Pilinszky János: Advent

 

 

Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.

Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

 

Az önfeledt játék öröme

Adventi gondolatok Böjte Csabától

A gyermekvédelmi munkánk kezdetén szinte folyamatosan a gyermekek között voltam, de vasárnap este mindig félrevonultam a szerzetes társaimmal. Persze a gyermekek kíváncsian kérdezték, hogy miért nem jöhetnek velem.

Próbáltam a tőlem telhető legbölcsebben elmondani nekik, hogy ugye, én szerzetes vagyok, és ilyenkor vasárnap este nekem is kell egy kis rekreáció. - Na de az micsoda? - kérdezték kíváncsian a gyerekek.

- Kreáció egy latin szó, amelyik igazából teremtést jelent, a rekreáció az újrateremtést jelent. - mondtam nekik nagyon bölcsen.

 A gyermekek kíváncsiak, és őket ez a bölcs latin szófejtés egyáltalán nem nyugtatta meg, ezért szépen meglesték a mi ténykedésünket. Aztán hétfőn jöttek nagy kajánul, és kacagva mondták, hogy lebuktunk, mert ott semmi kreáció nem volt, ők világosan látták a kulcslyukon, hogy mi römiztünk, sört ittunk és nagyokat kacagtunk! Magamhoz öleltem a gyermekeket, és megpróbáltam megmagyarázni nekik, hogy a szerzetesek ősi szokása szerint nem csak imádkoznunk kell együtt, hanem vidáman szórakoznunk is. Elmondtam, hogy akik nem tudnak jókedvűen együtt egy pohár bort meginni, vidáman játszani, elbeszélgetni, azok nagy bajban vannak! Mert az a közösség, ahol nincs jókedv, öröm, vidámság, az a közösség meg fog szűnni, össze fog omlani! És biza, az egész hetes munka, rohanás, erodálja a kapcsolatainkat, elfáraszt mindenkit, ezért a vidám, örömteli együttlét az egészen biztos, hogy mindannyiunkat, de még a közösségünket is képes újjáteremteni, megújítani.

Sokszor elcsodálkozom, hogy a gyermekek mennyit tudnak játszani. Nincs olyan fájdalmas, szomorú helyzet, amiből egy gyermek ne tudna egy kis pajkos jókedvvel vidám játékot fabrikálni.

Néhány évvel ezelőtt, egy hatalmas felhőszakadás után, egy kis patak sok fájdalmat okozott, házakat vitt el, és sajnos több embert is megölt. Az árvíz után én is elmentem ezekbe a falvakba, és döbbenten néztem a pusztítást, mit néhány perc alatt az özönvíz maga után hagyott. A házukat, mindenüket elvesztett embereknek felkínáltam, hogy a kis gyermekeiket szeretettel befogadom a gyermekvédelmi otthonunkba, míg a törmelék alól kiássák otthonukat. Egy busz gyerekkel útra keltünk, bennem végtelen szomorúság volt, vezettem az autót, és egyszer csak hallom, hogy vidám gyermekkacagás töri meg a csendet. Az egyik fiúcska huncutul mosolyogva mesélte, hogy édesanyjával sokat imádkozott egy autóért, aztán csak eleredt az eső, és a hatalmas víz egy szép piros autót hozott az ablakon keresztül, be a házba. A gyerekek elkezdtek kacagni, hahotázni, és én éreztem, hogy a bánat, szomorúság, akár a tavaszi hó a napfényben, elolvad a szíveinkben. Újabb és újabb történetek jöttek, az egyik fiúcska elmesélte, - s most megpróbálom szó szerint idézni a gyermeket -  hogy „neki az árvízben az tetszett a legjobban, amikor nagymama kereste a szekrényt!” Kérdően néztem rá, mire ő elmesélte, hogy nagymama a rekkentő nyári melegben egész nap mosott, majd a száraz ünnepi ágyneműt szépen ki is vasalta, s neki, mind gyereknek, be se volt szabad mennie a tiszta szobába, nehogy összekenje a kifehérített, kikeményített fehér vásznakat. Aztán mikor minden kész volt és bekerült a nagy szekrénybe, akkor jött az eső és a nagy víz be az ablakon, és mindent elvitt, nagymama meg csak állt a ház közepén, és kérdezte, hogy hol a szekrény a szépen összefogott ruhákkal? Önmagában egy tragédia, de a feszültség alól kitörni akaró gyermeki, tiszta lélek, hahotázva kacagta ki az élet nehézségeit. Hallgattam a gyermekeket, és megértettem, hogy miért is állított elénk egy játszó, vidám gyermeket a Mester!

Igen, Isten drága ajándéka az önfeledt játék öröme, melyet két kézzel kínál fel mindannyiunknak. Nincs életünkben olyan pech, melyet a pajkos, játékos jókedv ne tölthetne be, legyen az életünk első, vagy utolsó perce!

Gondviselő Mennyei Atyánkban bízva, istengyermeki méltóságunk feljogosít arra, hogy játszva, kacagva, jókedvű örömben éljük életünket!

Szeretettel,

Csaba t.