Az október 23-i hosszú hétvégét megelőző vasárnap tértünk vissza Kékestetőre, hogy onnan folytassuk az utunk, ahol júniusban abbahagytuk. Négynapos túrát terveztünk, az első és az utolsó napra eső etap ígérkezett a legnehezebbnek, végcélunk a Bánkúti Turistaház volt.
1.
Hajnalban keltünk, mivel az első busszal indultunk Budapestről Kékestetőre – közvetlen járattal. A busz érkezését követően kb. 20 percet kellett várnunk arra, hogy kinyisson a kávézó szerepét is betöltő étterem, aztán 9.30-kor el tudtuk indítani a túrát. Ahogy az időjárás-előrejelzés megjósolta, szép, napos időnk volt, így messze ellátunk a panorámapontokról. Hamar megállapítottuk, hogy errefelé már jóval előrébb jár az ősz, mint a fővárosban, a fák narancssárga-piros színekben pompáztak, de akadt még köztük némi zöld is.
A Markazi kapu környékén visszafordultunk, hogy ellenőrizzük az útvonalat, ugyanis a kék jelzés ellentmondott a mobiltelefonos térképünknek, egy kavicsos biciklisúton vitt a jelzés, míg a térkép egy párhuzamos erdei ösvényen. Hamar kiderült, hogy az útvonal megváltozott, mivel villanypásztorral kerítettek el egy részt az erdőből – tehát a jelölés mondott igazat.
Az Oroszlánvárról visszatekintve megpillantottuk a Galyatetői kilátót – júniusban onnan pásztáztuk végig a panorámát, arrafelé is, ahol épp most állunk. A Remete-tisztáson találtunk egy néhány rozoga padból álló pihenőt – elköltöttük maradék szendvicseinket, ittunk egy forró teát. Elmentem a közeli Remete-forráshoz – igazából elsősorban azért, mert annak az utcának a végén, ahol felnőttem, hasonló nevet kapott a forrás –, hogy ellenőrizzem, folyik-e belőle víz. Volt víz a kútban, azonban nem folyt, mert a hordalék annyira feltöltötte a kis medret, hogy a kifolyócsövet is maga alá temette. Egy tisztítást igényelne a kút és vándorok szomját olthatná újra. Habár a Gazos-kő neve nem túl bizalomgerjesztő, az első nap legszebb kilátása innen nyílt. Vitathatatlan, hogy az aranyóra fényei is ezt mondatják velem, hiszen itt ért minket a naplemente. Láttuk a siroki várat, örültünk neki, hogy lassan megérkezünk a szállásunkhoz. Előtte viszont várt még ránk egy kb. 2 kilométeres szakasz egy alacsonyabb rendű és egy főúton. Már sötét volt – a lámpámmal világítottam magunk elé, hogy észrevegyenek a száguldozó autósok. Kitehetnének néhány táblát, hogy felhívják a sofőrök figyelmét arra, hogy itt vezet a Kéktúra, lassítsanak. Talán nem telne olyan sokból. Annál nagyobb öröm volt a megérkezés. Az első nap mérlege kb. 27 km volt – a sok elterelés jól megnövelte a távot.
2.
Sirokról csípős reggelen indultunk útnak, itt-ott deres volt még a fű. Hétfő lévén zárva volt a siroki vár, így megmaradt a 2500 Ft, amit elkértek volna a belépőért. Készítettem néhány képet a Barát- és Apáca-sziklákról, meg persze a várról is. Ez a nap volt a legmelegebb a négyből, ismét egy ragyogó, napsütéses séta várt ránk. Rozsnakpusztán találtunk egy lepusztult házat – számomra maga volt az ellentmondás, különböző idősíkok találkozása, egyvelege: egy-két kicserélt nyílászáró, felsejlett az újnak ható lépcső a nyitva hagyott bejárati ajtón – inkább nem léptem be, az mégis birtokháborítás lenne. Azért mentünk be az udvarra, mert nem alakítottak ki pihenőt a környéken, aztán egy lerobbant kemence padkáján tudtunk szusszanni és tízóraizni egyet. Belestem a kitört ablakokon: újszerű polc és ágy, szanaszét heverő könyvek, mint ahová betörtek és átkutattak mindent a mozdítható értékekért. Volt a bejárati ajtó mellett egy kis szoba, a földön pokróccal, mellette kopottas járókával. A ház körül italosdobozok és -üvegek hevertek mindenfelé. Biztos sokat látott ez a ház. Kár érte, simán lehetne belőle egy vendégház itt, a kék mentén.
Világosban érkezünk meg Szarvaskőre – beülünk egy kávéra a presszóba, aztán buszra szállunk, mert egy egri ismerősünknél fogunk aludni aznap. A Kéktúrázás nemcsak arról szól, hogy megismerhetjük az ország azon részeit, ahol sohasem jártunk még, feltérképezhetjük a szebbnél szebb tájakat. Láthatjuk, hogy élnek Magyarország egyes részein az emberek, milyenek a házak, hogy fogadnak az étteremben, a kocsmában. Mindemellett arra is alkalmat ad, hogy felkeressük azokat az ismerőseinket, barátainkat is, akikkel (például, de persze nem feltétlenül) már ezer éve nem találkoztunk. Közös vacsora, közös reggeli, beszélgetések.
3. Az eső reggel is szakad, próbáljuk kitalálni az előrejelzés alapján, hogy mikor induljunk vissza Szarvaskőre. Végül valamikor 11 után köszönünk el. Pótoljuk a hiányzó elemózsiát a helyi boltban, aztán irány Szarvaskő. Ahogy leszállunk, újra esni kezd. Úgy határozunk, beülünk egy teára a buszmegálló melletti étterembe. Jól tesszük, mert egyre hevesebben esik. Várunk egy órát, míg eláll és az előrejelzés is biztatóvá nem válik. Egészen más arcát mutatja most a táj. Az elmúlt két napban szikrázó napsütésben volt részünk, most párás a levegő, párafellegek szálldogállnak az ormokon. Gyönyörű a kilátás. A túra másik legszebb panorámája itt ér minket. Túratársam hirtelen megtorpan, attól tartok, valami baj történt. De nem: egy általa a természetben még soha, általam pedig már évek óta nem látott állattal találjuk magunkat szemben: egy szalamandrával. Körbefotózzuk a kifejlett példányt, majd útjára engedjük, mert látjuk már rajta, mennyire unja az emberek közelségét. Néha csak az erdő, máskor a turistaút is ködben ázik – ettől olyan sejtelmes lesz a táj, meg persze fokozódik az őszi hangulat. A Gilitka (Szent Anna)-kápolnánál tartunk pihenőt. Érezni a hely szentségét, mélyreható köröttünk a csönd. Pecsételünk a Telekessy vendégháznál – rám tör, igazán sajnálom, hogy nem itt szálltunk meg, hanem Szilvásváradon. Mert a Telekessy vendégház az erdő közepén található – azt gondoltam, többet kellene innen mennünk másnap, a nappalok egyre rövidebbek már. Emiatt választottam inkább Szilvásváradot, ahová busszal érkezünk meg a bélapátfalvi pecsételés után. Éttermezünk egy helyi vendéglőben – az ízek valóban háziasak, azonban elég borsos számlát kapunk a végén.
4.
A negyedik nap reggelén is esik még az eső, azonban mire elindulunk – valamikor 8 előtt –, eláll. A Katonasíroknál tízóraizunk, ahol 2 német katona nyugszik – 1944. december 17-én ölték meg őket a szovjet–román megszálló csapatok. Eszembe jutnak a bükki partizánok (a bükki partizán út Hangony-Borsodnádasd közötti szakaszát kétszer is teljesítettem már egy barátommal), régmúlt idők hideg telei, hogy csak pár nap volt karácsonyig, mikor is lemészárolták a két katonát.
Ezt követően egymással versengenek a szebbnél szebb panorámapontok. Fenséges látvány tárul a szemünk elé a Pes-kő-kapuból. Innen csak „pár” lépés a Cserepes-kői barlang – itt van egy bélyegzőhely, valamint a kőfülkében éjszakai menedék is található: egymásba ácsolt deszkák a padlón ágynak, kályha, fazék, borospohár, tányér, fűrész, fémvödör. Egyszer talán kipróbáljuk ezt az izgalmas szállásmódot itt, a hegyek ölelésében, a végtelen csönd ormain.
Aztán elérkeztünk a négynapos gyaloglás jutalomkilátásához – a Vörös-kő-bérc Dél-Bükkre néző panorámaútjára. Itt berobbant hirtelen az ősz minden szépsége: az egyre több színárnyalatban pompázó erdő, a párába burkolódzó közelebbi és távolabbi bércek, a felhőfátyolon fennakadó napfény, a hatalmas mélység, mely fölött holló vitorlázik hangadással hívva fel magára a figyelmet. Elhaladunk az Őserdő mellett, majd jön a Tar-kő, ahol túratársam feketehumora találóan fejtegeti a név eredetét: innen kiválóan látszik a tarra vágott Bükk – és igen, különösen szembetűnőek a Bükki Nemzeti Parkon ejtett tájsebek. Mi lenne, ha nem tartozna ez a terület a nemzeti parkhoz? Tulajdonképpen mit is jelent, hogy a tarra vágott erdő a Bükki Nemzeti Park területén található? Ha védett, akkor mégis hogy lehet ennyi pusztítást végezni rajta?
Még a Zsidó-réten állunk meg egy utolsó szendvicsezésre. Közben felhív a barátom, hogy megérkezett értünk autóval Bánkútra (a megbeszéltekhez képest bő 1 órával korábban). Az alkalmazás szerint még 1 óra 45 percnyire van tőlünk Bánkút. Az út egyre jobb – mármint nem sziklás, nem csúszós. Néha aszfalt. Megállunk a titokzatos nevű Faktor-réti Madonnánál. Aztán folytatjuk az utunk: szembetalálkozunk a barátommal, aki inkább elindult elénk gyalog. Közösen ereszkedünk le a Bánkúti Turistaházhoz, ahol megszerezzük a nap utolsó bélyegzőjét.
Írta és fotók: Antal József
