Ma reggel a villamoson felvillant bennem egy régi kép, ahogy állok az alföldi pusztán. Pontosabban mondjuk századokkal ezelőtt, valamelyik felmenőm állt a Pusztában, bennem pedig ez a generációkon átívelő emlékkép jelent meg hirtelen. Eszembe ötlött, meglehet, bennem is ott csörgedezik a pásztori/csikós stb. vér – anyai nagymamám ugyanis az Alföldről való. Móricz alakjai jutnak eszembe, akik egyedül, a csöndben élnek magányukkal, hajtva a nyájat/csordát, terelve a ménest, segédjük néhány kutya. Pásztorbotra támaszkodnak. Kint vannak a természetben és naphosszat alig szólnak valamit. Befelé élnek, rengeteget gondolkodnak. Van idejük észrevenni és megismerni a természet apró örömeit. És ehhez képest itt suhanok a 4/6-oson, nem csoda, ha néha olyan idegen minden még most is.

Budapest, 2024. február 21.

Írta és fotó: Antal József