Tóth Ildikó: Ajtó, ablak nyitva van… (Ághegy Könyvek, 2011)

Nyomtatás

 

Érdeklődéssel olvasgattam Tóth Ildikó Ajtó, ablak nyitva van… című legújabb könyvét. Műfaját nehéz lenne meghatározni: családtörténet ez és önéletrajz – egyrészt felmenőiről ír, dédszülőkről, nagyszülőkről, szülőkről, erdélyi sorsokról, helyszínekről, másrészt saját gyermek- és fiatalkorát idézi fel. Ő maga így vall az indíttatásról: ”… élményekben igazán gazdag vagyok, és parányi tehetségemmel azon munkálkodom, hogy a valóságnak megfelelően és kellő mértéktartással rögzítsem a velem megtörténteket.”

 


Ami olvasáskor számomra a legnagyobb élményt jelentette, az idő- és térbeli utazás volt: általa visszacsöppentem szülőföldemre, olyan helyszínekre, ahol gyerekeskedtem, ifjú voltam, egyetemre jártam, ahol családom lett; ugyanakkor visszajutottam egy olyan időbe is, ami az én létemet megelőzte. Tehát a helyszín kedves és ismerős volt, az időszak pedig érdekes, mert sok mindenre rácsodálkoztam, és sok mindenkit legalább így, utólag megismerhettem, és elhelyezhettem emlékeim térképén. Tanulságos és érdekes olvasmány lehet ez a könyv bárki másnak is, mert megismertet egy korral és élettérrel, és saját, hasonló gyermekkori emlékeket eleveníthet fel.


Csodálom (és irigyelem!) Tóth Ildikóban azt a kettősséget, amellyel a családot egyszerre meleg szeretettel és gunyoros objektivitással tudja ábrázolni, ahogy a vádak enyhe kritikába, majd elnéző, enyhítő körülményeket kereső és találó felmentésbe fordulnak, és lesznek végül kedves krónikává és korképpé. A családon kívül a táj és társadalom szerves részeként ott vannak a szomszédok, a tanárok, a barátnők, a falusiak, a bábaasszony, a cigány keresztgyerek, a cseléd, a püspök, a nagy elődök szelleme, az otthon, a szomszéd telek, a nyaralás. Van benne gyerekmondóka, imádság és palacsintarecept - életünk valamennyi tartozéka, melyekből végül összeáll a nagy egész. És történik mindez gördülékenyen, a spontán emlékezés természetességével, könnyedségével.


Ha kezünkbe kerül Tóth Ildikó ezen újabb írása, irigyeljük közösen gyermekeit és unokáit (is), hiszen milyen jó lenne, ha minden szülő-nagyszülő ilyen formában is utódaira hagyhatná ezt az egyedi kincset: a felmenők történetét. Hogy megtudhassuk, megérthessük: kikből, mikor és hogyan lettünk azzá, akik vagyunk.
SJ