A küszöbhelyzeteket sajátos dinamika jellemzi. A világ látszólag változatlan, mégis elmozdul benne valami alapvető: a régi formák elveszítik tartásukat, az újak pedig még nem nyertek alakot. A liminalitás az átmenetek belső logikáját írja le: az elválás, a köztes állapot és az újrarendeződés hármas szerkezetét. A középső szakasz a legbizonytalanabb, és egyben a legtermékenyebb is. Itt az identitás és a világkép ideiglenesen felfüggesztődik. Ami korábban stabil koordinátarendszert adott, már nem tart, miközben az új rend csak körvonalazódik. Számomra a liminalitás a változás szerkezeti állapota: a formák fellazulása és újraszerveződése. A liminális állapot korszakváltások, technológiai átrendeződések, politikai és kulturális elmozdulások idején kollektív szinten is megjelenik, különösen napjainkban, amikor ezek az átmenetek (a mesterséges intelligencia fejlődése, klímaváltozás, globális társadalmi és geopolitikai mozgások) egyszerre, egymást erősítve zajlanak. A normák elveszítik evidenciájukat, az értelmezési keretek elbizonytalanodnak. A régi térképek még nálunk vannak, de már nem fedik pontosan a valóságot. Térbeli értelemben a liminalitás az átjárók architektúrájában válik láthatóvá: pályaudvarokon, repülőtereken, várókban, folyosókon, tranzitzónákban. Ezek a terek önmagukban mentesek a végcéltól, kizárólag az átmenetet szolgálják. Amikor azonban a funkció elnémul, a tér önmagára marad, és különös feszültség keletkezik – az ismerősség és az idegenség egyszerre van jelen. Pszichológiai értelemben ugyanez a szerkezet az identitás alakulásában ismétlődik. Az önazonosság fejlődése ciklikus és spirális: időről időre elérkezünk egy ponthoz, ahol egy korábbi identitásréteg elveszíti kohézióját, miközben az új még nem stabilizálódott. Az elmúlt időszakban magam is egy ilyen átmeneti térben találtam magam. Egy korábbi szerep, amely hosszú ideig szervezte az önképemet, lassan válik le rólam. Ez a folyamat egy szimbolikus vedlés: az elfáradt identitásréteg száraz kígyóbőrként hullik le az önvalóról, megidézve Hamvas „tízezer bőrű tűzgyermekének” képét, akinek tízezer réteget kell lehámoznia magáról, hogy eljusson a saját középpontjába. A folyamat mentes a hirtelen törésektől; inkább következetes elmozdulások sorozata. Az új identitás egyelőre irányokban, motívumokban, kísérletekben körvonalazódik. A kettő között megnyílt a köztes zóna: instabil, mégis nyitott. Ezt az állapotot alkotó erőként is megélem. A belső és külső folyamatok számomra szimmetrikusan tükröződnek egymásban, illetve ezek a rétegek egymást indukálják, formálják és torzítják. Ebből a rezonanciából született a megalkotott hangkonstellációm. Ezt a belső tranzitzónát kerestem a fizikai terekben is: a kompozíció alapját különböző helyszíneken rögzített field recordingok alkotják. Pályaudvarok, hóval-jéggel borított terek, uszoda, eső – átmeneti terek dokumentarista akusztikai lenyomatai, ahol a mozgás és a várakozás egyidejű. A hanganyagot mély, lassan változó drone-rétegek strukturálják. Stabil alapérzetet teremtenek, miközben finom belső elmozdulásokat tartanak fenn. Időnként diszruptív hangobjektumok szakítják meg a folyamatot: váratlan zajok, törések, akusztikai anomáliák. Ezek emlékeztetnek arra, hogy a tér sosem végleges, hanem folyamatos konstrukció alatt áll. A hallgató kívülálló megfigyelőből a liminális akusztikus tér szerves részévé válik. A jelen koncepció horizontján Atlasz alakja számomra a liminalitás állandó jelenlétére mutat rá. A mítosz szerint – a közhiedelemmel ellentétben – az eget tartja, és ezzel biztosítja a feszített rendet, amely elválasztja a „fentet” és a „lentet”. Atlasz így a határ fenntartásának láthatatlan munkása. A jelen tapasztalata számomra ilyen felerősödött küszöbhelyzet. A hangkonstelláció ebbe a feszültségmezőbe helyezi a hallgatót.
Hivatkozások: Augé, Marc. 1995. Non-Places: Introduction to an Anthropology of Supermodernity. London: Verso. Bauman, Zygmunt. 2000. Liquid Modernity. Cambridge: Polity Press. Hamvas, Béla. 1994. Silentium / Titkos jegyzőkönyv / Unicornis. Budapest: Medio Kiadó. Jung, C. G. 1968. The Archetypes and the Collective Unconscious. Princeton: Princeton University Press. Turner, Victor. 1969. The Ritual Process: Structure and Anti-Structure. Chicago: Aldine. van Gennep, Arnold. 1960. The Rites of Passage. Chicago: University of Chicago Press.
Írta: Csépányi László
A szöveg és a hozzá kapcsolódó zene egy pályázatra készült. A zene meghallgatható a QR-kód beolvasásával.
