MADE IN HUNGARY (nosztalgiamnézia)

Nyomtatás

Herr Möbsnek valójában csupán egyetlen valódi ismertetőjegye van, mégpedig az, hogy ordít. Hangosan és rendszeresen. Úgy értem, tíz másodpercenként felüvölt, mégis minden alkalommal teljesen váratlanul ér ez a kényelmetlen tónus. Már akkor hallom, amikor belépek az épületbe, a földszintről, pedig a másodikon lakik. Ő a hely ritmusa, egy metronóm pontosságával adja az ütemet, rikoltozása olykor egy képzeletbeli dzsungel kakofóniájára emlékeztet az Otthon többi zajával keveredve, kiadja könnyedén ezt az érzékcsalódást.

Figyelem a kollégák reakcióit. Zavarba ejtőek. Mintha, ők nem is hallanák, szemük sem rebben. Érdekes. Meg lehet szokni ezt is ezek szerint.

– Miért ordít az öreg egyébként? – kérdezem uzsonnaszünetben a műszakvezető nővértől.

– Mert demens – válaszolja. – De én még nem kérdeztem tőle – teszi hozzá. – A demensek mind ilyenek, bekattan nekik valami és azt ismételgetik. Ennyire egyszerű. Hiába kérdeznéd, nem tudna rá válaszolni. De hát ismered, dolgoztál már ápolóként... Este egyébként lesz alkalmad, hogy megkérdezd tőle, te látod majd el. Szokásos. Ágytál, pelenkacsere, pizsama, aztán mehet az ágyba. Utána abbahagyja éjszakára, majd meglátod.

Kopogok. Benyitok.

 – Hello, Herr Möbs! Minden oké?

– Gyere be – mondja alig hallhatóan, de már készülök az ordításra. És bele is hasít a kettőnk közötti keskeny térbe. Akaratom ellenére összerándulok. Erre nem lehet felkészülni.

– Herr Möbs, jöjjön kérem, segítek. Kimegyünk a vécére, aztán felkapjuk a pizsamát. – Valamiért úgy érzem, így kell vele beszélni. Lazán, természetesen.

Ül az asztala felé hajolva és közvetlen közelről mered egy kinyitott kertészeti magazin színes képeire. Gyorsan kihasználom a csöndet és nekiszegezek egy kérdést.

– Szereti a zöldet, Herr Möbs? A kerteket?

– Nekem is volt egy kertem. Az volt a hobbim – motyogja maga elé.

Lénye szinte teljesen átlátszó, nehéz pontosan leírni. Arca, mint egy kisfiúé, talán a komiszmosoly miatt. Kék szeme párásan hunyorog a szemüveg mögött, derű sugárzik belőle. Aztán spontán elbődül újra. Most közelről láthatom. Közben mosolyog maga elé.

– Nem volt nagy kert, 8x10 méter körülbelül. A bérházak között eldugva. Nagyon szerettem – folytatja a mesélést.

Érdekes módon ilyenkor ritkulnak a kiáltások.

– Meg tudom érteni – nézek rá mosolyogva.

– Nekünk is éppen akkora kertünk van és pontosan a miénk is a bérkaszárnyák közé bepréselve. És mi is imádjuk. Igazi áldás a nagyvárosban az ilyesmi – lelkesülök fel én is, mire hirtelen közbevág.

– Jól végzed a munkádat, tudod, mit kell mondani egy öregembernek.

Nehéz eldönteni, hogy cinizmus vagy inkább barátságos csipkelődés van a hangjában.

– Álljunk fel akkor szépen lassan uram, és célozzuk meg a fürdőszobát! – határozom el magam.

Közben azon tűnődöm, hogy lassan öt percet kibírtunk csöndes hangnemben, meg azon is, hogy ez nem is demencia. Ez egyszerűen emlékezés és felejtés egyszerre. Nosztalgiamnézia.

Kihalászom a széke alól a lerúgott fekete bőrpapucsot és egy pillanatra elidőzöm felette. Milyen szépen megmunkált darab. Élmény hozzáérni. Aztán megakad a szemem a talpbetétbe nyomott feliraton: MADE IN HUNGARY.

– Hoppá, az anyját. Még ilyet! – tör fel belőlem magyarul önkéntelenül.

– Was denn? – kérdi szintén meglepődve Herr Möbs. – Und was ist diese Sprache, woher kommst du eigentlich?

– Magyar… Magyarul beszéltem, magyar vagyok – magyarázom átszellemülve.

– Tudja, merre van? Európa közepén az a kis ország.

Bizonytalan hümmögést hallat az öreg.

– Tudja, Ausztria a szomszédunk, meg a Plattensee a régi Treffpunkt az elválasztott Németország idején. – Valamiért a németeknek mindig így próbálom belőni az irányt, nem a Balkán vagy a ruszki oldal felől.

– Jaaa, Marika Németh, a primadonna. Tudom már. Ő is magyar, igaz? Tudja, hogy fellépett itt Kölnben is gyakran a háború után, a 60-as években talán? Halottuk élőben a feleségemmel anno, illetve még most is hallom, azt a különlegesen csengő hangját a távoli múltból. – Majd, mint egy jeges februári hajnalon a páracseppek, úgy fagytak bele a pillanatba az utolsó szavak.

Aztán felordít újra.

Egy pillanatra kivárok, majd felemelem a papucsot.

– Tudja, mi magyar még, Herr Möbs? Ez a papucs, ez a gyönyörű papucs is magyar. Ott gyártották. Nagyon régen nem láttam ezt a feliratot semmilyen terméken. Igaz, ez sem mai darab, ahogy elnézem.

– Ez a kedvenc papucsom legalább 40 éve, van egy ugyanilyen még valahol, az vadonatúj. Ezután vettem rögtön, ezt annyira megszerettem párnapnyi használat után, ha ez tönkremenne, de nem került rá sor, hogy hordjam és valószínűleg már nem is fog. Vagy ki tudja…

És jön az üvöltés rendíthetetlenül.

– Miért kell ordítani időről időre Herr Möbs? – öntök végül tiszta vizet a pohárba. Mivégre jön ez Önből folyton?

– Jól mondod. Jön. Jön fölfelé alulról, egyre. Felkavarodott. A felkavarodott idő jön egyre így bennem alulról fölfelé, ahogy a reflux és kezével többször imitálja mellkasa előtt a folyamat irányát…

Írta: Csépányi László

 

Foto---Csepnyi-Lszlo