Kutatok a közelmúlt emlékei között, hogyan és mikor bukkant fel ez a könyv, de nem jut eszembe. Valószínűleg a cím és a könyvborító volt, ami felkelthette az érdeklődésemet szokatlansága miatt. Agustina Bazterrica argentin írónő Pecsenyehús című regényének borítóján egy vákuumfóliás húsdarab fotója kapott helyet a maga puritán módján, viszont ha az ember kicsit elidőzik a fényképen, észreveszi, hogy valami nem stimmel, mert a megszokott sertés- vagy marhacomb helyett egy emberi felső lábszár szerepel a hús származására utalva. Először azt hittem, valami öncélú, beteges horror ponyva került a kezembe, de a fülszöveg túlmutatott az elképzésemen. Szépirodalomról van szó, viszont kell hozzá egy jó erős gyomor, mert meglehetősen meredek a történet, éppen ezért a 🔞-as karikát kapásból kiérdemli.

A disztópikus műben egy, az állatokat megtámadó halálos vírus megjelenése miatt teljesen átalakul az eddigi civilizációs berendezkedés az egész világon. A haszon- és háziállatokat kivétel nélkül meg kell semmisíteni, mielőtt az emberiség is komoly veszélybe kerülne. A társadalom és a kormányok viszont nem érik be a csupán növényi alapú táplálkozással, hanem emberi hússal próbálják mérsékelni a hús utáni csillapíthatatlan sóvárgást. Legitimmé válik a direkt étkezésre kitenyésztett és szaporított emberi egyedek levágása, magyarán egy törvényre emelkedett kannibalizmusról beszélünk, amely két részre osztja fajunkat: akik esznek, és akiket esznek.

Marcos Tejón keresztül kapcsolódunk be a történetbe, aki a regény fő(anti)hőse, az egyik nagy húsipari konszern megbízottja, amolyan utazó üzletkötő hivatalnok. Egy tipikus átlagember, aki undorodik munkájától, ennek ellenére is járja az általa választott utat, egészen addig, amíg ajándékba nem kap egy élő, ám fogyasztásra szánt „nőstényt”. Az ő szemén keresztül ismerjük meg azt a zavarba ejtő világot, ahol az erkölcs és az emberi értékek teljesen visszájára fordulnak, a polgárok úgy beszélnek a kannibalizmusról, mint egy átlagos kerti grillezés közben a sertésoldalas állagáról. Az étkezésre tenyésztett emberek abban különböznek azoktól, akik megeszik őket, hogy nem kapnak civilizációs kondicionálást, valamint hangszálaikat is kivágják, mivel a verbális kommunikációt egyébként sem sajátíthatják el, illetve a húsgyári dolgozók idegeit sem borzolják így az esetleges nemkívánatos hanghatások.

A környezet és a társadalomrajz rendkívül valószerű, az atmoszférára magába szippantja, és a padlóra nyomja az olvasót. A szűk helyek klausztrofób hangulatát idézi fel a húsgyártás egyes lépéseinek realisztikus ábrázolása, melyek szándékosan egyfajta minimalista, szikár nyelvezeten jelennek meg. A szöveg vágóhidak és cserzőüzemek vérgőzös belvilágába visz, ahol nincs kegyelem és empátia, csak a monoton, gépies mészárlás stációi tűnnek elő a steril környezetből . Gyakran azt éreztem, hogy „na jó, ez azért már tényleg durva”, ennek ellenére mégis húzott magával a könyv az alternatív valóságokba. Azért a többes szám, mert azon túl, hogy az emberiség egy olyan lehetséges jövőképe elevenedik meg, amely túl bizarr és groteszk ahhoz, hogy tényleg megvalósulhasson, egy másik metaforikus jelentéstartalom is feldereng bennünk, mégpedig a jelenlegi világunk, ahogyan a haszonállatokkal bánunk napjainkban is. Éppen abban rejlik ennek a disztópiának a legnagyobb ereje, hogy valahol legbelül érezzük, hogy a fikciós történések valóra is válhatnának, ha belegondolunk, hogy mi zajlik manapság is érző lényekkel szemben világszerte.

Ezen a ponton sokan arra gondolhatnak, hogy egy harcos, vegán propagandista erőlteti ránk a világképét, de ahogy a cselekmény kibontakozik, a húsipari alkalmazott férfi és az ajándékba kapott, vágásra ítélt „nőstény” bensőséges kapcsolata által, olyan végkifejlet tárul elénk, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy itt többről van szó a növényi alapú táplálkozás népszerűsítésénél. Valójában az emberiség karmikus tévelygése kerül terítékre a szamszárában. A Káli Yuga, kegyetlen, könyörületet nem ismerő kollektív egója falja fel szépen lassan önmagát, hogy vérben fürödve talán egyszer megtisztulhasson újra, és a halott, spirituális talajon friss, tiszta hajtás sarjadhasson, ami majd átfényli a káosz sötét éveit.

A könyvet a hiperrealisztikus ábrázolásmód miatt tényleg csak erős idegzetű olvasók figyelmébe ajánlom. Ennek ellenére az egyik legelgondolkodtatóbb regény, amit az utóbbi időben olvastam, még ha a történetvezetés kapcsán néha hiányérzetem is támadt.

Írta: Csépányi László