Portré: Csillag István - Szilágyságtól a nanotechnikáig

 

Csillag István - kutat, oktat,
ismeretterjesztést vállal

 

1974 nyarán érkeztél Svédországba a román vívóválogatott tagjaként, és politikai menekültként maradtál. Mesélnél a korábbi romániai pályafutásodról? Mi vezetett a döntéshez, hogy külföldön próbálsz szerencsét?

 

Hogy a legelején kezdjem:1950 november 24-én születtem Zilahon, Szilágyság megyeközpontjában. Ady Endre egykori gimnáziumában, a híres Wesselényi Kollégium (később Ady Endre Gimnázium) reál tagozatán érettségiztem. Gyerekkoromban nagyapám (aki nagy könyvbarát volt) könyvtárát böngésztem és javarészt ki is olvastam. Beteges, gyenge fizikumú gyerek voltam, és szüleim aggódva nézték, hogy időm nagy részét olvasással töltöm. Lényeges változás akkor állt be életemben amikor egy Ludovikát végzett úriember, Juhász Kálmán bácsi (aki akkortájt favágóként kényszerült megélni és fát vágni járt hozzánk) felfigyelt rám. Az ő javaslatára először teniszezni, majd pedig vívni kezdtem. Ő képzett huszártiszt volt, egyben teniszedző és okleveles vívómester is. Úszni és táncolni is tanított minket, ezen kívül liberális világnézetre, tudományos érdeklődésre és becsületes viselkedésre nevelt. Jellemző a "kommunista paradicsomra", hogy ilyen nagytudású és széleskörű műveltséggel rendelkező embernek favágásból kellett megélnie.


Gimnáziumi tanáraink közül különös szeretettel és elismeréssel gondolok egykori matematikatanáromra és osztályfőnökömre, Moldován Lajos tanár úrra és feleségére, fizikatanárnőnkre Moldován Erzsébetre.


Egyetemi tanulmányaimat Kolozsváron, a Babes-Bolyai egyetem fizika karán kezdtem. Csodálattal és elismeréssel tartozom Gábos Zoltán professzor úrnak, akinek előadásai immár hosszú pályafutásom tükrében is messzemenően a legjobbak, legszínvonalasabbak közé tartoztak. Nagy meglepetés ért, amikor a második évfolyam kezdetén 120 hallgatóból a 20 legmagasabb átlagú diákot (köztük engem is) kiválasztották és közölték velünk, hogy belőlünk létrehoznak egy úgynevezett kutatói tagozatot, és elitképzésben fogunk részesülni. Ez azt jelentette, hogy (egy évvel meghosszabbított) tanulmányaink során a legjobb tanárok fognak tanítani és az akkori körülmények között a legjobb laboratóriumi felszereléssel dolgozhatunk.

Egy fél év volt még hátra diplomavédésig, amikor felbukkant a lehetőség Svédországba látogatni. Egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan ugyanis tovább folytattam a vívást Kolozsváron is, s mint elsőosztályú kardvívó több versenyre utazhattam, és különleges előnyökben részesültem. Ennek ellenére a szólásszabadság, valamint a szabad gondolkodás hiánya szó szerint fojtogatott és úgy éreztem, hogy megfulladok ebben a környezetben. Úgy ítéltem meg, hogy minden bizonnyal ez a Ceausescu-diktatúra mélypontja, hogy ennél rövidesen jobb lesz a helyzet. Nagyon hálás vagyok Farkas Anna professzornőnek, aki meggyőzött arról, hogy nincs igazam és hogy innen ha lehet (ha térden csúszva is, de) menekülnöm kell. Útlevélkérelmemet többször elutasították, ám később sikerült a hatóságokat meggyőznöm arról, hogy félévvel diplomázás előtt nem rúgnám fel ezt a kiváltságos életet. Így sikerült 1974 júniusában Stockholmba utaznom, ahol szerencsémre rokonaim is voltak.

 

Stockholmban elég hamar megtaláltad a helyed, és tudtommal rendkívül gyorsan beindult a tudományos karriered. Voltak-e nehézségeid is?

 

Politikai menekült státuszban azonnal lemondtam román állampolgárságomról, majd nagyon intenzív nyelvtanulásba kezdtem. Korán beláttam, hogy megfelelő szinten kell beszélnem a svéd nyelvet ahhoz, hogy érvényesülni tudjak, és hogy tovább folytathassam tudományos pályámat. Így előfordult, hogy naponta két váltásban is részt vettem a svéd oktatásban. Ennek köszönhetően már 1974 őszén felkerestem a Stockholmi Egyetem fizika karát és érdeklődni kezdtem továbbtanulási lehetőségek felől. Első intrádára az tanácsolták: kezdjem újra másodévtől a képzést. Én akkor már igazán doktorátusra szerettem volna jelentkezni, de ennek az volt a feltétele,hogy szóbeli vizsgán megfeleljek a követelményeknek. Erre 1974 decemberében került sor. Ekkor Tor Ragnar Gerholm professzor (a sikeres vizsga után) felajánlotta, hogy január elsejétől felvesz doktorandusznak a csoportjába. Így kezdődött a svédországi tudományos pályafutásom.


1978 őszén ösztöndíjasként az Egyesült Államokban folytathattam tanulmányaimat. A Seattle-i University of Washington és a Stanford-i egyetem lineáris gyorsítóján egy új, anyagszerkezet vizsgáló módszert dolgoztunk ki. Ez volt doktori disszertációm fő témáját. 1980 novemberében doktoráltam a Stockholmi Egyetemen, aztán két év úgynevezett posztdoktorátusi periódus következett ugyancsak az USA-ban. Különleges szaktudásra hivatkozva zöld kártyát és állandó letelepedést ajánlottak, amit el is fogadtam. Ennek ellenére vágytam vissza Európába.

 

Fiatalként biztos sokat jelenthetett Amerikában tanulni. Miben látod a legnagyobb különbséget az európai és és az amerikai oktatás illetve tudományos élet között?

 

Az amerikai felsőoktatásnak számos előnye van és megvallom, szakmai tudásom javarészét ott szereztem. A minden előítélet nélküli, rendkívül dinamikus atmoszféra igazi vitamininjekciót jelentett. Ugyanakkor az európai életmód és értékrend tudat alatt nagyon mélyen gyökerezett bennem. Bármennyire is élveztem az amerikai szabad gondolkodást és életmódot, Európa mégis nagyon vonzott vissza. 1982-ben a Stockholmi Egyetemtől azt az ajánlatot kaptam, hogy minden szükséges körülményt megteremtenek ahhoz, hogy egy új, saját kutatócsoportot szervezzek és honosítsam meg, fejlesszem tovább az USA-ban kidolgozott anyagszerkezet-vizsgálati módszert. Éltem ezzel a lehetőséggel, így 1984 óta docensként saját kutatócsoportot vezetek. Több, mint 10 diák doktorált azóta nálam. Időközben több európai uniós konzorcium koordinátoraként sokat utaztam szerte a világban és igyekeztem rávenni doktorandusz hallgatóimat, hogy képzésük alatt hosszabb vagy rövidebb időt töltsenek külföldön valamelyik híres laboratóriumban. A különböző EU-keretprogramok ideális lehetőséget nyújtanak erre.

 

Feleséged, Magdi is többszörös vívóbajnok. Hogy ismerkedtetek meg?

 

Egyetemi pályafutásom mellett hobbiként tovább folytattam a vívást Svédországban is. Én egy tipikus magyar fegyverrel, karddal vívtam, amiben sem a svédek, sem más skandinávok nem értek el kiugró eredményeket. Talán ennek tudható be hogy öt egyéni skandináv bajnokságot és több svéd bajnokságot nyertem csapatban és egyéniben is. Utolsó nemzetközi bajnokságomon, 1984 decemberében a Bécs város bajnoksága után ismerkedtem meg leendő feleségemmel, a háromszoros olimpiai érmes magyar világbajnok vívónővel, Maros Magdával. 1985-ben házasodtunk össze; azóta ő is Stockholmban él velem. Szakmai téren is nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen gondomat viseli, megteremti a családi otthon melegségét, és jelenti számomra az elengedhetetlen háttérstabilitást. Emellett profi sportolóból rövid idő alatt igen megbecsült bankszakértő lett.

 

Jelenleg a KTH és a Stockholmi Egyetem Alba Nova fizikai kutatóintézetének a professzora vagy. Most milyen témákban folytattok kutatásokat?

 

Transzmissziós elektronmikroszkópia-szakértőként főleg nanotechnológiával foglalkozom. Jelenleg súrlódáscsökkentő wolframdiszulfid-nanorészecskék segítségével 60-70%-os súrlódás- és kopáscsökkentést tudunk elérni a gépkocsi és repülőgépmotorokban. Munkánkat két EU-keretprogram és néhány nagyobb európai cég, többek között az Airbus és Rolls-Royce támogatják.

 

A kutatás mellett nagyon aktív vagy új vállalkozások megszervezésében és segítésében is. Több vállalkozásban igazgatótanácsi tag vagy. Beszélnél erről, megemlítve azt is, hogy ez milyen módon kapcsolódik az egyetemi munkához?

 

Az egyetemnek a kutatás és oktatás mellett van egy harmadik feladata is: a kutatási eredmények ismertetése és terjesztése. Ez leginkább kis- és középvállalkozások bevonásával történik. Ebben a tevékenységben is intenzíven részt veszek. Hat cég, közöttük két középnagyságú nemzetközi cég igazgatótanácsi tagja vagyok. Ez rendkívül érdekel, mert közvetlen közelből követhetem kutatási eredményeink gyakorlati hasznosítását. Ugyanakkor legtehetségesebb diákjainknak is sokat tudok segíteni azzal, hogy beajánlom őket ezekhez a cégekhez.


Egyik legjelentősebb ilyen cég a digitális hangot tömörítő Coding Technologies volt, amit múlt évben az amerikai Dolby cég vásárolt meg.

 

Nemzetközi elismerésnek lehet tekinteni, hogy több nemzetközi fórum bizottsági tagja is vagy.

 

Nemzetközi bírálóként több EU-keretprogram kiértékelője voltam. Emellett több éven át részt vettem a magyar NKTH (Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal) nanotechnológiai pályázatainak kiértékelésében is bíráló szakértőként.

 

Tavaly a szilágysomlyói Báthory Alapítvány kitüntetettjeinek sorában voltál. Milyen érzés volt átvenni a díjat?

 

Erre különösen büszke vagyok, mert ezt szülőföldemen adták át nagyon megható és magasztos ünnepség keretében. (A szilágysomlyói Báthory Alapítvány 1999-től ítéli oda évente a Szilágysági Magyarok Díszoklevelet olyan „Szilágyságban élő, vagy onnan elszármazott magyarnak, aki a szakmájában, közéleti munkásságával, emberi magatartásával jelentősebb érdemeket szerzett és tenni tudott a szülőföldért is, így járulva hozzá a szilágysági táj hírnevének öregbítéséhez” – a szerk.).

 

Aktív vagy a stockholmi magyar közösségekben is, gyakran látogatod a Magyar Ház programjait. Legutóbb a nanotechnológiáról tartottál egy érdekes előadást. Hogy jut minderre időd?

 

Ahogy időm engedi, próbálok a svédországi magyar szervezetek tevékenységében is részt venni. Több előadást tartottam különböző magyar fórumokon. Különös elismeréssel tartozom a Peregrinus Klub tagjainak. Fiatalos lendületük, intellektuális érdeklődésük, önfeláldozó munkájuk minden elismerést megérdemel. De egyúttal minden Svédországban működő magyar szervezetnek hálás elismeréssel tartozom.

 

Köszönjük a beszélgetést!

 

Kérdezett: Végh Norbert


 

Csillag János - asztalos, feltaláló, költő és világjáró


 

Valamikor hallottam egy jó és eléggé jellemző mondást: ”a világon mindenütt élnek magyarok; ahol nem, oda nem is érdemes elmenni.” Ez a mondás jutott eszembe, mikor Csillag János svédországi magyar asztalos, feltaláló, költő és világjáróval beszélgetek. Érdekes ember: külalakja tetszetős: magas, világító barna szemű, ősz hajú, kellemes arcú férfi. Képzett, elismert, alkotó, újító, jó munkásember. A világnak nemcsak szépségeire, de visszásságaira is reagáló, kíváncsi és érzékeny lélek. Egyediségét fokozza , hogy gondolatait, érzéseit, világról alkotott véleményét sajátos formában: modern versekben mondja el. Életéről egyszerűen, természetesen mesél.

 

Csillag János - egyike azon kevés embernek,
aki elsősorban költőként jutott el a világ több tájára

 

Csillag János a nevem, 1952-ben születtem. Óbudán, a Matróz utcában nőttem fel, ott jártam ki az iskolát, majd asztalosként a Maharthoz kerültem. 1975-ben svéd nőt vettem feleségül és Svédországba költöztem.

 

Dédnagyapám, Csillag Mihály, Nagyváradon volt vasúti állomásfőnök. Nagyapám Hódmezővásárhelyen, apám Budapesten telepedett le. Jómagam tehát folytattam a családi hagyományt, csak egy ”kicsit” nyugatabbra kerültem.

 

Feleségemmel Dél Svédország bájos kis városkájában, Sölvesborgban laktunk. Eleinte boldogan éltünk, született egy lányunk, ám az anyagi gondok hamar kikezdték kapcsolatunkat. Nősülésemkor ugyanis tartózkodási engedélyt kaptam, de munkavállalásit nem, így nem állhattam munkába. Feleségem elhagyott és már a végső kétségbeesés határán voltam, mikor a svéd hiavatalok megadták a munkavállalási engedélyt. Időközben több kurzust is elvégeztem: átképeztek lemezlakatosnak, majd hegesztőnek, végül mégis a faiparban tudtam elhelyezkedni.

 


1977-ben a világ legnagyobb és legmodernebb parkettagyárában, a TARKETT-ben alkalmaztak marógép-kezelőként. Munkahelyemen jól éreztem magam. Szerettem és szeretek jól dolgozni. A név kötelez, tudod, hogy József Attila szavával éljek: “dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Főnökeim megbecsültek, elfogadták és értékelték a magyar szakmunkás-tudásomat. A jó munkásnak becsülete volt: jól fizettek, és a vezetőség szóbeli elismeréséből is kijutott. Emlékszem, mikor 80-100 fős külföldi küldöttség látogatott el a gyárunkba, a részlegeket hangosbemondón bemutató vezető, mint érdekességet, azt is bemondta: “És itt dolgozik Csillag János Magyarországról!”

 


A gyár vezetőségének elismerése jogos, hiszen több újításodat, találmányodat is elfogadták.

 


Igen, a munkában eltöltött évek során nagyon sok apróbb-nagyobb újítást nyújtottam be, ezeket rendre el is fogadták. Első találmányomat, mint az nagyon sokszor előfordul, a véletlennek köszönhetem. Akkoriban felsőmarógépen és egy kis présen dolgoztam. A fa megmunkálásakor sokszor okoz rövidzárlatot a fa anyagában rejtőző vadászsörét, katonai töltény. Ilyenkor a megmunkálandó tárgy egy pillanat alatt szénné ég, és a gépet is károsítja. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne ezt kiküszöbölni. 1982-ben az egyik ebédszünetben apró ajándéktárgyat szerettem volna elkészíteni. Izgultam nagyon, nehogy elrontsam a gépet. Hirtelen elhatározással a kis présen kipróbáltam az ötletemet, mely elképzelésem szerint meggátolhatná a rövidzárlatot – és legnagyobb örömömre sikerült! Rossz svédségemmel elmagyaráztam a főnökeimnek, mit fedeztem fel. Ők az ötletem elfogadták, és a német gépgyártól már az én találmányom szerint átalakított gépsort rendeltek.Az elsőt még több találmány követte, amelyek ma is használatban vannak.


Legutóbbi találmányom egy forradalmian új parketta- és falanyag, melyet a garázsomban kísérleteztem ki. A próbának legyártott néhány négyzetméterből egy rész az én házamban, másik a gyár egyik helyiségében várja, hogy kiállja az idő próbáját. Tudniillik 5-10 év a kísérleti, illetve a garanciális idő. Öt év már eltelt, a termék jónak bizonyul. További sorsa már nem rajtam múlik.

 

A szakmai sikerek mellett sok bosszúság ért. A gyár új vezetőségének hozzáállását, a politikusok túlkapásait, a hivatalok tévedéseit, az igazságtalanságokat mind-mind észrevetted, ezek a visszásságok érzékenyen érintettek.Milyen módon reagáltál ezekre?

 

Véleményemet nem rejtettem véka alá, hanem mindig és mindenhol kinyilvánítottam. Ám “a szó elrepül, az írás megmarad”. Magam sem tudom, hogyan történt, csak jött az ötlet és versbe foglalva írtam le véleményemet. Svédül, hiszen az itteni visszásságokra akartam fényt deríteni. “Moral och Lag” címmel jelent meg az első próbálkozásom a gyári faliújságban. Kollegáimnak tetszett bátorságom (pedig szerintem ez csak vakmerőség), hogy visszaélései miatt ostorozom a HATALMAT, s bár (vagy mert) bennük nemigen van hajlam a lázadásra, bíztattak, írjak még. Rendre születtek az újabb versek, ezek előbb a gyári újságban jelentek meg, majd több délsvédországi lap is átvette és közölte őket. Írásaimat eleinte - egyrészt tartalmuk keménysége, másrészt verselésbeni járatlanságom miatt - csak nevem kezdőbetűivel írtam alá. Óvatosságom ellenére is megbüntettek egyik versemért. Nem hagytam annyiban, Strassburgig mentem igazam keresésében. A büntetés összege (500 SEK) a nagy nemzetközi jogorvoslók szemében olyan csekély volt, hogy ejtették ügyemet.

 


Hogyan folytattad a vers írást?

 

Egy újságírónő felfigyelt verseimre; felkeresett, elbeszélgetett velem, majd rábeszélt, hogy iratkozzam be a skånei ”Poema och Visshet” irodalmi klubba, melynek sok hivatásos, de még több amatőr művésztagja volt és van. Az összejövetelek kellemesek, tartalmasak voltak, meghallgattak, tanítottak, bátorítottak a verselésre. Munkahelyemen egy idő után amolyan ”házi” költőnek ismertek el és gyári újságunk szerkesztősége egyre gyakrabban kért fel alkalmi versírásra.

 


Ha jól tudom, egyike vagy azon kevés embernek, aki elsősorban költőként jutott el a világ több tájára.

 


Igen, ez így van. Verseimet, mint mondtam, svédül kezdtem el írni. Megismerkedtem Tar Károly íróval, a skandináviai ”Ághegy” létrehozójával és szerkesztőjével. Bíztatására néhány versemet megpróbáltam magyarra fordítani. Úgy éreztem, anyanyelvemen is sikerült visszaadni a svéd nyelven írott vers hangulatát, mondanivalóját. A sikeren felbuzdulva angolra is lefordítottam néhányat. Irodalmi klubom egyik tagja megkért, írjak egy ilyen három nyelvű verset számára is, melyet egy Ausztráliában élő rokonának szeretne elküldeni, esküvői ajándék gyanánt;. Erre az alkalomra készült a ”Föld és a Hold” című vers, amelyet a melbourni esküvőn mindhárom nyelven felolvastak. Ez a vers annyira megtetszett három barátnőnek, egy svéd származású, egy svájci származású és egy eleve ausztráliai hölgynek, hogy elhatározták: meghívnak Ausztráliába, Coffs Harbourba. A meghívást elfogadtam, gőzerővel kezdtem gyatra angol tudásomat feljavítani és 2005-ben elutaztam a csodálatos földrészre. A hölgyek úgy szervezték meg ausztráliai tartózkodásomat, hogy a rendelkezésemre álló 5 hét alatt minél többet láthassak. Ez sikerült is: Sydneytől Brisbainig minden érdekes helyet bejártam, sok emberrel találkoztam. Utamról írtam egy elég részletes beszámolót, mely több svéd újságban is megjelent.

 

Ausztrália után következett…

 

Amerika. Pontosabban Észak-Amerika. Ide szintén hölgyek hívtak meg és egy bolíviai-amerikai vállalkozó. ők kész programmal vártak, de Amerika fölfedezésében magamra voltam utalva. Concord, Manchester, Berlin, Boston, New York, Niagara, Montreal voltak körutam stációi. Montrealban megismerkedtem egy kínai üzletasszonnyal, akit igazgyöngyboltja, kozmetikai szalonja és más vállalkozásai mellett a versek is nagyon érdekeltek.

 

Ausztrália, Amerika után két egymást követő évben is ellátogattál Kínába, e földrésznyi ország számunkra nagyon idegen, távoli tájaira. Hol jártál, hogyan boldogultál ott, ”ahol a madár se jár”?

 


Hogyan boldogultam? Az angol, és a sorrendben immár az ötödik tanult nyelv, a frissen szerzett kínai tudásommal. Ehhez előbb el kell mesélnem, hogy 2006-ban munkahelyemen francia nyelvkurzust indítottak, így lehetőségem nyílt e gyönyörű nyelv tanulására. Sajnos, a tanfolyamról sokan lemorzsolódtak s az oktatás megszűnt. Nyelvtanárom azonban annyira méltányolta érdeklődésemet, szorgalmamat, hogy rábeszélte az iskola igazgatóját: adjon lehetőséget tanulmányaim folytatására. Így tanulhattam tovább franciául, míg megpróbálhattam verseimet is lefordítani a romantika nyelvére.


Mikor kézhez kaptam az első kínai meghívót, elkezdtem tanulni a kínaiul is. Lelkesített a gondolat, hogy a magyarok bölcsőhelye közelében lehetek. Előre tanulmányoztam a térképeket, rengeteget olvastam Kínáról, a kínai kultúráról, szokásokról. Kínai ismerősöm szép és érdekes programot állított össze nekem, megismertem a jellegzetes kínai tájat, kulturális, és történelmi látványosságokat. Guangzhou, Nanning, Laibing, Benjing, Beihai, Xing hu dao, Weizhou dao, Guilin, Yangzhou, a Li és mások. Második alkalommal, 2007-ben, egy zenetanárnő hívott meg Zhuhaiba és Lan nevű barátnőm Guanxi-be két-két hétre. Jártam a Tiltott Városban is. A táj és a látványosságok ihlette verseimet egy kínai festő megfestésre érdemesnek ítélte. Olyan helyeken is jártam, ahol előttem még fehér ember nem. Kína csodálatos mind látnivalóit, mind az emberi kedvességet illetően.

 


Milyen benyomásokat szereztél világutazásaid során, hogyan ítélik meg a magyarokat? Egyáltalán tudnak valamit rólunk?

 


Tapasztalatom szerint a legtöbb helyen tudnak a magyarokról. Dícsérték a magyarok találékonyságát, leleményességét, ügyességét. Kínában többet tudnak rólunk, mint Svédországról, talán azért, mert ezervalahány éve szomszédok voltunk, talán őseink betörései ellen emelték a Nagy Falat.

 


Visszatérve költői munkásságodhoz: első verseskötetedet, mely teljes egészében svéd nyelven íródott, 2003-ban adtad ki. Azóta sok új verset írtál és a legtöbbet több nyelvre, elsősorban magyarra, lefordítottad azokat. Mikor jelenik megni új köteted? És hol lehet majd hozzájutni?

 


Ebben az évben szeretném kiadni többnyelvű verseskötetemet. A fordításokat természetesen nem egyedül végzem, kínai nyelven nem is tudok annyira, hogy bele mernék vágni. Így is óriási munka, és nem szeretném elkapkodni. Több budapesti könyvüzletben is kapható lesz majd, a svédországiak nálam is megrendelhetik.

 


Kedves János! Köszönöm, hogy válaszoltál kérdéseimre és engedd meg, hogy a magam és a Híradó olvasói nevében gratuláljak irodalmi munkásságodhoz, szakmai sikereidhez. Feltennék még egy személyes kérdést: boldog vagy-e? - Csillag János elgondolkodva néz el a távolba, majd megfontoltan, csendesen válaszol:

 


Boldog vagyok. Csak bámulok sokszor, hova is jutottam én, Csillag János egyszerű, óbudai srác: szakmailag elismert lettem Svédországban, a világ egyik legfejlettebb ipari országában. Költészetemet egyre többen fedezik fel, elsősorban az ”Ághegy” internetes folyóiratnak köszönhetően. Van egy lányom, akivel magyarul beszélhetek és van négy szép unokám: Szamanta, Izabella, Emma és Gáspár. Igen - nagyon boldog vagyok.

Mokos Imre

 

Mokos Imre

 

Kedves Imre, úgy ismerünk téged, mint zongoristát, orgonistát, svéd egyházi zenészt,önképzőköri előadót, zenei vetélkedő-szervezőt, újabban pedig mint karnagyot. Kérlek, mondd el a Híradó olvasóinak,hogy ezek közül melyik is a te legigazibb, legkedvesebb identitásod?


A zenével való ismerkedés mindig egy hangszeren vagy egy kórusban kezdődik. Enélkül üres handabandázás, sőt, kóklerkedés minden későbbi zenei megnyilatkozás. A profi hangszertudás felső határa manapság a csillagos ég; persze, tehetség és sok, végtelenül sok, áldozatos munka függvénye. Szakállas, szakbarbár zenész vicc a következő: ha (már) nem tudsz hangszeren játszani, fogd meg a karmesteri pálcát, ha nem megy, taníts, vagy beszélj a zenéről, ha pedig egyikre se vagy képes, írj kritikát! Nos, félre a viccel: ha éppen úgy adódott ,a Stockholmi Operettegyüttessel Haparandán vagy Ystadban a Csárdáskirálynőt dirigáltam, az östersundi nagytemplom hatalmas, új orgonáján Bachot játszottam, az Önképzőkör egyik előadásán azt kérdeztem: ”Szereti Ön Brahmsot ?”, vagy mostanában a magyar kórussal gregorián gyökerű Kodály-művel (is) foglalkozunk. Mindez nem identitás kérdése. Így hozta a Sors – legnagyobb örömömre. De: kezdetben vala a zongora, húsz éven keresztül!

 


Hogy vezetett az út Nagyváradról Stockholmig?


Szülővárosomban, Nagyváradon érettségiztem a hajdani Szent László Gimnáziumban, majd a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán szereztem zongoraművész- és zongoratanári diplomát. Aztán huszonöt évig ott tanítottam, koncerteztem. Közben elvégeztem a karmesterit is, megnősültem; szabadidőnkben a Kárpátok gerinceit jártuk(még az eljegyzésünk is egy menedékházban volt). Sokat muzsikáltunk együtt, és akkori/ottani bezártságunkban habzsolhattuk mindazt, amit még annak idején Kolozsvár művészeti, különösen zenei élete nyújtott; mert a város zenei intézményei, a színvonalas hangverseny- és operaévadok, világhírű művészek, együttesek, fesztiválok kivételes hegemóniát biztosítottak a zenének. Csak a szerzői jog védelme (magyarul: a pénzhiány) korlátozta bizonyos fokig a műsorpolitika változatosságát. Szerettem tanítani, diákzenekarral, operaénekesekkel foglalkozni, de a templomi muzsikálást fővesztéssel jutalmazta a hatalom. Később aztán a diktatúra még inkább bekeményített: megkezdődött a „nagy megéneklések” korszaka (utalás a Megéneklünk, Románia című országos fesztiválokra az egyre erősödő személyi kultusz éveiben – a szerk.) alkotók, előadók, oktatók, diákok és óvodás-sólymok számára egyaránt. A tantervet is ehhez szabták. A nagy ”Kármester” sajátságos kéztechnikája ellenére mindenki egy nótát fújt. Belerekedtünk. Ezután kerültem ki Svédországba családommal együtt. Mélyet szippantottam az ismeretlen szabadságból és teli tüdővel, negyvenhét évesen új életet kezdtem.

 

Hogy egészítitek ki egymást emberileg és zeneileg Magdival?


Az ellentétek vonzzák egymást - tartja a mondás. A termetünkön kívül sok egyéb ”vonzáspont” is van köztünk. De ha egy cselló egy zongorával/orgonával együtt szólal meg, kötelező az összhang, egymás tisztelete. Egyik sem harsoghatja túl a másikat. A kamarazene nagyfokú alkalmazkodókészséget és önfegyelmet követel. Ezért nem való a zenekar vagy a kórus megrögzött individualistáknak - de a házasság sem. Különben szeretek főzni, szerényen szólva én vezetem a háztartást, mivel Magdi még dolgozik áprilisig. Akkor majd visszaáll a - legalábbis magyar normák szerinti - ”hagyományos” rend.

 

Hogyan látod a zenészek helyét, szerepét, sorsát a mai világban?


Jaj, jaj, hány ágas-bogas, szúrós kérdés egyszerre! Sokrétűségük miatt nagyon nehéz ezekre felelnem, de egy válaszom van, egész röviden: életcélként ma már nem vállalnám még egyszer.
Imre, ha jól tudom, néhány éve magyar állampolgár is vagy. Miért volt ez fontos számodra?


Magyar állampolgárnak születtem Nagyváradon. Persze, ez akkor még nem tudatosult bennem, a hiánya – később - annál erősebben, sok más honfitársamhoz hasonlóan. Azóta hatvan év telt el, és csak nemrég sikerült visszaszereznem elorzott jogomat. ”Visszahonosítottak”. Két otthonom is van immár (vajon melyik az igazi? - kérdezem magamtól) és mostanában párommal együtt - furcsa vándormadárként - tavasszal délnek repülünk a szelíd velencei tájakra, majd ősszel vissza a Nacka rezervátum tavakkal szabdalt fenyvesei közé. Az identitás persze nem állampolgárság kérdése, de mindkettő az anyanyelvvel, kultúrával, elődökkel, utódokkal, érzelmi vonzatokkal és hittel együtt nagyon fontos számomra. Így, egységben.


Mit kívánsz magadnak, magatoknak a jövőben Stockholmban és Pázmándon?


Erős kezet és szívet a magyar kórus vezetésére. Gyarapodjon és fejlődjön, hogy tagjai tekintsék önmegvalósításuk egyik közösségi formájának és énekeljenek saját maguk és mindnyájunk örömére. Pázmándra pedig erős szárnyat, hogy még sokáig bírjam a repülést. Végezetül és egész halkan, titokban - csak Neked mondom - azt, hogy az időközben lakhatóvá tett házunkban, nagy kertjében necsak mi, hanem gyermekeink, psssszt… unokáink is otthon érezzék magukat.