Kellemes meglepetés ért január elején: budapesti otthonunkban meglátogatott bennünket, Ferit és engem – részben a SMOSZ képviseletében, részben régi jó barátként – Tompa Anna. Mindkettőnknek hozott egy-egy oklevelet, amelyet az Országos Szövetség megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából állítottak ki többek között nekünk, a magyarságért tett szolgálatunkért.
Első reakciónk természetesen a köszönet, amiért nem felejtettetek el, bár már több mint két éve annak, hogy elhagytuk Svédországot. A második reakció az, hogy várjunk csak egy kicsit, ezért nem kell, hogy járjon köszönet, hiszen ez egy belülről jövő kényszer: összefogni, megmaradni. Hiszen ezt együtt csináltuk elődeinkkel és veletek, az egyesületi életet, a SMOSZ-t, a Magyar Házat, méltó megemlékezést a nemzeti ünnepekről, cserkészetet, magyar iskolát, ballagást, Önképzőkört és annak táborait, a Híradót, a kórust és még sorolhatnám. Valljátok be, bennetek is megvan ez a drága kényszer, ami nem hagy nyugodni! Mi köszönjük nektek, hogy e jó mulatságot, férfimunkát együtt végezhettük, valamint az abban való hathatós részvételeteket is, hogy gyermekünk magyar lett, és ezért élhetünk most mellette és családja mellett itt Magyarországon!
De vajon mi lesz most ezzel a génekből, otthonról, iskolából örökölt hajtóerővel, amikor életünk hetvenedik évtizedét taposva hirtelen itt vagyunk, anyanyelvi környezetben, minden nemzetiségi elnyomás vagy kényszermentes, kényelmes beolvadás kísértése nélkül? El lehet-e engedni minden éberséget, további igyekezetet azzal, hogy immár minden sínen van? Az unokák magyarul beszélnek (sőt, még csak magyarul tudnak...), népdalokat énekelnek és néptáncra járnak, lassan elkezdenek önállóan olvasni is. Van-e még ami felett – legalábbis magyarságunk szempontjából – itt őrködni kellene?
Meggyőződésem, hogy igen. Elsősorban ma is meg kell szívlelni Reményik figyelmeztetését és buzdítását: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! / E drága nyelvet porrá ne törjétek,... /ne szaggassátok szirmait/ a rózsafának, mely hóban virul!”. A gyermekeknek pedig nemcsak megismerniük kell saját kultúrájukat, hanem meg is kell szeretniük azt nemzetükkel és hazájukkal együtt. Ezt a szeretetet, megbecsülést kell átadni, továbbá átörökíteni a felelősségtudatot is, hogy a „hazádnak rendületlenül” kutyakötelesség.
Tehát, kedves régi és új SMOSZ-tagok, svédországi magyarok, köszönjük, és a földrajzi határoktól függetlenül folytatjuk az elkezdett munkát!
Sántha Judit és Ferenc