Szurkos doktor itt él közöttünk, mára ugyan kissé visszahúzódottabban. Azon magyarok egyike, akik a nyolcvanas években menekültek el Erdélyből, és aztán itt is beilleszkedtek és becsületesen helytálltak szakmailag és magánemberként egyaránt, el nem felejtve, fel nem adva identitásukat. 11 éve annak, hogy 70 éves korában nyugdíjba vonult. Persze annak, aki egy életen keresztül állandóan tevékenykedett, nem volt könnyű „nyugton” ülni, hanem tollat ragadott, szerzőtársakat keresett, és eldöntötte, hogy kiírja magából, ami kikívánkozik: élete történetét, s egyben egy kor szomorúan hiteles krónikáját: az erdélyi magyar értelmiség fuldoklását az aljas, minden fantáziát messze felülmúló, ördögi módszerekkel mesterkedő nemzetiségi elnyomás karmaiban.

A kötet első része önéletrajz, a második pedig a Szurkosékról készült Securitate-dosszié fordítása. Az alábbiakban az első részről szólunk. (Ami a második részt illeti, lásd a Molnár-Veress Mária Magdolnával készült beszélgetést.) A könyvről recenzió jelent meg idén a Forrás c. szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat 51. évfolyamának 2. (februári) számában Füzi László tollából Nem az a fontos, hogy ki hol van, hanem hogy ki van valahol címen.

A könyvben a gyermekkori emlékek igen élesek, és körülöttük kirajzolódik a család, sok-sok felmenővel, a második világháború utáni nehéz és zavaros évek, a szülőfalu: a székelyföldi Haraly, és annak élete, az emberek különböző túlélési és boldogulási stratégiái. Szurkos István itt cseperedik, és akár Tamási-főhősnek is beillenék: megél a jég hátán is. Eszes, kíváncsi, furfangos gyerek, aki tanulni, felemelkedni vágyik. Tehénpásztorkodik és méheket őriz, de emellett ambiciózus és szorgalmas: sokat tanul, és már ekkor nagy szerelmese a magyar irodalomnak, főleg a költészetnek. Továbbtanulásra aztán felkerül Sepsiszentgyörgyre, az átkeresztelt Mikó Kollégiumba, majd tizenhat éves korában, saját szavaival „éretlen érettségi után”, tiszta jelessel, többedmagával, felvételi nélkül besétál a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, és anyanyelvén tanulhat (1954-ben, de rég is volt!).

A tehetséges, igyekvő és boldogulós fiatalembernek eleinte egy párttag rokon is alányúl, majd a marosvásárhelyi Diákszövetség klubjának vezetője lesz. Tanul és dolgozik egyszerre, maximálisan kihasználja fiatal, termékeny éveit arra, hogy tudást szerezzen, elméletit és gyakorlatit. Beleszeret Ady költészetébe. Családot alapít, és megszületik a fia, majd első leánya. Lassan, de biztosan, lépésről lépésre szembesül azzal, hogy az értelmiségi, főleg, ha magyar (ne adj’ Isten papgyerek vagy egyéb reakciós elem), ki van téve a román hatóságok kényének-kedvének, nehogy tanulmányai befejeztével magyar közegben maradhasson. Nehéz megfelelő helyen megfelelő állást kapni, gond a lakás, az óvoda, az iskola; állandóan kilincselni kell mindenért és általában eredménytelenül – az erdélyi nagyobb városok, például Marosvásárhely, bevehetetlen várrá válnak a magyar értelmiségiek számára, mert ide csak a román munkástömegeket engedik (sőt, inkább hozzák!) be, a Kárpátokon túlról, erőltetett menetben megváltoztatni a lakosság etnikai összetételét. Az egyetemen is lassan lecserélik a magyar kádereket, bevezetik a kétnyelvű oktatást. Elszántsága, hogy betegeskedő kisfia miatt a család első állomáshelyéről, Maroshévízről, egészségesebb klímájú környezetbe kerüljön, végül is sikerrel jár, és Kézdivásárhelyen kap állást. Így vall erről az időszakról:

„Érdemes megvizsgálni, hogy milyen körülmények között éltünk és dolgoztunk ezekben az években… Milyen alkalmazkodásra, »játékra, bújócskára«kényszerültünk, hogy önmagunkat, emberségünket megtartva élhessünk és dolgozhassunk… Biztosan kellett ehhez egy kis varázserő, kis székely furfang, de a rejtőzködés művészete is, s ki tudja, még mi minden, hogy ne a megalkuvás útját járjuk, vagy, ami még rosszabb, hogy sötét erők kiszolgálójává váljunk. Életünket az állandó pengeélen való egyensúlyozás szabta meg, de végül is éltünk és dolgoztunk – a költővel, Reményik Sándorral is szólva –, ahogy lehet”.

Kézdivásárhelyen a munka, továbbtanulás, szakosodás, doktorira való készülés közben egyre nagyobb árnyékot vet a család életére Szurkosék fiának egészségi állapota. Ezzel párhuzamosan a hatóságok ismét szorítanak  a csavaron: nem engedik ki szakkonferenciára Magyarországra, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy figyelik, lehallgatják, mert túl sok magyar értelmiségivel jár össze, és túlságosan aggódik az erdélyi magyarság sorsáért.  Nem könnyű nőgyógyászként sem dolgozni abban a Romániában, ahol drasztikus abortuszellenes törvényt hoztak be 1966-ban, majd alkalmazását (demográfiai eredmények hiányában) 1973-ban igen megszigorítják, ahol a rendőrség szeme állandóan követi a nőgyógyász minden lépését.

Innen aztán Kovásznára költözik a család, és kiegészül a harmadik gyermekkel is. Lassan felépül egy családi ház is; Szurkos doktor a megyei egészségügyi szakszervezet képviselője lesz, és végre ledoktorálhat. Minél több erdélyi és magyarországi értelmiségivel, kollégával, irodalmárral találkozik, annál intenzívebb lesz a lehallgatás, néha kihallgatás. De kiengedik nyugati utazásra, több ízben is, persze nem az egész családot egyszerre, ahogy az szokás volt. Szaporodnak a külföldi kapcsolatok, ezért a megfigyelés is. Csak egy rövid időszakra hagyják békén a családot: amikor értelmes, szorgalmas, apja nyomdokaiba lépő medikus fiúk hirtelen meghal. Ez az a kimondhatatlanul nehéz csapás, ami végül is döntésre bírja: „Az biztos, így utólag értékelve, hogy én soha nem hagyom el a szülőföldemet, ha nem kényszerítenek rá. Ha a fiam nem hal meg, én otthon maradok, s talán túlélem még azt az embertelen rendszert is.” Csodával határos módon egyszer csak az egész család kap útlevelet, és aztán – aki menekült, az tudja, hogyan, és hány variáció is van ugyanerre a témára! – végül megérkeztek Svédországba, menedékjogot kértek, és lehorgonyoztak Jönköpingben (egy újabb vásárhelyen…)

A többit már tudjuk: mert szakmailag gyorsan bizonyítni tudott, hamarosan szakmájában dolgozhatott. Feltámasztotta Csipkerózsa-álmából a helybéli magyar életet; gyorsított eljárással megkapta a svéd állampolgárságot, magánpraxist is nyitott, aztán elkezdett segélyszállítmányokkal hazaindulni Erdélybe, 1991-től már a Svéd Missziós egyház megbízásából. Az ő munkájának és közbenjárásának köszönhető, hogy hathatós segítséget kaphatott az illyefalvi gyermekfalu (melyet, sajnos, az immár szabad román állam rövid időn belül ellehetetlenített), valamint iskolák, kórházak, öregotthonok Erdély-szerte.

Szurkos doktor őszinte ember. Könyvében bevallja, hogy gyerekkorában orvhalászott, hogy hosszú román szövegeket magolt be azért, hogy jelest kapjon, hogy néhány hamisított májlelettel megúszta a katonaságot, hogy eleinte járt ministrálni, de nem esküdött templomban, hogy felesége hűséget esküdött ugyan neki, ő pedig viszont őszinteséget, hogy két idősebb gyermekét édesanyja unszolására hat illetve három éves korában vitte keresztelni, hogy az otthoni gondok közepette bizony időnként a pohár fenekére nézett. De ugyanakkor bátor ember is: exponálja magát (és családját), és közli a világgal mindazoknak a tartótiszteknek a nevét, (és ezt tudomásunk szerint nagyon kevesen tették meg!), akik a kihallgatásokat elrendelték, levezették, dokumentálták, és akiket soha senki nem vont felelősségre. A „szekus-dossziék” elérhetővé tétele ugyanis, sajnos, főleg arra volt jó, hogy sok erdélyi magyar egymásra mutogasson és egymást vádolja ahelyett, hogy a valódi bűnösöket felelősségre vonják. Köszönjük neki ezt az őszinteséget és ezt a bátorságot! Azt, hogy kimondta, amit nagyon nehéz, de ki kell mondani!

Szurkos doktor így zárja vallomásait:

„Most már tudom, hogy számomra Stockholm a végállomás. Itt él a családom nagy része, itt a helyem. Különösen azóta érzem ezt, hogy 2012-ben súlyos betegséggel, majd ebből kifolyólag rokkantsággal sújtott a sors. Ráadásul nem sokkal ezután kaptam kézhez a rólam összeállított Securitate-dossziékat, s ez lelkileg is összetört…

Isten dolga az abszolút igazságot birtokolni, azt mi soha nem fogjuk megismerni. Ez még a saját életünkre is érvényes, hiszen annyi mozzanat van benne, amit mi magunk sem látunk tisztán. Kimondani a kimondhatatlant, mint ahogy azt a Költő mondta, nem lehet a mi gondunk, esetleg megpróbálkozhatunk a nehezen kimondhatóval. A jó Isten kegyelme, hogy a sok veszteség ellenére itt ülhetek, és próbálom kimondani tanúságtételként a nehezen kimondhatót, hogy nyugodtan haljak meg, annak tudatában, hogy sem a születésem, sem a halálom nem tőlem való.”

 

Sántha Judit