Szeptember végén visszatértünk Nagyvázsonyba, hogy ezúttal a Balaton-felvidék irányába folytassuk az Országos Kéktúrát. Utolsó nyári nap. Hűvös hajnalok. Eső. Hideg szoba.
szeptember 20.
Nagyvázsonyba érkezve beültünk abba a kávézóba, ahol a múltkor is megfordultunk a bakonyi Kéktúrázás kezdetén. Elsétáltunk a vár és a pálos kolostorrom mellett, aztán egyre magasabbra szökött a hőmérő higanyszála – ugyanis 12 óra után nem sokkal indultunk útnak. Szerencsére kb. 28 fokig melegedett az idő, messze a nyáron „megszokott”, gyakran 38-40 foktól. Habár errefelé is csapadék után sóvárgott a táj, viszonylag jó állapotban voltak a fák, egész zöld volt a fű, virágzott az őszi kikerics.
Egyszer csak előttünk termett Tálod kicsi romtemploma. A Szent Ilona templomot a 13. században építették. „Miután a települést 1548-ban pusztán hagyta a lakossága, a templom romlásnak indult, falaira rátelepedett az erdő. 1970-ben találtak rá a romokra, 2007-ben került sor a megóvásukra” – lát el minket a szükséges tudnivalókkal a szent hely mellett felállított információs fatábla.
A Kinizsi-forrásnál tartottunk egy pihenőt – nem lepett meg, hogy vízvételre nem volt lehetőség, hiszen épp hogy csak csordogált a víz, de nem a kifolyócsövön. Egy kis gátnak köszönhetően a pihenő padjai egy minitó közelében kaptak helyet, pár méterrel arrébb pedig egy újabb pálos kolostorromot fedezhettünk fel (tálodi pálos kolostorrom, 13. század). Az igen lepusztult épületfalon egy kopott tábla a következőkről mesélt: „A XIII. század végén a Gyulaffy család alapította a kolostort. A pálos szerzetesek a XV. század végén elhagyják, s a vázsonyi kolostorba költöznek. Helyükbe ferencesek települnek. 1552-ben a török harcok nyomán pusztul el. A növényzettel teljesen benőtt romokat száz éve Rómer Flóris találta meg.” Aztán egy ponton felbukkant a Balaton kis részlete is, Badacsony jellegzetes tanúhegye – az előttünk álló pár nap egy látképbe sűrítve. Megérkeztünk Balatonhenyére, majd a szállásunk elfoglalását követően megfőztük a vacsoránkat.
szeptember 21.
Hiába tartott még a jó idő, s állt előttünk a vénasszonyok nyara, a Balatonon már utó- vagy inkább holtszezon volt. Egyáltalán nem hiányzott a tömeg, a magyar tenger partján sajtos-tejfölös lángost vagy hekket fogyasztó nyaralók látványa. Inkább a lehetőségek hiányoztak olykor: hétköznap egyszerűen zárva tartott nagyon sok étterem, kávézó, reggeliző hely, s persze nem volt mindenhol bolt sem, ami egy gyalogtúrázó ember életét képes megnehezíteni – szó szerint is, hiszen arra kényszerültünk, hogy hátizsákunkban hordozzuk magunkkal az úton az aznapi vagy másnapi vacsora összetevőit. Sőt: hiába Magyarország egyik neves borvidékén sétáltunk keresztül, a pincészetek is magukba zárkóztak – a kis helyi Coopok méltatlan borkínálatára felesleges szavakat fecsérelni. Pedig pont ezek a boltok működhetnének több pincészet egyfajta előőrseként, lerakataként.
Balatonhenyéről kényelmesen, 8 után indulunk. A kellemes, dimbes-dombos tájban egyszerre keveredik a Heves–Borsodi-dombság atmoszférája a Budai-hegyek sziklás ösvényeinek hangulatával. A Fekete-hegy környékére több kisebb állandó és időszakos tavat jelez a térkép. A tavakon úszólápok, tőzegmoha is található gazdag élővilággal. Sajnos csak kiszáradt tavak mellett haladtunk el – az aszály súlyos következményei ide is elértek. Felmegyünk a köveskáli Eötvös Károly-kilátóra, ahonnan fantasztikus panoráma tárul a szemünk elé. Rendezett szőlőültetvények, borospincék között kanyarog az út, majd egy halom földre hullott mandulát veszek észre. A mandulafasor tele van terméssel, sosem láttam még, hogy a mandula is egy védőburokban van, ahogy a dió. Szedtem belőle egy keveset, azonban végül máig nem kóstoltam még meg, hiszen lehet keserű mandula is, ami nem ehető.
A Szentbékkála határában található Kálvária képeinek mindegyike igazi műalkotás, eltérő stílusban. Körbejárjuk a Kőtengert. Utoljára (és egyben először) évekkel ezelőtt jártam itt egy barátommal, amikor teljesítettük a bringás Balaton-kör északi részét. Itt költjük el az ebédre magunkkal hozott szendvicseinket, majd újult erővel folytatjuk a vándorlásunkat – a hét egyik legkeményebb napja ugyanis ez, előttünk áll még Csobánc hegye is. Csobánc aljából szemléljük a légáramlatokon lovagló hollókat, megállunk a hegy tövében álló Rossztemplomnál – a 13. századból itt maradt romtemplom mellett. Ahogy feljebb és feljebb törünk, egyre szebb a kilátás. A csúcson pedig valami fantasztikus. Lefelé kicsit nyaktörővé válik az ösvény a sziklás-törmelékes szakaszon. Káptalantóti határában csípjük el az aranyóra fényeit, még útközben leadjuk a vacsorarendelést – szerencsére vállal kiszállítást Káptalantótiba az egyik helyi pizzéria. Szállásunk nevéhez méltán két legelésző alpaka fogad a ház közelében.
szeptember 22.
Reggel tudunk kávézni egyet, majd a Gulács meghódítására indulunk. A város határában még szedünk egy kis szilvát az útszéli fákról: rég ettem már ilyen ízletes fajtát. Persze egy-egy fürt szőlőt is megkóstoltunk a pár napos kirándulásunk során – egy gyönyörű kékszőlő vitte a prímet: ezzel az ízzel is ezer éve találkoztam utoljára… Igazából a Gulács is a környék tanúhegyeinek egyike, az egykori vulkáni működés lenyomata. Ezt követően a Badacsony legszebb bazaltoszlopsoraként emlegetett Kőkapuhoz visz az utunk: „A felszínre tört láva gyorsan hűlt ki. A hirtelen hő- és térfogatcsökkenés hatására a láva függőleges és vízszintes síkok mentén szilárdult meg. Az így kialakult oszlopokat a szél és a víz formálták, mállasztották.” A Badacsony legmagasabb pontján, a Kisfaludy-kilátó tövében ebédelünk. Magunkra kell vennünk még egy réteget, mert szelessé válik az idő, néha egy-két csepp eső is hull. Fázni kezd a kezünk – hihetetlen, hogy pár napja közel 30 fokban izzadtunk még. Természetesen felmegyünk a kilátóra is, a legemblematikusabb tanúhegyről szemlélni a Balatont és a környező hegyeket. Igazából ezt követően egymást érik a szebbnél szebb panorámapontok – az Egry József-kilátó beírja magát képzeletbeli noteszembe az egyik legkülönlegesebb balatoni látványt nyújtó helyek közé. És hát még mindig nincs vége: végre én is átélhetem, milyen a Bujdosók lépcsőjén lépdelni – mondjuk lefelé, amit nem is bánok, mert ebben az irányban most épp kellemesebb. Badacsonytördemicet elhagyva találunk egy nyitva tartó pincét (Güns Pince), ahol helyi borhoz jutunk, így teljesül az a kívánságunk, hogy ha már egy borvidéken vagyunk, nem lenne rossz megkóstolni egy helyi kis pincészet nedűjét. Innen már csak pár lépés Szigliget, ahol serpenyőbe kerül a reggeltől hurcolt cukkini és tejszín, fazékba a széles metélt. Az estebédet pedig egy sétával zárjuk, sötétedés után odaérünk a Balaton-partra.
Írta és fotók: Antal József

