Egy emigráns-immigráns, aki multikulti külhoni, mégis magyar – 1. rész

Nyomtatás

 Beszélgetések Csernák Mihállyal az életről, a munkáról, a családról, a történelemről és napjaink eseményeiről.

kép2x

 

 

arc

Svédországban töltött napjaim alatt ismertem meg Csernák Mihályt 2022 őszén. Többször beszélgettünk személyesen és – hazatérésemet követően – online is. Egy örökké fiatalos, modern gondolkodású, elveihez hű embert ismertem meg az együtt töltött órák során. Hetvenhét éves kora ellenére sokszor még nálam, a harmincéves beszélgetőpartnerénél is modernebb felfogásban gondolkodik az élet dolgairól. Jól példázza ezt írásom címe is. Míg én hosszasan elmélkedtem azon, hogy milyen címet adjak gondolataimnak, ő egy perc alatt megoldotta a kérdést. Javaslatát köszönettel vettem és elfogadtam. Ezért érett meg bennem az elhatározás, hogy – természetesen az ő jóváhagyásával – közzéteszem az elhangzottakat. A beszélgetésekkel töltött hosszú órák anyagát nem teljes egészében írom le itt, hanem összefoglalva és kiemelve szemléletmódja, világlátása és gondolatai lényegét.

Csernák Mihály a Délvidéken született, a katolikus többségű Sándoregyházán (Ivanovo) [1, ezt és a soron következő sorszámokat ld. a mellékelt térképen] telt a gyermekkora, Jókai ismert regényének, Az arany embernek romantikus helyszínén, közvetlenül a kanyargó Duna mentén. A 16. században ez a település volt a Magyar Korona és a Török Hódoltság határa. Pancsova (Pančevo) községben található, a református Hertelendyfalva (Vojlovica) és a katolikus Székelykeve (Skorenovac) szomszédságában. A hertelendyfalvai lakosság gyökerei a romániai Andrásfalváról (Bukovinából), míg a székelykeveiek és a sándoregyháziak pedig Hadikfalváról (Dornești) és Istensegíts-ről (Țibeni) eredeztethetőek. A bevándorlók többsége székely volt. E három település a déli szórványmagyarság határa. Már 20 évvel Trianon után is egyre nehezebb volt magyarnak maradni. Mihály szülei azonban kitartóak voltak. Az egyháznak is nagy szerepe volt a nemzeti identitástudat megtartásában. Mihály még magyar iskolába kezdett járni. Fokozatosan szűntek meg a magyar osztályok. Hittudományi szemináriumra készítette Mihályt és Gáspár barátját Dr. Kovács Kálmán, egy lelkiismeretes magyar plébános. Gáspár egész a teológiáig vitte, míg Mihályt lebeszélte erről az útról a családja és a barátok azzal az indokkal, hogy egyetlen fiúgyermek lévén, ha pap lesz, kihal a Csernák család. A balkáni háború miatt elüldözött szerbek azonban a Vajdaságban letelepedvén fokozatosan kiszorították a magyarokat. A fiatalság sajnos már sokkal jobban tud érvényesülni szerbül, mint magyarul, így az idős nagyszülőkön kívül más magyar ajkú beszélgetőpartnerekre a gyerekek már nem lelhetnek. Ez a szomorúság vezetett oda, hogy Mihály már nem szívesen tér haza szülőföldjére. Hasonló motivációja lehetett talán akkor is, amikor elhatározta barátaival, hogy nyugatra indul útnak.
1963-ban még nem lehetett útlevelet kapni, és a katonai szolgálat esedékessége miatt legálisan nem engedték volna át a határon. Negyedmagával (két magyar és két bolgár fiatal) indult el arra az útra, amelynek végén Mihály Svédországban telepedett le és alakította ki egzisztenciáját. A katonai sorozásra behívó levél volt az utolsó esemény azok között, amelyek megérlelték benne azt a gondolatot, hogy nem marad otthon, hanem a nagyvilágban próbál szerencsét. Ezért kereken hatvan évvel ezelőtt illegálisan lépte át a jugoszláv–osztrák államhatárt Kranjska Goránál [2], kockáztatva ezzel azt is, hogy elfogása esetén dezertőrként fogják megbüntetni. A 2800 méteres Julianus-Alpokon keresztül menekültek, ami a helybeliek figyelmét is felkeltette. Az utánuk eredő rendőrök elől az erdőben leltek menedéket. 1963. június 10-én 8:10-kor érték el a határkövet. Ezután már a lefelé vezető út könnyebb volt testileg és lelkileg egyaránt.

Miután sikeresen átjutott Ausztriába, először egy ausztriai magyar tanító segítségével a villach-i gyűjtőtáborba jutott. Klagenfurton [3] keresztül a híres-hírhedt traiskircheni [4] táborba, az egykori Habsburg kaszárnyába került, mely 1955-ig orosz befolyási övezet volt és kihelyezett Lenin- és Sztálin-szobraiban 1956 óta őrizte az ’56-os magyar menekültek érthető kiábrándultságának nyomait. Schwechatban kapott jól fizető munkát, munkatársaival csővezeték alatt betonoztak. Hétvégente Bécsben olyan jól mulattak, hétfőnként néha már csak a Dürer-kolbásszal kellett beérniük.

Bár menedékkérelmet adott be, a hatóságok végül úgy döntöttek, hogy gazdasági menekültként érkezett. Nem mindannyian voltak ennyire szerencsések: egyik bolgár útitársukat nyomban visszatoloncolták Szerbiába, míg a magyar útitárs, Nemes Ferenc rokonaival szökött volna Németországba, miközben szakadékba zuhanva eltörte a lábát, és így volt kénytelen először börtönbe, majd hazamenni. A döntés alapján Ausztrália várt rá és másik bolgár barátjára befogadó országként. Mivel nem akart ilyen messzire kerülni, a Schwechatban megkeresett pénzből megszöktek és Párizs felé vették az irányt.

Első feladatuk volt átlépni az olasz határt Tarvisionál [5], hogy Udinébe [6] jussanak. Illegálisan lépte át a határt, hiszen hivatalosan Ausztráliába indulását kellett volna várnia. Udinéből Milánóba [7] indultak tovább vonattal. A céljuk Ventimiglia [8] és a francia tengerpart volt. Mivel beszélt németül, de olaszul nem, magyarul kértek jegyet Milánóban a kasszástól – és szerencséjük volt, mert a kasszás hölgy is magyar volt. Adott nekik jegyet és elkísérte őket a vonatig. Ventimigliában lementek a tengerparti strandra, hogy megvárják az éjszakát és elindulhassanak Franciaország felé. A második világháborús bunkereknél húzódtak meg és bementek az ott zajló építkezésen a munkások éttermébe. Az étteremben szintén segítséget kaptak: innivalót kértek és egy-egy tányér spagettit is kaptak ingyen a felszolgálónőtől, aki megsajnálta őket. A tésztát azért adta, mert ő is anya. Segített nekik és vigyázott estig a holmijukra is.

Este nekiindultak a határnak. Sikerült átjutniuk. Ez a kaland sem volt kockázatmentes, mert határőröket ugyan nem láttak, de tudták, hogy kutyás őrök is őrzik a határt. Hajnali háromkor érkeztek meg az első francia városba, Mentonba [9], ahol azt tűzték ki célul, hogy Párizsba jussanak. A kihalt hajnali utcán viszont rendőrökkel találkoztak. Nem volt semmilyen papírjuk, hiszen úgy szöktek meg az osztrák táborból. Elfogták és Nizzában [10] bebörtönözték őket köztörvényes bűnözők közé addig, amíg nem tisztázzák a kilétüket. Mihály húsz nap után szabadult, de barátját még ott tartották. Ezért megbeszélték, hogy megvárják egymást. Mihály tehát egy hétig mindennap várta a barátját, de azután elfogyott a pénze is. Ekkor egy egyházi ingyenes hajléktalanszállón szállt meg 2-3 napra. A szállás árát napszámos munkában építkezésen kellett ledolgozni segédmunkásként. Egy tengerparti hotel építésénél dolgozott Cannes-ban, meg kellett tisztítania a területet és várta a barátját három héten át. Ott összeismerkedett horvát menekültekkel, de már nagyon vágyott haza. Ezért visszaindultak Olaszországba. San Remo [11] lett az új úti céljuk. Itt is megállították őket a hatóságok, de kimagyarázták magukat és végül átjutottak a határon. San Remóban vonatra szálltak és Velencén át Triesztbe [12] mentek. Megkeresték a konzulátust, hogy okmányokat kérjenek és hazatérjenek. Itt elváltak útjaik. Mihály a menekülttáborba ment és a bolgár barátját kereste a táborban, míg barátja úgy döntött, hogy megvárja, amíg kinyit a konzulátus. A menekülttáborban Mihály úgy jelentkezett be, mintha most érkezett volna Jugoszláviából. Egy újabb véletlen: összetalálkoztak a barátjával, aki közben szabadult a francia börtönből. Triesztben végül sikerült politikai menedékjogot kapniuk. Ennek az a jelentősége, hogy a gazdasági menekült nem választhat tartózkodási országot, a politikai menekült viszont igen. Miután megkapta a menedékjogot, a capuai [13] táborba vitték. Négy hónapot töltött itt, de ez egy szegény vidék volt, munkát sem talált, ezért nehezen teltek a napok. Itt gondolkodtak, hogy Németországba, Kanadába vagy Svédországba menjenek. Először Kanadát választották, de egy barátjuk tanácsára végül úgy döntöttek, hogy inkább Svédországot választják. Ekkor átvitték őket Latinába [14]. Itt már talált munkát és mezőgazdasági idénymunkákat végzett, majd egy asztalosműhelyben dolgozott négy hónapig. A svéd munkaügyesek végül kiválasztották őket a Volvo cégnek munkaerőként. Ezért a svédországi Diöbe került néhány hétre, mely az „IKEA szülőhazája”, Älmhult közelében található. Itt már sokkal jobb körülmények közé került és a munkája is kellemesebb volt.

A svédországi évek története önmagában is egy kerek egész. Mivel Csernák Mihály azóta is Svédországban él, élettörténetének leírását a cikk második részében folytatom, amely arról fog beszámolni, hogy hogyan alakult élete és karrierje Svédországban, és hogyan jutott el Diöből (1964) Stockholmba (2023).

Az interjút készítette: Kálmán Botond Géza
A szöveget rendezte: Csernák Mihály, Kálmán Botond Géza és Bereczky-Veress Biborka