Balaton-felvidék I. (OKT-06)

Szeptember végén visszatértünk Nagyvázsonyba, hogy ezúttal a Balaton-felvidék irányába folytassuk az Országos Kéktúrát. Utolsó nyári nap. Hűvös hajnalok. Eső. Hideg szoba.

szeptember 20.

Nagyvázsonyba érkezve beültünk abba a kávézóba, ahol a múltkor is megfordultunk a bakonyi Kéktúrázás kezdetén. Elsétáltunk a vár és a pálos kolostorrom mellett, aztán egyre magasabbra szökött a hőmérő higanyszála – ugyanis 12 óra után nem sokkal indultunk útnak. Szerencsére kb. 28 fokig melegedett az idő, messze a nyáron „megszokott”, gyakran 38-40 foktól. Habár errefelé is csapadék után sóvárgott a táj, viszonylag jó állapotban voltak a fák, egész zöld volt a fű, virágzott az őszi kikerics.

Egyszer csak előttünk termett Tálod kicsi romtemploma. A Szent Ilona templomot a 13. században építették. „Miután a települést 1548-ban pusztán hagyta a lakossága, a templom romlásnak indult, falaira rátelepedett az erdő. 1970-ben találtak rá a romokra, 2007-ben került sor a megóvásukra” – lát el minket a szükséges tudnivalókkal a szent hely mellett felállított információs fatábla.

A Kinizsi-forrásnál tartottunk egy pihenőt – nem lepett meg, hogy vízvételre nem volt lehetőség, hiszen épp hogy csak csordogált a víz, de nem a kifolyócsövön. Egy kis gátnak köszönhetően a pihenő padjai egy minitó közelében kaptak helyet, pár méterrel arrébb pedig egy újabb pálos kolostorromot fedezhettünk fel (tálodi pálos kolostorrom, 13. század). Az igen lepusztult épületfalon egy kopott tábla a következőkről mesélt: „A XIII. század végén a Gyulaffy család alapította a kolostort. A pálos szerzetesek a XV. század végén elhagyják, s a vázsonyi kolostorba költöznek. Helyükbe ferencesek települnek. 1552-ben a török harcok nyomán pusztul el. A növényzettel teljesen benőtt romokat száz éve Rómer Flóris találta meg.” Aztán egy ponton felbukkant a Balaton kis részlete is, Badacsony jellegzetes tanúhegye – az előttünk álló pár nap egy látképbe sűrítve. Megérkeztünk Balatonhenyére, majd a szállásunk elfoglalását követően megfőztük a vacsoránkat.

szeptember 21.

Hiába tartott még a jó idő, s állt előttünk a vénasszonyok nyara, a Balatonon már utó- vagy inkább holtszezon volt. Egyáltalán nem hiányzott a tömeg, a magyar tenger partján sajtos-tejfölös lángost vagy hekket fogyasztó nyaralók látványa. Inkább a lehetőségek hiányoztak olykor: hétköznap egyszerűen zárva tartott nagyon sok étterem, kávézó, reggeliző hely, s persze nem volt mindenhol bolt sem, ami egy gyalogtúrázó ember életét képes megnehezíteni – szó szerint is, hiszen arra kényszerültünk, hogy hátizsákunkban hordozzuk magunkkal az úton az aznapi vagy másnapi vacsora összetevőit. Sőt: hiába Magyarország egyik neves borvidékén sétáltunk keresztül, a pincészetek is magukba zárkóztak – a kis helyi Coopok méltatlan borkínálatára felesleges szavakat fecsérelni. Pedig pont ezek a boltok működhetnének több pincészet egyfajta előőrseként, lerakataként.

Balatonhenyéről kényelmesen, 8 után indulunk. A kellemes, dimbes-dombos tájban egyszerre keveredik a Heves–Borsodi-dombság atmoszférája a Budai-hegyek sziklás ösvényeinek hangulatával. A Fekete-hegy környékére több kisebb állandó és időszakos tavat jelez a térkép. A tavakon úszólápok, tőzegmoha is található gazdag élővilággal. Sajnos csak kiszáradt tavak mellett haladtunk el – az aszály súlyos következményei ide is elértek. Felmegyünk a köveskáli Eötvös Károly-kilátóra, ahonnan fantasztikus panoráma tárul a szemünk elé. Rendezett szőlőültetvények, borospincék között kanyarog az út, majd egy halom földre hullott mandulát veszek észre. A mandulafasor tele van terméssel, sosem láttam még, hogy a mandula is egy védőburokban van, ahogy a dió. Szedtem belőle egy keveset, azonban végül máig nem kóstoltam még meg, hiszen lehet keserű mandula is, ami nem ehető.

A Szentbékkála határában található Kálvária képeinek mindegyike igazi műalkotás, eltérő stílusban. Körbejárjuk a Kőtengert. Utoljára (és egyben először) évekkel ezelőtt jártam itt egy barátommal, amikor teljesítettük a bringás Balaton-kör északi részét. Itt költjük el az ebédre magunkkal hozott szendvicseinket, majd újult erővel folytatjuk a vándorlásunkat – a hét egyik legkeményebb napja ugyanis ez, előttünk áll még Csobánc hegye is. Csobánc aljából szemléljük a légáramlatokon lovagló hollókat, megállunk a hegy tövében álló Rossztemplomnál – a 13. századból itt maradt romtemplom mellett. Ahogy feljebb és feljebb törünk, egyre szebb a kilátás. A csúcson pedig valami fantasztikus. Lefelé kicsit nyaktörővé válik az ösvény a sziklás-törmelékes szakaszon. Káptalantóti határában csípjük el az aranyóra fényeit, még útközben leadjuk a vacsorarendelést – szerencsére vállal kiszállítást Káptalantótiba az egyik helyi pizzéria. Szállásunk nevéhez méltán két legelésző alpaka fogad a ház közelében.

szeptember 22.

Reggel tudunk kávézni egyet, majd a Gulács meghódítására indulunk. A város határában még szedünk egy kis szilvát az útszéli fákról: rég ettem már ilyen ízletes fajtát. Persze egy-egy fürt szőlőt is megkóstoltunk a pár napos kirándulásunk során – egy gyönyörű kékszőlő vitte a prímet: ezzel az ízzel is ezer éve találkoztam utoljára… Igazából a Gulács is a környék tanúhegyeinek egyike, az egykori vulkáni működés lenyomata. Ezt követően a Badacsony legszebb bazaltoszlopsoraként emlegetett Kőkapuhoz visz az utunk: „A felszínre tört láva gyorsan hűlt ki. A hirtelen hő- és térfogatcsökkenés hatására a láva függőleges és vízszintes síkok mentén szilárdult meg. Az így kialakult oszlopokat a szél és a víz formálták, mállasztották.” A Badacsony legmagasabb pontján, a Kisfaludy-kilátó tövében ebédelünk. Magunkra kell vennünk még egy réteget, mert szelessé válik az idő, néha egy-két csepp eső is hull. Fázni kezd a kezünk – hihetetlen, hogy pár napja közel 30 fokban izzadtunk még. Természetesen felmegyünk a kilátóra is, a legemblematikusabb tanúhegyről szemlélni a Balatont és a környező hegyeket. Igazából ezt követően egymást érik a szebbnél szebb panorámapontok – az Egry József-kilátó beírja magát képzeletbeli noteszembe az egyik legkülönlegesebb balatoni látványt nyújtó helyek közé. És hát még mindig nincs vége: végre én is átélhetem, milyen a Bujdosók lépcsőjén lépdelni – mondjuk lefelé, amit nem is bánok, mert ebben az irányban most épp kellemesebb. Badacsonytördemicet elhagyva találunk egy nyitva tartó pincét (Güns Pince), ahol helyi borhoz jutunk, így teljesül az a kívánságunk, hogy ha már egy borvidéken vagyunk, nem lenne rossz megkóstolni egy helyi kis pincészet nedűjét. Innen már csak pár lépés Szigliget, ahol serpenyőbe kerül a reggeltől hurcolt cukkini és tejszín, fazékba a széles metélt. Az estebédet pedig egy sétával zárjuk, sötétedés után odaérünk a Balaton-partra.

Írta és fotók: Antal József

Related Articles

Folytatódik a bakonyi kaland

4 nap – 80 kilométer

Támogasd újságunkat!

A Híradó a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének rendszeresen megjelenő lapja.

A lap célja a Svédországban működő magyar egyesületek éltének bemutatása, a magyar nyelv és hagyományok ápolása valamint a kapcsolattartás az országban szétszórtan élő magyar olvasók között. Az újságot a tagegyesületekben tagdíjat fizető családok térítésmentesen kapják kézhez.

Annak ellenére, hogy a Híradó szerkesztősége önkéntes alapon végzi munkáját, az újság kiadásának költségei – a nyomdai költségek és a postázás – mégis jelentős anyagi terhet jelentenek a SMOSZ számára.

Kérjük, csatlakozz a Híradó Baráti Köréhez, és tagdíjad befizetésével támogasd az újság további megjelenését!

 

Éves tagsági díj családonként: 100 kr

A tagdíjat a következő számlára lehet befizetni:

Bankgiro 244-1590

Swish:

Swish


Nem kapta kézhez a Híradót?

 

Kimaradt Híradó szám esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket. Szerkesztőségünknek nincs módjában az elveszett, vagy nem kézbesített példányokat pótolni.

 

Címváltozás esetén kérjük, értesítsék egyesületi elnöküket, mert ők állítják össze és küldik el a tagság frissített névsorát a SMOSZ címlista felelősének.

Támogatóink

 
Free Joomla templates by Ltheme