Bartha István: Három ország foglya

Nyomtatás

 

 

Saját ifjúságom tragikus, mondhatnám, tragikomikus eseményeiről, a hadifogságról, a romániai, és a magyarországi börtönélményeimről számolok be a Három ország foglya című, 2007-ben Erdélyben kiadott könyvemben. Majdnem hatvan évet vártam azzal, hogy ezeket papírra vessem.


A szovjet hadifogságban csonttá és bőrré fogyott székely ifjú kálváriáját, valamint a népi demokráciával való összeütközésem rémes élményeit alaposan meg kellett emésztenem, mielőtt azokat a nagyközönség elé mertem/tudtam vinni. Igyekeztem mindent lehetőleg humoros színben leírni, hisz túléltem Sztálin gulágjait, meg a Secu és az ÁVO gyötrelmeit és "itt állok" 83 évemmel, épségben és aránylag jó egészségben, egy szabadnak és demokratikusnak mondott országban, immár több mint 50 éve.


A hadifogság katonáskodásom egyenes következménye volt. Nagy igazságtalanság esett meg velünk, 120 főnyi székely ifjúval, akiket nyomban érettségi után, két évvel hadköteles korunk előtt hívtak be a négy székely vármegyéből katonai kiképzésre. Ezt a "csecsemő-hadsereget" eredetileg a románok ellen szervezte a derék székely vezérőrnagy, Kozma István, ám az oroszok hamarább betörtek Erdélybe, mint a románok és minket bevetettek az oroszok ellen. A könyv egyik része tehát arról a gulágéletről szól, amely több mint hatszázezer magyar katona életét oltotta ki. Nem gázkamrákban, csupán éhezéssel, tetvekkel és betegségekkel. Számos szomorú és néha tragikomikus élményben részesített ez a 33 hónapig tartó sztálini „vendégeskedés”. Egy amerikai újságíró ugyanis 1947 februárjában arról faggatta a generalisszimuszt, hogy "a háborúnak már két éve vége – miért vannak önöknél még mindig hadifoglyok?" Mire Josip Viszárionovics azt válaszolta: "Azok nem foglyok, hanem a mi vendégeink és mi igen vendégszerető nép vagyunk, szeretjük vendégeinket sokáig marasztalni". Ennek a kényszerű vendégségnek – Istennek hála - 1947 júliusában vége szakadt, így hazakerülhettem Magyarországra, majd később Erdélybe.


A Secu és az ÁVO börtöneit a népi demokrácia vallásüldözésének köszönhettem. Afeletti bánatomban, hogy egy felelős állásból a rendszer spiclijével való összeütközésem miatt leváltottak, beléptem egy nagyon makacs szektába, hogy aztán ott keservesen felismerjem: azt is az ÁVO irányította. A szekta hazugságain letartóztatásom ideje alatt gondolkodhattam, Romániában hat hétig és Magyarországon több mint hat hónapig. Kiábrándultan és csalódottan kerültem ki az ÁVO börtönéből 1955 novemberében, s csak egy vágyam volt: hogy mielőbb elhagyjam az országot. Az 56-os események lélekemelő reményeinek megélése, majd azoknak letörése után Ausztrián át kerültem Svédországba.


A börtönben tapasztaltaknak sok humoros oldala is volt, hisz az istenhit és székely virtus soha nem hagyott el, sem a Szovjetben, sem a kommunista börtönökben. Szó sincs sajnáltatásról, vagy vádaskodásról - írom bevezetőmben - , hisz éltek rabok a világ más tájain is, akik sokkal többet szenvedtek, mint én. Nem beszélve azokról a milliókról, akik rabtartóik karmai között pusztultak el. Én megmaradtam, feltehetően azért is, hogy mindezekről mesélhessek.