót. Kapom innen is, onnan is az információt. A nőtől, hogy a tónál egy fiatal magyar házaspár a gondnok, lehet akár csónakázni is arrafelé, a férfitól, hogy milyen nagy halakat lehet ott fogni, mert soha nem volt még leeresztve a horgásztó vize… Hogy álljak meg mindenképpen Gömörpéterfalán vizet inni a forráskútnál és térjek le a Baranta-völgybe, egy kis erdő mentén kell menni, ki is van írva, nem fogom eltéveszteni. Érdemes elmenni oda, erdélyi a férfi, aki működteti a helyet, táborokat is tartanak, lehet lovagolni, íjászkodni, ki vannak faragva embernagyságban – „még annál is nagyobba”, pontosít a nő – a legfontosabb magyar emberek, királyok. Kár, hogy nem jövő héten jöttem, mert hétvégén rendezvény lesz, még színház is. Megköszönöm a sok jó tanácsot. (Írásom itt aktualizálásra szorul: a Völgy néven már más üzemelteti a helyet, de változatlanul a magyar ősi hagyományok őrzése céljából.)

A tónál fogyasztom el a második szendvicsemet. Szép, a tetejére állított csónakkal hangulatos a hely. De olyan elhagyatott, hogy nem maradok soká. Vizet töltök az épp kiürült kulacsomba a bővizű gömörpéterfalai forrásnál, ahonnan 30-40 flakonban viszi a vizet egy 60-as házaspár, váltok velük is néhány szót.

A Baranta-völgyben épp iskolás csoport van: ukrán rendszámú busz áll a parkolóban, magyar szavak mindenhonnan. Egy kis várakozás után elszabadul pár percre a házigazda, azt mondja, nyugodtan nézzem meg a szoborcsoportot, fel lehet mászni a dombra. Most vissza kell mennie a csoporthoz. Kérdezem a jövő hétről (Ősök sarjai ünnepe): lesz egy huszárcsata is, ahhoz kaszálják éppen a füvet az egyik völgyben. Itthon megkeresem a térképen a Baranta-völgyet: Domaházához egész közel van, erdőn keresztül lehet eljutni ide, földutakon. Hangulatos ott fenn, a dombtetőn. Megelevenedik a múlt, egészen a pogány kultúrától, a sámánok idejétől, Emese álmától a legnagyobb királyokig, Mátyásig, Szent Lászlóig. Lovat tartanak, kacsákat kis úsztatóval, kecskéket, magyar kutyákat (vizsla, komondor), jurta áll a porta egy pontján, a szomszédos régi épületet szorgos kezek igyekeznek újjávarázsolni. Talán ha nem épp egy rendezvény közepébe csöppenek, kicsit többet is megtudhattam volna az egészről. Az életfa mellett állva, a távolból egerészölyvek vijjogása szól, erdélyi fafaragások mesélnek a magyarságról, itt, a Felvidéken. Otthon hol vannak ezek a pillanatok?

Jesztén elsuhanok a harangláb mellett – a település végén temető, épp virágokat cserél egy nő egy síron, segítséget kérek, merre van ez a harangláb. A központban. Szóval eljöhettem mellette. Visszamegyek. Kicsi, nem túl feltűnő, így történhetett. Régi, felújításról álmodó kúriák integetnek az út mellől.

Gesztetén gyorsan végigtekerek – különös hangulata van e helynek. Omladoznak a régi, kisnemesi kúriák, ma inkább nyomornegyedek. A falu végén található Putnoky-kastély romjait felismerem, olvastam róla az interneten, miszerint nagyon lepusztult állapotban van már. És tényleg. Még így, haldoklásában is nagyon megkapó. Furcsa, hogy így hagynak semmivé veszni egy építészeti színfoltot – körülötte nemrég felhúzott leendő putrik jelzik, hogy ezzel az épülettel már csak az enyészet tervez…

Rimasimonyiban rossz felé indulok, sehol sem jelzi tábla, merre kell Dobóca felé menni. Szerencsére a telefon GPS-e már normálisan működött, így rátaláltam a kis utcára. Hasonló látvány fogad, mint Gesztetén: a régi, valaha csodaszép házak mára putrik. Gondolom, a fiatalok innen is elmennek, lassan kihal a dolgos nép. És marad az enyészet.

A Rima fölött átívelő kis hídon megeszem a csokimat. Dobócára érve felmegyek a 14. századi templomhoz. Látszik, hogy nemrég cserélhették a tetőzetét. Minden egyéb le van róla csupaszítva, még az órák is hiányoznak. Időtlenség. Nemesmartonfalván készítem el a kirándulás egyik legmegkapóbb képét: a helyi kis templom fura elegyet alkot egy omladozó házzal és szénakazallal. Csipetnyi vadromantika.

Rimaszécs csak egy pillanat – egyre jobban vissza szeretnék már térni Magyarországra. Rendszerint rám tör ez az érzés, ha átruccanok a szomszéd országba, a túra vége felé nagyon szeretnék már visszaérni. Mivel útba esik Csíz, ránézek, milyen a fürdő kívülről. Annyira nem csábító – nyugtázom. Sajólénártfalván egy délutáni sétát tartó cigánycsaládtól kérek útbaigazítást: azon a hídon lehet átmenni Bánrévére? Igen – felelik. Leszállok a bringáról, elindulok a Sajó fölött átívelő szűk, itt-ott foghíjas függőhídon a másik partra. Innen már jó az út. Most a Magyar Köztársaság (igen, még nem cserélték le a táblát) fürdik uniós zászlóban. Már ismerős a táj. Hazatekerek.

Antal József