Beszélgetés az örök ifjú Tamás Gábor énekessel

Nyomtatás

Nagyon nehéz kérdéseket feltenni egy olyan embernek, akiről az internet jóvoltából (?!) bárki megtudhat jóformán mindent. Életedről cikkek sokasága, interjúk tömkelege olvasható, hallható, életutadról film készült. Kevés az Erdélyből származott magyar, aki nevedet ne ismerné, hangodat ne hallotta volna. Számomra szinte hihetetlen, hogy betöltötted a 65. évedet, svédországi törvények szerint is nyugdíjas-korú lettél. Hihetetlen, mert annyi erő, életkedv, kedvesség árad belőled, hogy nehéz dolga van annak, aki ellent tudna állni személyiséged sodró lendületének. Nevezetes születésnapod alkalmából és egy másik, sokatmondó évforduló kapcsán, nevezetesen, hogy 55 évvel ezelőtt álltál először színpadra, a svédországi Híradó olvasói nevében életedről, pályádról próbállak faggatni. Szeretnék eltérni egy szokványos interjú szabványkérdéseitől, de attól félek, ez nem fog sikerülni, hiszen már az első is sablonos: Hol születtél? Mesélj felmenőidről, volt-e családi előzménye annak, hogy zeneművész lett belőled?


Tamás Gábor

- Büszkén mondom, hogy kincses Kolozsvár szülöttje vagyok. Apai felmenőim sok-sok generáción keresztül református tanítók és kántorok voltak Kalotaszegen. Zenei hallásomat, és gondolom, hangomat is tőlük örököltem. Ükapámról, Tamás Dánielről mondogatták a mérai hívek: „A templom falai magasak, de a Rector uram hangja annál is magasabb"! Természetes volt tehát, hogy a család zeneértő és művelő lett. Édesapám, bár nem zenész, hanem közgazdász volt, gyönyörűen hegedülte és énekelte a csodálatos magyar népdalokat. Őseimtől nem csak énekhangomat, de a tanítói vénámat is megörököltem. Bár tanári karrierem rövid volt, de még most is szeretettel emlékezem hajdanvolt tanítványaimra.

A nagy nyilvánosság előtt már egészen kicsi gyermekként megcsillogtattad énektudásodat. Így visszatekintve, milyennek látod akkori önmagad? Felfogtad-e a jelentőségét operai szereplésednek? Gyerekként milyen érzéseket váltott ki belőled a Kolozsváron nagyon ismert, és elismert énekesek közelsége?

- Egészen kisgyerek voltam még, mikor édesapám és a körülöttem élő felnőttek felfedezték zenei hallásomat és az énekhangomat. Mesélik, felállítottak az asztalra, és bíztattak: - Énekelj nekünk, Gabika! Életem első „hivatalos" szereplésére ma is emlékszem. A Méhes utcai iskolában rám osztották a „Csillagszemű juhász" szerepét! Aztán beírattak a kolozsvári Ferences rend épületében működő zeneiskolába. Onnan válogattak be a helyi magyar, illetve román opera gyerekkórusába, és ott indult el tulajdonképpen az énekesi pályám. Igen fontosnak tartom az ott eltöltött éveket, hiszen ott sajátítottam el a helyes hangképzést, légzést, színpadi kiállást, stb. De legfőképpen az a szellemi közeg, melyben nyolc évet töltöttem el, volt ragyogó útravaló, későbbi életem, művészi pályám meghatározója. Olyan világhírességek oktatását élvezhettem, mint a tenorista Ion Piso, a szoprán Stella Simonetti, vagy a karvezető Kurt Mild.

Legmaradandóbb élményem Puccini Toscájához kötődik, melyben én énekeltem a Pásztor-áriát. Kisgyermekként tulajdonképpen nem is fogtam fel igazán, csak most értékelem a hajdani világhírességek kedvességét, figyelmességét, hogy az előadás végén gondjuk volt rá, hogy a szólistákkal együtt én is ott legyek a függöny előtti meghajlásban. Zúgott a taps, és felállt a közönség! Úgy érzem, akkor és ott született meg bennem az elhatározás, hogy énekes leszek!

Bár sikeresen szerepeltél az operák színpadán, zeneiskolai karriered nagyon hamar véget ért. Sok hangszeren játszol, de a zongora nem tartozott kedvenceid közé. Bizonyára ennek is megvan az oka.

- Szomorú fejezete életemnek, hogy a zene-középiskolából az iskola akkori sovén igazgatója azzal az indokkal, hogy az iskolának nincs szüksége pap gyerekekre, sikeres felvételim ellenére kirúgott. Az indoklásról annyit, hogy édesapám akkor az Erdélyi Magyar Református Egyház főkönyvelője volt, soha nem volt pap. Az igazságtalan bánásmód miatti elkeseredésemben akkor elhatároztam, hogy örökre búcsút mondok a zenének, és prózai színész leszek. Török Béla legendás hírű zenepedagógus térített vissza a zenei pályára, mikor azt mondta: - „Fiam, én nem vitatom, hogy jó színész lesz belőled, de téged a jó Isten is a zenére teremtett!" Valószínűleg ezzel a mondattal győzött meg arról, hogy ne mondjak le erről a hivatásról. Felvételiztem és sikeresen be is jutottam a kolozsvári Zeneakadémiára. Életem másik nagy traumáját a zeneakadémián értem meg. A zeneiskolában én csellista voltam. Bár a felvételi tantárgyak között nem szerepelt, az Akadémián kötelező tantárgy volt a zongora. Tanárnőm üvöltve fogadta mentegetőzésem:- mi az, hogy nem tud zongorázni? „Ragyogó" pedagógiai érzékkel sikerült elijesztenie ettől a hangszertől. Később, a többi tanárok elismerése, és jó médiám ellenére sikerült kizáratnia a kolozsvári egyetemről, így aztán Bukarestben, a Ciprian Porumbescu Akadémián fejeztem be tanulmányaimat, ahol a román nyelvű zongoratanárom nagy szeretettel és türelemmel oktatott. Több hangszeren játszom, de dalaimat mindig gitárral írom, azt pengetve dúdolgatok, mikor érzem, hogy valami jó zenei ötlet motoszkál bennem.

Említed a gitárt és ezzel kapcsolatban a zeneszerzést. Hogyan lettél énekes, és mint ilyen, miért választottad az úgynevezett „könnyű" műfajt? (melyről csak azok beszélnek enyhe lenézéssel, akik soha nem művelték sem egyiket, sem másikat).

- Még a kolozsvári egyetem hallgatója voltam, mikor évfolyamtársaim rábeszélésére beneveztem az országos táncdalfesztiválra. Merész lépés volt ez részemről, hiszen 19 éves koromig csak klasszikus zenét énekeltem. Az eredmény viszont társaimat igazolta, hiszen az akkori világslágerrel, az Eloise éneklésével megnyertem a fesztivált. Tulajdonképpen ez a szereplés indított el a könnyűzene műfajában, mely tényleg egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek neve hirdeti.

A 70-es évek román politikája lehetővé tette, hogy zenekaroddal külföldön vállalhass munkát. Gondolom, nem akartad örökre elhagyni szülőhazádat, hogyan történt meg mégis az ellenkezője?

- Az 1970-es évek közepén már Bukarestben dolgoztam a Román TV és Rádió magyar adásainak zenei szerkesztőjeként, emellett újságírással is foglalkoztam. A Művelődés, illetve az Ifjúmunkás lapoknak írogattam, főleg zenekritikai cikkeket. Mindez azt jelentette, hogy nekem is be kellett volna állnom a Ceauşescu rendszert éltető „hazafias dalok" tolmácsolói közé. Ezt nyíltan megtagadni természetesen nem lehetett, egy ideig „taktikusan-ügyesen" próbáltam kikerülni a felkéréseket. Ténykedésem szemet szúrt a Securitate hatalmasainak, többször is eltiltottak fellépésektől, sőt azt is megpróbálták, hogy beszervezzenek soraikba. Feladatomul a besúgói szerepet szánták, kollégáim, Boross Zoltán, Csáky Zoltán, Csép Sándor és mások beszélgetéseiről kellett volna jelentést tennem. Ezt soha sem lettem volna képes megtenni, éreztem, hogy az a légkör számomra egyre elviselhetetlenebbé válik, így aztán, mikor zenekarommal egy bukaresti audíció után lehetőséget kaptunk nyugat-európai turnéra, családommal egyetértésben úgy döntöttem, hogy nem fogok szülőföldemre visszatérni. Egy éves turnézás után kértem, és kaptam politikai menedékjogot Svédországban.

Miért pont Svédországot választottad?

- Ha már arra a szomorú lépésre kényszerültem - sok erdélyi honfitársammal egyetemben-, hogy elhagyjam a szülőföldemet, akkor ebben a demokráciájáról elhíresült országban szerettem volna letelepedni, mely bevándorlóinak a leghamarabb megadta az állampolgárságot, befogadta a hozzátartozóikat. Így sikerült első feleségemnek, Ilonának és Attila fiamnak is kitelepülni.

Annyi helyen jársz, olyan sokfelé hívnak, hogy lassan te leszel a mi „svédországi repülő magyarunk". A tavaly ősszel felvidéki turné, utána erdélyi. Májusban jöttél vissza Ausztráliából, aztán Amerika… Még egy friss, fiatal embernek is fárasztó lenne ez az életforma. Hogyan bírod erővel, idegekkel? Mit szól a családod az életformádhoz?

- Úgy érzem magam, mint egy olyan misszionárius, akinek az a feladata, hogy a magyar kultúrát hirdesse ezzel, és örömöt szerezzen a világban szétszéledt magyaroknak. Az utazás, az ezzel járó herce-hurca nyilván fárasztó, de amikor a hangversenyen felzúg a taps, és a hetedik, nyolcadik ráadást éneklem, és érzem azt a nagy-nagy szeretetet, mely a rám szegzett szemekből sugárzik felém, olyankor érzem, hogy igenis érdemes, és megéri a fáradtságot. Ez az, ami erőt ad a folytatáshoz, ez jelenti számomra az „üzemanyagot", a szükséges energiát. Feleségem, Marita nagy megértéssel és empátiával kezeli mindezt, mikor csak teheti, elkísér. Nemrég egy koncertem után, ahol több mint hétezer ember énekelte velem dalaimat, azt mondta: „Ha valaki ezt elvenné tőled, belepusztulnál". Sok igazsága van.

Két szép, okos fiad van, a testvéreket sajnos - szó szerint-, egy fél világ választja el egymástól. Idősebbik fiad, Attila, feleségével Ausztráliában él. Mesélsz róla? Ifjabbik gyereked reményteljes teniszező-tehetségnek indult. Jelenleg gyógy-masszőr. Egyik sem zenél, énekel. Ez, szerintem nekik így jó, egy híres apát soha nem szerencsés dolog hírnévben utolérni, hát még túlszárnyalni! Hogyan vélekedsz te erről a kérdésről?

- Amíg élek sajnálni fogom, hogy egyik fiamból sem lett zenész, hiszen mindketten átlagon felüli zenei hallással-adottsággal rendelkeznek, és szerintem jóval tehetségesebbek, mint én voltam az ő korukban. Attila fiam két egyetemet végzett, magas beosztású biztonsági szakember, szaktanácsadó Perth városában, beutazza Ausztráliát, bányákat helyszínel, és biztonsági programokat szerkeszt ezeknek. Kristóf fiam nem akarta egész fiatalságát a teniszre áldozni, az Axelsson Intézetben elsajátította a gyógy-masszőrséget. Sajnos – mondom ezt én, aki szintén nem kérte ki szülei véleményét a disszidáláskor -, ő is Ausztráliába készül. Ami a lényeg, hogy jó testvérek, szeretik egymást, és ha nem is lettek zenészek, attól még boldog emberek, és nekem ez a legfontosabb. Őszintén örülnek sikereimnek, egyikük sem törekszik az enyémhez hasonló hírnévre, nem akarnak „túlszárnyalni", de abban, amit ők tudnak, sokkal jobbak, mint én.

Kérlek, meséld el egy olyan élményedet, mely emlékezetessé tette világjárásodat, és mondd el, mi az, ami számodra a legfontosabb?

- Felejthetetlen a 2004-es sepsiszentgyörgyi fellépésem. A Szentgyörgy Napokat záró, hideg, zimankós vasárnap este, nagyon késői órában Albert Álmos polgármester felment a színpadra, beszédében bezártnak nyilvánította a Napokat. Ez után kellett volna bekonferálja a koncertet, melyet… elfelejtett megtenni. Megijedtem, attól féltem, hogy feloszlik az amúgy is fáradt, fázós tömeg. Nos, egyetlen ember sem mozdult a helyéről, és a 40 percesre tervezett koncert helyett másfél órát voltam a színpadon. A tömeg (a rendőrség és a tűzoltóság szerint kb. 30-40 ezer ember) végigénekelte velem az Ó, Erdély szép hazám, a Gyere velem a Hargitára című dalaimat.

Amiről még szólni szeretnék: az évek hosszú során nem csak a közönség „teltházas" szeretetét volt szerencsém élvezni, hanem olyan csodálatos és értékes magyar emberek elismerését, mint Csávossy György, Csép Sándor, Szász István Tas és a nemrég elhunyt Veress Zoltán. Az ő tollukból született elismerő mondatok nagyon sokat jelentenek nekem.

Ami a legfontosabb a számomra, és ami tulajdonképpen meghatározza egész neveltetésemet, pályámat, életemet, az a magyarságom. Az a tudat, hogy mi, magyarok így szétszaggatva, a világban szétszóródva is EGY lelki haza gyermekei vagyunk, és felelősek vagyunk egymásért. Mottóm, jeligém az, hogy tartsunk össze és szeressük egymást. Ezt hirdetem dalaimban is, mert ha a szeretet megvan, akkor minden megvalósítható.

Legújabb lemezem címadó dalával üzenem a svédországi magyaroknak, valamint a világ minden magyarjának: SZERESD AZ ÉLETET!

Köszönöm szépen a beszélgetést, Isten éltessen sokáig erőben, egészségben.

Kérdezett: Tóth Ildikó