Olasz Renátó színész-rendező Minden csillag című első filmje üdítően bátor és személyes hangvételű alkotás a kortárs magyar független film palettáján. A történet egy testvérpár – Milán (Olasz Renátó) és Bianka (Waskovics Andrea) – hazatérését követi: hosszú budapesti évek után térnek vissza kelet-magyarországi szülővárosukba, hogy karácsony előtt újra találkozzanak gyerekkori barátaikkal és első szerelmeikkel. A hazatérés gesztusa azonban korántsem felhőtlen. A fiatalok egykor meghitt közössége a közös ünnepi buli során szembesül az idő múlásával és azzal, hogy „semmi sem olyan, mint régen”. A film alaphelyzetét adó karácsony előtti éjszaka a nosztalgia és csalódás különös elegyét kínálja: a szereplők együtt mulatnak, sokat isznak, a felszabadultság mögött azonban ott lappang a kiüresedés érzése. Olasz rendezése érzékenyen ragadja meg azt a generációs élményt, amikor húszas éveiktől búcsúzva a a fiatalok kénytelenek feltenni maguknak a kérdést: „Harmincévesek vagyunk, hová tartunk? Tizenévesen ilyennek képzeltük az életünket?” Ez a fájdalmas identitáskeresés hatja át a filmet, amely így egyszerre szól az egyéni sorsok fordulópontjairól és egy egész nemzedék útkereséséről.
A Minden csillag tematikailag a hazatérés drámája, mélyen beleágyazva a vidékről elszármazott fiatalok magányának és nosztalgiájának kontextusába. A forgatókönyv nélkül, improvizációkra építve készült független film ötlete saját élményekből táplálkozik: Olasz Renátó maga is vidékről költözött a fővárosba, így hitelesen tudja megragadni azt az érzést, milyen évekkel később visszatérni a szülőföldre. A választott helyszín – egy kisvárosi kocsma Kelet-Magyarországon – nem csupán díszlet, hanem a film egyik főszereplője. A rendező saját szülővárosában található kiskocsma 36 éve változatlan formában létezik, szimbolikusan is jelképezve azt a „fagyott időt”, amelyben a múlt emlékei konzerválódtak. Az egykor a fiatalság hangos színteréül szolgáló hely mára kihalt, mintha megállt volna benne az idő, a környező város pedig esténként szinte díszletvárossá üresedik. Ebbe a mozdulatlanságba érkezik vissza a főhős testvérpár, és már a kezdetektől érezzük, hogy a hazatérés egyszerre felemelő és keserédes élmény lesz.
Stilárisan a film a modern független film merész formanyelvét alkalmazza, miközben tiszteleg a magyar művészfilm hagyományai előtt. Olasz Renátó fekete-fehérben forgatta le a történetet, ami egyszerre kölcsönöz dokumentarista hitelességet és időtlen művészi hangulatot a látottaknak. Bántó Csaba operatőr képei érzékenyen komponáltak: a lassú, szemlélődő beállítások hagyják, hogy a kamera szinte észrevétlen megfigyelőként bolyongjon a szereplők között, mintha maga is egy lenne közülük. A hosszú, tekergőző snittek és olykor belassított mozgóképek révén a néző is belemerül a kocsma és a kisváros terébe. Ez a tempó és vizuális megoldás a türelemre épít, apró gesztusokból és csendekből rajzol ki érzelmeket. A dialógusok – lévén nagyrészt improvizáció eredményei – természetes közvetlenséggel hangzanak, sokszor hétköznapi banalitásukban hordozva mélyebb jelentést. A film merészen el is rugaszkodik a hagyományos cselekményvezetéstől: nincs klasszikus értelemben vett szoros narratíva, inkább epizódszerű találkozások füzére adja ki a nagy egészet.
A Minden csillag igazi ensemble-darab, azaz sokszereplős kamaradráma, ahol nincsenek egyértelmű fő- és mellékszereplők: a baráti társaság minden tagja egyaránt fontos és emlékezetes. A testvérpár nézőpontja ugyan keretet ad a történetnek, de rajtuk keresztül magyar vidéki sorsokkal találkozunk – a film arra vállalkozik, hogy egy egész közösség érzésvilágát és sorsfordulóit megmutassa. A színészi alakítások hitelessége kiemelkedő: érezhető, hogy a karaktereket maguk a színészek formálták együtt az alkotókkal. Waskovics Andrea Biankaként egyszerre karcos és sebezhető jelenlét a vásznon – az ő szemében tükröződik leginkább a fájdalmas ráismerés, hogy a gyerekkor helyszíne és barátai megváltoztak. Olasz Renátó Milán szerepében csendes melankóliával és visszafojtott indulattal hozza a „világot megjárt” fivért, aki fiatal kora ellenére is kiégett, világfáradt tekintettel figyeli a körülötte zajló drámát.
A film mélyebb rétegeiben spirituális és metaforikus motívumok is felsejlenek. Bár a történet alapvetően realista, Olasz olykor finom álomszerűséget csempész a képekbe. A hazatérés élménye itt szinte metafizikai utazás: a testvérpár mintha egy párhuzamos valóságba lépne vissza, ahol a tér és az idő elmosódik. A kisváros ismerős utcái idegenné válnak, a gyerekkor helyszínei felismerhetetlenek – a múlt szellemei kísértik a jelent. Ezt az enyhe misztikumot erősíti egy különös visszatérő jelkép: egy kóbor fehér ló tűnik fel időnként a városban, nyugodtan ballagva végig az utcákon. A fehér ló látványa egyszerre valós és szimbolikus – utalhat a szabadságra, az elmúló ártatlanságra, vagy akár Tarr Béla Torinói ló című filmjének szellemét idéző baljós metaforaként is értelmezhető.
Külön figyelmet érdemel a film kelet-magyarországi kötődése és kulturális szövete. A rendező szülőföldjének atmoszférája átitatja az alkotást: a dialógusokban felfedezhető a vidéki nyelvjárás íze, a helyszínek mind ismerősen magyar tájat mutatnak. A Minden csillag abban is ritka kincs, hogy a budapesti közeg helyett a perifériára fókuszál – arra a gyakran elfeledett Magyarországra, ahol a fiatalok számára az előrejutás útja sokszor az elvándorláson keresztül vezet. A film rámutat a vidéki lét marginalizáltságára: a kisváros, ahová Biankáék visszatérnek, „szinte kiürült”, az ott maradottak pedig a közösségi sorsvállalás és a lemondás furcsa elegyében élik napjaikat.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy a Minden csillag a létrejöttének módjában is egyfajta lázadás a mai magyar filmfinanszírozási rendszer ellen. A film no budget – azaz szinte pénz nélküli – projektként valósult meg, teljes egészében a hivatalos támogatási rendszeren kívül. A produkció a Freeszfe Egyesület segítségével és magánkezdeményezésként jött létre. Külön kiemelendő Tarr Béla szerepe, aki executive producerként állt a fiatal csapat mögé. Tarr, a nemzetközi hírű magyar rendezőlegenda neve egyfajta védjegyként is funkcionál: nem véletlen, hogy csatlakozott ehhez az alkotáshoz, hiszen Olasz Renátó filmje bizonyos értelemben az ő filmtörténeti örökségét viszi tovább.
A Minden csillag tehát a magyar független film egy figyelemre méltó új darabja, amely egyszerre intim és egyetemes érvényű. Intim, mert mélyrehatóan személyes élmények és érzések formálják – a hazatérés öröme és fájdalma, a barátságok és első szerelmek nosztalgikus emlékképei, a kisvárosi éjszaka hangulata mind átélhető valódisággal jelennek meg. Ugyanakkor egyetemes is, hiszen a fiatalság elmúlásáról, az identitáskeresésről és a közösségi emlékezetről fest lírai tablót, mely túlmutat egy konkrét magyar kisváros határain.
Források:
- Telex cikkek és interjúk a Minden csillag című filmről
- A Szarajevói Filmfesztivál hivatalos anyagai
- Magyar független filmipari elemzések, 2025
Írta: Csépányi László
