„Indulj el egy úton,

én is egy másikon,

hol egymást találjuk,

egymásnak se szóljunk.

 

Aki minket meglát,

mit fog az mondani,

azt fogja gondolni,

idegenek vagyunk”

 

Természetesen számtalanszor túráztam már az Országos Kéktúra útvonalán, amikor arra vitt az utam, azonban sokáig ellenálltam annak, hogy beszerezzek egy igazolófüzetet és ne csak úgy tévedjek rá erre az ösvényre, hanem a bélyegzőhelyek mentén járjam végig az elejétől a végéig. Most már van hivatalos „Országos Kéktúra útvonalvázlat és Igazolófüzet”-em. Az első, kicsit halványra sikerült pecsétet Bódvaszilason szereztem 2024. augusztus 18-án. De most nem erről a kirándulásról fogok írni.

A II. világháború kitörését megelőző évben készült el az „Országos kék út”, melynek ünnepélyes bejárását még 1938-ban Szent István-vándorlás néven rendezték meg. 1952 januárjában a Budapesti Lokomitív Sportkör természetjáró szakosztálya már Országos Kéktúra néven hirdette meg a jelvényszerző túramozgalmat, melynek szervezését és irányítását a nagy érdeklődésre való tekintettel a Magyar Természetbarát Szövetség vette át 1961-ben. A túra útvonala sokat változott az évtizedek alatt: kezdetben Tapolcától a zempléni-hegységi Tolvaj-hegyig tartott, majd a rendszerváltozás után alakult ki az Írott-kőtől Hollóházáig kanyargó nyomvonal a maga 1170 km-es hosszúságával. 1989-ben megszületett a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra, majd 1996-ban az Alföldi Kéktúra. A három kéktúraútvonal adja az Országos Kékkört, mely több mint 2500 km hosszú. (Az összefoglalót az Országos Kéktúra útvonalvázlat és Igazolófüzet alapján állítottam össze.)

1.

2024. november 9-én 8.00 órakor gördült ki a Veszprémbe tartó vonatunk a Déli pályaudvarról. Veszprémből egy kb. 45 perces út várt még ránk, míg megérkeztünk túránk kiindulópontjához, Nagyvázsonyba. Emlékeim szerint sosem jártam még itt, csak azért ez a bizonytalanság a határozott kijelentés helyett, mert a gyermekkori íróasztalomon ott díszlett egy matrica, amely a nagyvázsonyi lovagi játékokat hirdette. Szóval életem egy időszakában nap mint nap láttam e település nevét, ami azt a benyomást kelti bennem, hogy már jártam itt. Túratársam viszont többször volt már itt, így kedvenc helyével indítjuk a gyaloglást – megnézzük a pálos Szent Mihály Kolostort, melyet 1483-ban alapított Kinizsi Pál és apósa, Magyar Balázs. A templomban temették el Kinizsit 1494-ben, később a magyar várőrség 1552-ben felrobbantotta a kolostort, „félvén attól, hogy a török beléjek száll”. Vetünk egy pillantást a pár éve – vitatott eredménnyel – felújított várra, aztán folytatjuk is az utunkat, hiszen estére Városlődre kell érnünk, és egyébként is, egyszer úgyis innen kell majd indítanunk, vagy ide kell érkeztetnünk az egyik szakaszt, szóval lesz még alkalom a vár részletesebb megtekintésére.

Szikrázón süt a Nap, bár a levegő párás, így csak halványan sejlik fel a Balaton a távolban a Kinizsi Pál kilátóról (Kab-hegy). Hangulatos ösvényen lépdelünk egy bükkösön keresztül. Az az időszaka van az ősznek, amikor fel-felsejlik még a sárguló-aranyló lomb a fákon, ugyanakkor helyenként már csupaszló ágak merednek kérdőn az égre, előrevetítve a telet, amikor kopasz lesz a lombját hullatott erdő. Fogytán van a vizem, de végre Úrkútra érünk, ahol arról a kútról szerzem be az utánpótlást, amelytől a település a nevét kölcsönözte: „Úrkuttya, mely nevét vízének állandó egészséges voltáról kapta.” (Bél Mátyás, 1735) – áll egy kis táblán. Ahogy közeleg az alkony, úgy hűl egyre inkább a levegő. Örülnénk egy kis melegedési lehetőségnek a Kéktúra Vendéglőben – de zárva találjuk. Kis részét teljesítettük még a kéktúrának, viszont arra egyre inkább rá kellett döbbennünk, hogy a magyar vidék mennyire nem képes kihasználni a turizmusban rejlő lehetőségeket. Számtalanszor jártunk úgy, hogy egy-egy vendéglátóhely épp hétvégén nem volt nyitva, amikor pedig rendszerint a legtöbb turista rója az utakat. A Csárda-hegyi Őskarszthoz már erős szürkületben érkezünk, így sajnos alig látunk belőle valamit. Ezt sajnálom, elhatározom, hogy ide vissza fogok még térni, hogy meg tudjam nézni nappali fényben. Beköszönt a sötét és a hideg. Még hátra van egy hosszabb erdei út. Gyönyörű csillagos az ég. Furcsa, de fehér lepkék szállnak a levegőben, jönnek a zseblámpa fényére. Téli araszolók lehetnek azok – eddig még nem is találkoztam ilyen hideg időben lepkékkel. Városlőd hosszú főutcáján haladunk még jó darabon, aztán végre megérkezünk kényelmes szálláshelyünkre. Tésztát főzünk, pesztót teszünk rá. Melegben vagyunk. Jólesik pihenni. A nap mérlege: 30 km.

2.

Reggel 7.30 körül vágtunk neki a második napnak – bár nem lett volna rossz megnézni a Csiga-hegyen található Hölgykő vár romját, nem tettünk kitérőt, hogy biztosan elérjük a kinézett buszt hazafelé – ugyanis Bakonybélből kevés közvetlen járat közlekedik a fővárosig. De ne a hiányokról beszéljünk, hanem a csodákról! Hűvös volt a reggel, dértől csillogott a határ, minden egyes fűszálra fehér kérget vont a zimankó szorgos keze. Tágas mező mellett haladtunk el, egymásra halmozott szénabálák, a csupasz faágakon örökzölden élősködő fagyöngy gömbjei, a tájnak keretet adó domb- és erdőrészletek tárultak a szemünk elé. Aztán végre beértünk az erdőbe, ahol készült néhány feledhetetlen fotó – ahogy a fagyos fákon keresztülszűrődik a napfény, úgy világít, akár a reflektor, annak köszönhetően, hogy a páracseppek visszaverik a fényt. A közeli Pince-forrás inkább egy hirtelen felszínre törő kis patak – nem lep meg, hogy nem tudom megtölteni a kulacsom, hiszen az utóbbi években rájöhettem már, hogy a térképen jelölt források jelentős része csak időszakosan, illetve egyáltalán nem aktív vagy nincs olyan kifolyása, melyben nyugodt szívvel megmeríthetnénk, nincs olyan kifolyócsöve, ami alá tarthatnánk a kulacsunk. Viszont cserébe nagyon hangulatos látvány fogadott: moha lepte, korhadó faágak, vízbe hullott őszi avar látványos felületi feszültséget reprezentálva a fényképeken. Jártuk az igazi bakonyi erdőt – amikor legelőször jártam e hegységünkben, akkor is mély nyomot hagytak bennem a páfrányligetek, egy-egy kisebb-nagyobb völgy ugyanis annyira sajátos mikroklímával rendelkezik, hogy igazi páfránytenyészetet alkot. Most is kaptunk ebből is egy kis ízelítőt – valami zöldet az őszülő tájban. Németbányán pecsételtünk egyet a füzetbe, majd nekigyürkőztünk az utolsó etapnak Bakonybél felé.

Egyszer csak megpillantottuk a Napköveket. Az információs tábla tájékoztatása szerint a Napköveket 2021-ben állították „mindazoknak, akik az erdő harmóniáját segítségül hívva szeretnének elmélyedni, elcsendesítve magukban a rohanó élet zaját, kapcsolatba kerülni a természet erőivel, a saját lelkükkel. A Napköveket az antikvitás ősi szent helyei ihlették. (…) A kör tájolását tekintve kelet-nyugat irányú, illetve egy külön kő jelöli a sarkcsillagot. Arányaiban az aranymetszést, mint egyetemes rendszert, és az emberi test arányait ötvözi.” Igazából azért is volt érdekes ideérni, mert hamar rájöttünk, hogy 2 évvel ezelőtt már jártunk itt egy csoportos bakonyi túra keretében, csak akkor egy másik útvonalat jártunk be. Itt fogyasztottuk el az uzsonnánkat, illetve voltunk szemtanúi egy posztmodern birkanyáj terelésnek. Vagy 100-150, különféle fajtájú juh jelent meg, nagy porfelhő közepette – egészen elfoglalták az utat. Az állatok megtorpantak a kanyarban – az út két oldalán magas farakások álltak, hatalmas törzsek feküdtek egymáson az erdőirtás eredményeként. Biztosan ettől juhászkodtak meg a félénk állatok. Hirtelen mellettük termett quadján a birkapásztor. A jármű mindkét oldalához egy-egy kutya volt pórázra kötve, a quad motorháztetőjén egy bárány utazott – talán a lába sérült, találgattuk –, hátsó részén pedig egy harmadik kutya. A negyedik kutya szaladgált egyedül szabadon, ő vitte egymaga a terelés java részét. A birkapásztor pedig fel-alá járkált négykerekű terepjárművén. Nem semmi látvány volt, mondhatni szürreális, kissé belerondítva a régi idők „parasztromantikájába”.

Innen már csak 5,5 km séta volt Bakonybél, ahol betértünk a Vadszőlő Szálló és Étterembe (a nap mérlege: 25 km). A hely maga teljesen rendben volt, én rendelhettem rosszul – muflonpörköltet ettem, ami aztán kicsit megbosszulta magát… Maradt még egy kis időnk, hogy sétáljunk egyet a bencés monostor körül – az ajándékboltja már nem volt nyitva. Ezt követően befutott a busz és hazaindultunk. Nagy köd szállt a tájra, aztán napokig velünk is maradt a fővárosban is. Éreztük, hogy ez volt az idei év utolsó kora őszi hétvégéje – amikor a fák egy részén akad még színes, lassan avarrá hulló lomb, amikor van még ereje a napnak, de az árnyékban már megérint a tél lehelete.

Írta és fotók: Antal József