Ez nem a Marvel franchise. Mint akit gyomorszájon vágtak, úgy jöttem ki a moziból tegnap este a szemerkélő esőtől nyirkos utcára. Aztán sokáig elmélkedtünk Vikivel még a filmről, amíg hazaértünk. Ma délelőtt sikerült kicsit (⚠Spoiler ⚠-ektől sem mentesen) összefoglalni benyomásainkat. Szóval, aki még nem látta, csak saját felelősségre olvasson tovább!
Sötét tónusú egzisztenciális dráma, esetlegesen pszichológiai thriller lett Joker eredettörténete, mintsem a klasszikus szuperhősfilm zsáner. Gotham City a modern, nagyvárosi lét metaforája, saját bűneink szürke labirintusa, amiből nem vezet kiút. A jelen, nyugati típusú állami berendezkedésének kemény kritikája vonul végig a filmen, ahol a társadalmi rétegek egymástól való eltávolodása, az ebből fakadó feszültség és nyomasztó urbánus stressz az alapérzület. A neurotikus közmorált a média képmutató, hazug boldogságfetisizmusa teszi még betegebbé. A szociális rendszerből kihulló, elfelejtett, eredendően hátrányból induló egyén teljes őrültének látlelete a főhős átalakulása. Az alsó középosztálybeli, mentális betegségekkel küzdő Arthur inverz kafkai metamorfózison megy keresztül, végül őrületének teljes teret engedve Jokerré avanzsálódik. Ez a folyamat Joaquin Phoenix jutalomjátéka, aki zseniálisan hozza a karaktert. Kicsit „one man show” flessem volt, de ez is a mozi javára vált. Ámulva néztem, éltem Phoenix megoldásait, mozdulatait, mimikáját.
Joker a DC világában[1] abszolút negatív képregényhős, a gonosz megtestesítője, itt érdekes módon mégis rengeteg egyéb érzést vált ki belőlünk az ellenszenven kívül, illetve talán azt a legkevésbé. A gonoszság inkább globális tünet, mintsem Joker romlott lelkének egyedüli terméke. Arthurban, mielőtt Jokerré válna, nagyon is élnek a finom érzések, még ha a tévé által közvetített illuzórikus selyempapírba is vannak csomagolva. Álmai, egy átlagember álmai, mégis elérhetetlenek, mert a közöny és elidegenedés cinikus falaiba ütköznek egyfolytában, ráadásul a hazugság és a sorsrontó önhazugság, valamint a „civilizációs betegségek” is tovább torzítják valódiságukat. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy Arthur, azaz Joker ártatlan, és csupán a környezete hatásainak negatív visszatükröződése. Nem. Ő a tökéletes befogadó. A bennünk rejlő nihilizmus táptalaja. Joker az elkeseredett elégedetlenség kollektív tudatalattiból, az emberiség által közösen imaginált archetípusa: a Harlequin, a bolond, aki megfelelő vezető a berohadt tömeglélek apokaliptikus végső önpusztításához, amihez a filmben periodikusan megjelenő társadalmi, gazdasági elit léte, öngerjesztő erőszaka az adalék. Hamvas Béla Arlequin c. írása rímel erre nagyon jól, miszerint :
„Ha a bolondnak a trónust felajánlanák, fejére csörgősapkát tenne, hahotázna és a trónus támláján tótágast állna és hosszú orrot mutatna. Micsoda hallatlan mulatság látni a loholókat, amint nyelvük kilóg és tülekednek és egymást tapossák, az árulókat és az orgyilkosokat és akik csontjukig sárgák az irigységtől és forrnak a bosszútól, pokoli mulatság az egész úgynevezett történet, eszeveszett és bomlott őrjöngésével a trónusért, vagyis a hatalomért. A világhatalom nem Isten, hanem a bálvány. Trónus! Hatalom! Talán egyszer Isten megteszi, a maga mulatságára, hogy valakit a trónusba ültet. Lehet, hogy erre a szerepre az Antikrisztust jelölte ki. Pokolian komikus lesz, nevethetünk rajta, csak kibírjuk. A bolond nevet.”
Ez a film igazából kórkép az emberiségről. Gotham City a világ, melyet teremtettünk a nyugati civilizáció által, Joker pedig a belőlünk táplálkozó reményvesztett, félelmekkel teli apokaliptikus antihős, aki már nem képes hinni semmiben, hagyja, hogy a világ, mint rákos sejt felfalja magát és csak kacag rajta könnyek között. Csak őrülten kacag egyre a reménytelen éjszakába.
Írta: Csépányi László