„Életre szóló barátokat szereztem a Göteborgi Magyar Egyesület tagjaként”

Nyomtatás

Szalai Erzsébet férjével, Gézával és kislányukkal, Évával, kalandos út végén, több ausztriai és svédországi megálló érintésével, 1957 októberében érkezett meg Göteborgba. A házaspár kezdettől fogva tevékeny részt vállalt a helyi Göteborgi Magyar Egyesület létrejöttében. Szalai Géza ráadásul a SMOSZ 1974. februári megalakulásakor is jelen volt, alapítóként írta alá az erről döntő jegyzőkönyvet. Erzsikével Svédországba érkezésük körülményeiről, illetve az elmúlt évtizedek göteborgi magyarságát jellemző hangulatról, emlékekről beszélgettünk.

Ön férjével, Szalai Gézával együtt az elsők között volt, akik 1956-ban Svédországba érkeztek. Hogyan vezetett ide az útjuk?

November 17-én jöttünk el Magyarországról. A határon átérve végig gyalogoltuk az éjszakát és Andauba jutottunk. Ott már vártak bennünket az osztrák rendőrök, akik segítettek. Másnap Eisenstadtba kerültünk, egy nagyon szép városrészbe, ahol korábban oroszok laktak, így eléggé le volt pusztulva. Két-három nap után innen is továbbálltunk, Zell am Seebe. Ott picivel hosszabb időt, mintegy két hetet töltöttünk, Géza ki is járt dolgozni. Zell am See után Salzburg volt a következő állomás, ahol egy amerikai laktanyában kaptunk szállást. Igen puritán körülmények között, asztalokra rakott matracokon aludtunk. Végül aztán Salzburgból vonattal jutottunk el Helsingborgba. Az utazás különösen emlékezetes marad, mivel Géza, még amikor otthon, a csepeli autógyárban dolgozott, az autós újságokban látta a Coca-Cola hirdetéseket, amikért majd megőrült. Amikor Zell am Seeben dolgozott, akkor kapott egy kis pénzt, és pont mielőtt vonatra szálltunk, vett egy kólát az egyik, most Södertäljében élő, barátjával. Meg is fázott tőle rendesen, mert jeges volt.

Svédországban milyen fogadtatásban volt részük?

Szeretettel és egy nagy adag segítőkészséggel fogadtak bennünket. De mielőtt még továbbmennénk, érdemes arról is szót ejteni, hogy végül miért Svédországban kötöttünk ki. Gézának egy nagyon jó barátja, még 1947-ben, mezőgazdasági munkára jött ki Svédországba, és végül Stockholmban telepedett le. Tőle tudott meg bizonyos dolgokat. Apósom, Géza apja asztalos volt, így Géza faipari ismereteket is szerzett még az egyetemre kerülés előtt, ahol aztán gépészként végzett. Később több helyről is azt hallotta, hogy Svédországban a faiparban és az erdőgazdaságban lehet érvényesülni, így ez végül döntő szempontnak bizonyult. A Zell am See-i táborban több országból jöttek oda hozzánk, és kérdeztek bennünket, hogy hova akarunk továbbmenni. Én segítettem tolmácsolni, mert németül jól tudtam, cserébe ígéretet kaptunk arra, hogy ha tudjuk hová mennénk, akkor segítenek, és a lehető leggyorsabban el tudunk kerülni a táborból. Így érkeztünk meg ide december 10-én.

Melyek az első emlékei a svédországi életről?

Helsingborgból Ramlösa Brunnba vittek bennünket, ahol hontalan útlevelet is kaptunk a nálunk lévő dokumentumok alapján. Pár nap után Grännába kerültünk, ahol felajánlották, hogy lehet svéd tanfolyamra járni, ami nehezen ment, mert a svédek közül senki nem beszélt magyarul. A mai napig megvan viszont az a svéd-magyar szótár, aminek legalább a harmadát magam gépeltem le, hogy legyen miből tanuljunk. Mivel nekünk ott volt a két és fél éves Éva lányunk is, így csak az egyikünk járhatott a tanfolyamra, a másikunk otthon maradt. Többször jöttek hozzánk a munkaközvetítőtől, érdeklődve, hogy hova szeretnénk menni dolgozni, de olyan magyar családok is, mint például Farkasék, akik 47-ben jöttek ki, gyakran látogattak bennünket. Ők igyekeztek is nekünk segíteni, így ajánlottak végül Gézának munkát a munksjöi papírgyárban, mint gépszerelő. Ezt ő nagyon szívesen el is fogadta, azzal a feltétellel, hogy a munkaközvetítő a jövőben segít neki eredeti szakmájában, az autóiparban elhelyezkedni. 1957 januárjában így el is költöztünk Grännából és Géza elkezdett dolgozni a papírgyárban. Pár hónap után összeakadtam a munkaközvetítővel, akinek elmeséltem, hogy Géza dolgozik, minden rendben, de nagyon szeretne mégis az eredeti szakmájában elhelyezkedni. Augusztusban írtak is, hogy menjünk be Jönköpingbe. Ott mondták Gézának, hogy mehet akár Göteborgba a Volvóhoz, akár a Scaniához Södertäljébe. Az előbbi mellett döntöttünk. Kaptunk egy egyszoba-konyhás szolgálati lakást Hissingenen, amelybe októberben költöztünk be. Ott másfél évig laktunk, de mivel drága volt a rezsi, így továbbálltunk. A Volvo vett meg nekünk egy háromszobás lakást, aminek az árát aztán Géza fizetéséből vonták le.

A biztos munkahely megszerzése után az is fontos, hogy az ember a lakókörnyezetének aktív, szerves részévé váljon. Ezt hogy sikerült elérni itt, Göteborgban?

Géza a munkahelyén nagyon jól érezte magát, a tervezőgárdában mindenféle náció dolgozott. Az elején a nagyobb ünnepekre a feleségeket is meghívták, nagyon családias volt a hangulat a Volvónál. Később már csak a dolgozók találkoztak rendszeresen, de lettek svéd barátaink, akik sokat segítettek, kiváltképp Eric Borgström és felesége. Egyre több más magyar családdal ismerkedtünk meg és jártunk össze. Egy idő után legalább százan, de talán még többen is rendszeresen megfordultunk az időközben megalakult Göteborgi Magyar Egyesület rendezvényein. Az alapító tagok Polgáry Sándor, Horváth Dénes, Géza, jómagam és kicsivel később csatlakozva, Kozma János voltak. Majdnem mindig nyitva tartottunk, az is be volt osztva, hogy hétvégente ki főz. Sok fiatal fiú és néhány lány is volt, akik egyedül jöttek. Nálunk jó 10 évvel fiatalabbak. Előfordult, hogy becsíptek, és akkor kiraktuk őket. De amikor még Géza élt és találkoztunk velük, gyakran mondogatták nekünk, hogy milyen jó, hogy Géza bácsi anno leszúrt bennünket. Ugyanakkor segítette is őket, ahol tudta, volt akinek munkásruhát szerzett nyárra. Az összejövetelekre néha a svéd városvezetéstől is érkeztek vendégek. Például Géza segítségét kérték akkor is, amikor a Sallay-Regőczy jégtáncpáros a városba jött. Létezett magyar cserkészet is, amelynek keretén belül Polgáry Sándor foglalkozott a gyerekekkel. Szintén meg kell említenem Kisch Klárát, aki magyarra tanította a gyerekeket. Ő ízig-vérig tanár, így nem csoda, hogy magas színvonalú Mikulás-ünnepségeket, évzárókat rendezhettünk, tánccal, verssel, miegyébbel.

A felnőttek számára milyen rendszeres programok, közösségi tevékenységek voltak elérhetőek?

Hosszú időn keresztül létezett magyar énekkar, amelynek Géza és én is több mint tíz évig tagja voltam. Annak a megalapítása egy fantasztikus ötlet volt. Kitettünk egy cédulát, hogy aki akar énekelni, jelentkezzen. Találkoztunk, és az egyik első teendőként szereztünk egy karnagyot. Csak magyarul énekeltünk, de többször svédek előtt is. Elmentünk Hamburgba a helyi magyar plébános meghívására, de felléptünk Lübeckben, a stockholmi Magyar Házban és idősek otthonában is. A társaság remek volt, az időt, pénzt nem kíméltük. Magunk között tagdíjat fizettünk, és abból futotta karnagyra. Bár állandó helyiségünk nem volt, mindig tudtunk hol énekelni, próbálni.

Más svédországi magyar egyesületekkel is tartották a kapcsolatot?

Mi sokszor megfordultunk Södertäljében, mert, ahogy mondtam, barátaink élnek ott mind a mai napig, de egyesületileg kezdetben még nem nagyon jártunk egymáshoz. Barátunkon, Kós Árpádon, keresztül kerültünk kapcsolatba a Södertäljei Magyar Egyesülettel, amelyik igen jelentős volt akkoriban. Legalább annyi tagja volt, mint nekünk itt, Göteborgban. Ott Pákh Ervin volt a főszervező, akit még otthonról, Dunaharasztiból ismertünk. Léteztek további szervezetek is, például Stockholmban a Szabad Magyarok Tömörülése vagy a Katolikus Kör, de Malmőben és más városokban is volt néhány. Egy idő után úgy gondoltuk, hogy jobb, ha létrejön egy ernyőszervezet, amely mind a mai napig lehetővé teszi, hogy a tagegyesületek közös erővel tudjanak fellépni. Végig önzetlenül tettük a dolgunkat. Az olykor fárasztó munka azonban bőven megérte. Olyan kapcsolatokra, barátokra tettünk szert, és olyan élményekkel gazdagodtunk, akik és amelyek egész életünkben elkísérnek. Az egyesületi tevékenység gyermekeinkre is jó hatást gyakorolt, hiszen volt egy hely, ahol mindenki magyarul beszélt. Büszkeséggel tölt el, hogy nemcsak gyermekeim, hanem unokáim, sőt dédunokáim is megtanultak és mind a mai napig beszélnek is magyarul.

Kérdezett: Dobos Tamás